A melegen és napsütésen kívül azt szeretem a legjobban a trópusi országokban, hogy annyira színesek. A házak, a virágok, a gyümölcsök és a helyiek színpompás ruhái mindig jókedvre derítenek. Az ázsiai kontinenst méginkább színessé és változatossá teszi a számtalan különböző törzs, melyeknek élénk színű ruházatukkal és egyedi kultúrájukkal nem tudok betelni. Különösen izgalmas volt számomra megismerni az Indonéziában élő büszke batak törzset, akik kíváló zenészeikről, mulatós kedvükről és emberevő múltjukról híresek.
De hol is élnek a batakok? Az indonéziához tartozó Szumátra szigetén, ahol a végtelen dzsungelek és az egyedülálló állatvilág mellett páratlan természeti szépségek is elkápráztatják az utazókat. Az egyik közüllük a mi Balatonunkhoz hasonló méretű és formájú Toba-tó, melyet a világ egyik leghatalmasabb vulkánkitörése alakított ki.
A 75.000 évvel ezelőtt kitört szupervulkánnak akkora ereje volt, hogy a kilövellt hamu több méter vastagságban borította be az egész kontinenst, csökkentette a Föld átlaghőmérsékletét, amely fajok százainak a kihalásához vezetett. Amilyen hatalmas rombolással járt ennek a csodálatos tájnak a kialakulása, olyan végtelen nyugalmat áraszt most a mélykék vízű tó tükre és a körülötte magasodó, sötétzöld erdőkkel borított hegyek látványa. Olyan érzés volt ide megérkezni, mintha a világvégén találtam volna magam, ahogy a hajónk közeledett Samosir gyönyörű szigetéhez. A legendák szerint ez a sziget minden batak ősi szülőföldje. Az itt élő népcsoport harcias életformája és földrajzi elszigeteltsége miatt évszázadokon keresztül meg tudta őrizni kultúráját, vallását, szokásait, máig szájról-szájra járó népmeséit és misztikus eredetmondáját.
Ne egy aprócska törzset képzeljetek el, a batakok kb 8 millióan vannak, 6 külön klánt alkotnak, mindegyiknek külön nyelve, népviselete, építészete és hiedelemvilága van, de közös az írásmódjuk és ugyanazoktól az ősöktől származnak. Már a híres utazó, Marco Polo is beszámolt róluk, mint vad kannibálokról.
Az első ami feltűnik érkezéskor, azok a híres batak házak. A hatalmas, vastag cölöpökön álló épületeket, melyekben hagyományosan 4-5 család, akár negyven ember is élt, jellegzetes, csónak alakú teteje és gazdagon díszített oromzata teszi egyedivé és messzeföldön ismertté.
A magas lábakon álló házak több dolog miatt is hasznosak. A monszun időszakában védve vannak az itt lakók a megáradt folyók vizétől és a sárlavináktól, árnyékos helyen tudják tartani a háziállatokat az épület alatt, a csúszómászók és mondjuk a tigrisek nehezebben jutnak be a lakótérbe és ennél a harcos népnél az is fontos szempont, hogy az ellenség sem tud egykönnyen felmenni a bejárathoz. Egy létra vezet fel a bejárati ajtóhoz, melynek a fokai mindig páratlan számúak. Ez alól csak a király háza kivétel, ahol a létrának páros számú fokokat készítettek, az épület nagyobb és díszesebb és az ajtó fölött bivalyszarv jelzi az uralkodó hatalmát és erejét. Királyaik nem voltak olyan jelentősek mint itt Európában, szinte minden falunak saját királya volt, saját szarvakkal 🙂
A batakok a mai napig kiválló fafaragók, házaikat szépen kidolgozott, mítikus jelentést hordozó szimbólumokkal ékesítik. Az szögek felhasználása nélkül készült házak építését mágikus szertartások kísérték, különösen a sarkakat és oszlopokat díszítő félelmetes állatok faragását, amelyek ilyesztő külsejükkel és a hozzájuk kapcsolódó varázslatokkal az ellenséget voltak hívatottak távol tartani.
Látogatást tettünk egy tradícionális faluban, melyben a többszáz éves házak fali közt élő emberek életében az elmúló évszázadok alig-alig hoztak változást. Kőből készült, vörösre festett szörnyetegeket ábrázoló kapun keresztül léptünk be a település hatalmas főterére, melynek közepén vaskos törzsű, dús lombozatú faóriás őrzi az egymás mellett magasodó épületeket, amelyek egy része skanzenként üzemel. A falu törzsfőnöke fogad bennünket, egy alacsony termetű, délceg tartású, okos tekintetű férfi, aki azonnal eldicsekszik vele, hogy a nagyapja, aki úgyszintén a falu előljárója volt, még rendszeresen fogyasztott emberhúst. Döbbenetünket látva biztosított róla, hogy ő már nem követi ezt a szokást, bár az öregek szerint igencsak ízletes fogások készültek az ellenségeikből…
Ezután a szokatlan kezdés után vállalkozik rá, hogy bevezet bennünket a batakok hiedelmeinek misztériumába. Megtudtuk, hogy a házakon látható színes faragványokat természetes anyagokkal színezik, krétával, korommal és vérrel, természetesen a régi időkben embervért használtak, de manapság már a csirke is megteszi… Elmesélte továbbá, hogy szinte minden batak építményen megtalálható a gekkó szimbóluma, akit szerencsehozó állatként tisztelnek, mert minden kis résen be tud jutni a házba, és szintén minden épületen és a városokból kivezető kapuk tetején látható egy vagy két pár női mell, ami azt hívatott jelképezni, hogy bárhová is veti a sorsa a batak embert, mindig haza fog találni az édesanyjához illetve a szülőföldjére.
Ezután felmásztunk az egyik ház meredek létráján az aprócska ajtóhoz, melynek szemöldökfája azért olyan alacsony, hogy a meghajló belépő tiszteletet adjon a ház lakóinak. Rettentő izgalmas volt hallgatni, hogy minden kis részlet mennyire fontos része a hiedelmekkel és szimbólumokkal átszőtt életüknek.
Különleges hangulata volt a ház belsejének. A szikrázó trópusi napfény után szemünk nehezen szokott hozzá a benti félhomályhoz. Az évszázadok alatt megfeketedett gerendák alatt két szintes tágas tér tárult elénk, középen szabadon álló tűzhellyel. Kéményt nem építetettek, a felszálló füst szárította a fölé lógatott fa rácson lévő terményeket, húst vagy tüzifát és kiszárította az épületet is, ezért tudnak a házak ezen az éghajlaton ilyen sokáig épségben megmaradni. A felső, galériaszerű szintet használták alvásra, a meleget és ételt adó tűz körül teltek a nappalok. Bútorok nem voltak, a földre terített gyékényeken ültek és aludtak. A tűztéren és a fölé lógatott rácson kívűl egy oltár tartozott még a berendezéshez. Leültünk a padlóra, melyet sok generáció mezitlábas talpa koptatott simára és próbáltuk elképzelni, milyen lehetett az életük az itt lakó embereknek. Hogyan szőhették itt az asszonyok hagyományos népviseleti ruhájukat, miként büszkélkedtek a férfiak vadászkalandjaikkal, hogyan szólhattak az öregek szájából a régi történetek, milyen dalokat játszottak különleges hangszereiken, mitől féltek, minek örültek és miben hittek azok, aki ugyanezen a helyen ültek a régmúlt időkben.
Folytatása következik…
Copyright © 2020 Szöveg: Kubovics Villő, Fotók: Kubovics Villő és Rácz Timi Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
