Amikor Kambodzsában járunk, szinte minden utazásunk alkalmával ellátogattunk a Kampong Phluk cölöpfaluba.
Az ország lakosságának kb 25%-a él a Tonle Sap (Sap tó), Délkelet Ázsia legnagyobb tavának árterében és a felszínén, cölöp- és úszófalvakban, 4 nagyobb faluhoz tartozó közösségekben. A tó az ország dobogó szíve, több mint 200 féle hal él benne, élelmet és megélhetési forrást nyújtva ezzel az embereknek. Esős évszakban a tó felszíne akár ötszörösére is duzzadhat, mélysége pedig 1-2 méterről 11 méterre nőhet. A tó kiterjedésének változása jól látható a cölöpfaluba vezető út mentén álló villanyoszlopokon és a fák törzsein.
Az emberek a világ minden részén alkalmazkodnak az adott terület természeti adottságaihoz, az időjárási viszonyokhoz és nincs ez másképp Kampong Phluk-ban sem, ahol a falubeliek az otthonakat több méteres cölöpökre építették fel. Kambodzsa egy tipikus monszun ország, két évszak uralkodik: a novembertől márciusig tartó száraz és a májustó októberig tartó esős (monszun) évszak. Szeptember és az október a legesősebb hónapok, ilyenkor a cölöpfalvakba vezető utak mind víz alá kerülnek, a víz egészen a több méter magasságú cölöpök tetejéig érnek és az emberek csónakokkal, ladikokkal közlekednek.
Egy nagyon egyedülálló életforma szemtanúi lehetünk az itt tett látogatás során. A falu lakói meglehetősen elszigetelten élnek itt, semmilyen módon nem részesei az ország iparának, nem részesülnek a haszonból, halászatból tartják fenn magukat, száraz évszakban gabonaféléket termesztenek.
Attól függően, melyik hónapban érkezik ide a látogató, mindig más és más helyen lehet kiszállni a hajókból. Az elmúlt szezonban két alkalommal is ide látogattunk. Novemberben az esős évszak után érkeztünk, amikor volt bőven víz és egészen a falu központjában található templomig tudtunk hajózni és ott másztunk fel a meredek löszfalon. Februárban már tombolt a szárazság, a hajók a löszös talajban megrekedve voltak kényszerparkoláson, szinte alig volt víz és autónkkal egészen odáig be tudtunk hajtani, ahol pár hónapja még csak hajóval lehetett.
Novemberi látogatásunk alkalmával ebéd után érkezünk a falu határához, rövid megállót teszünk, veszünk jeges kávét, kolát, kinek mire van szüksége és van és már folytatjuk is utunkat. Az út mentén eleinte rizsföldeket, majd halászó embereket és vízben álló fákat látunk. Megérkezünk a hajó-állomáshoz, leparkolunk kisbuszunkkal és hajóba szállunk. Fiatal, szinte még gyerek kapitányunk ügyesen manőverezi ki járgányunkat a hajók rengetegéből.
Hamarosan elérünk az első cölöpköön álló felépítményekig. A faluban templomok és iskolák is vannak, mind vékony, magas lábakon ágaskodnak. Száraz évszak lévén több otthon a szárazföldön áll, a látvány olyan, mint egy sűrű cölöperdő és a lombkorona szinten kis kunyhók. Láthatjuk a helyieket, amint, tisztítják a halászhálókat, rákot szárítanak, ruhát mosnak a vízben, viszik haza csónakokkal az egyenruháikba öltözött gyerekeket vagy épp a kis “teraszon” üldögélnek. Itt senki nem siet sehova. Megdöbbentő tapasztalás és nagyon elszomorító, hogy a 21. században hogyan, milyen körülmények között élnek emberek, nagyon megérinti az ember lelkét és szívét. Mindezek láttán átértékelődik minden, az egész élet más értelmet nyer.
A templomhoz felérve renegeteg kisgyereket látunk, ahogy a poros talajon kergetőznek, agyonnyűtt papucsaikban szaladgálnak, de van amelyik gyerek mezítláb. Már az első pillanatban mindenki szíve összeszorult. Mielőtt a faluba sétálnánk, körbejárjuk a fő templomot, amit az elmőlt évben újítottak fel é skis csapatom döbbenten nézi, hogy a mélyszegénység kellős közepén micsoda színpompás templom díszeleg. A kambodzsaiak mélyen hívő emberek, a Buddhizmus és animizmus (szellemimádat) keveredik, és a templomoknak nagyon nagy fontossága egész Kambodzsában, egészen az ősidők óta, nem véletlenül hívják a Templompiramisok országának. A templomokat egyébként adományokból tartják fent, újítják fel. Készítünk pár fotót és irány a falu.
Rendezett körülmények, kék, zöld és piros színekben pompázó házikók, a teraszaikon cserepes virágok kedves látványa fogad bennünket.
Több iskola is van a faluban, de a mi utunk a legszegényebb iskolába vezet, ahol a tanár már mosolyogva üdvözöl. Itt a legszegényebb családok gyerekei tanulnak, nincs egyenruhájuk sem és adománypénzből tartják fent. Mindig viszünk a gyerekeknek kis játékokat, füzetet, ceruzát, rendszeresen adunk pénzt a tanárnak, amiből a szükséges eszközöket meg tudja venni. Ez most sem volt másképp. Egyik utitársunk, Gabi egy nagy csomag kis játékot hozott. Sosem feledem el a pillanatot, amikor a gyerekek meglátták, hogy kapnak valamit.
Izgatottan, örömködve ültek kis rozoga padjaikban, nem tolakodtak, tudták, mindenkinek jut valami apró játék. Kis kezüket összetéve köszönték meg és énekeltek. Mindenki könnye kicsordult.
Akárhány alkalommal is jöttünk, mindig történt valami nagyon emlékezetes. Volt hogy egy házibuliba csöppentünk és a helyiek invitálására együtt táncoltunk, volt, hogy esküvői előkészületek szemtanúi lehettünk, sőt legutóbb februárban a menyasszony sminkelését és öltöztetését is láthattuk, az élményünket kis hozománnyal háláltuk meg, aminek nagyon örült az ifjú pár.
Hisszük és valljuk, hogy egy országot, annak népének, szokásainak megismeréséhez elengedhetetlen az ilyen tapasztalás, le kell térni a megszokott útról.
Copyright © 2020 Szöveg: Gáspár Kata, Fotók: Gáspár Kata Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
