Mina. Ő egy külön nevezetessége a dzsungelnek… Jungle trek, jungle trek in Bukit Lawang, see the monkeys, see the birds, see orangutans. Jungle trek, jungle trek in Bukit Lawang, see the monkeys, seeing Mina, everybody runs…” Dalolja lelkesen a Jingle Bells dallamára Robin. (tessék kipróbálni, pontosan kijön a szótagszám). Mina egy idős orángután nőstény, akit valaha, valaki házi kedvencként tartott.
Itt, Bukit Lawangban 1972 óta, svájci kezdeményezésre egy rehabilitációs központ működött a magánemberektől, mutatványosoktól elvett orángutánok számára. A központ fő célja az volt, hogy a természetes viselkedést már elfelejtő állatokat megtanítsák újra a természetes környezetükben való életre. Sajnos a központban nem volt szabályozva sem a látogatók száma, sem a viselkedésük, a sok látogató és az össze vissza etetésük veszélyt jelentett, betegségeket vittek át (mármint az ember az orángutánra és nem fordítva), ételmérgezést okoztak az állatoknak, ezért a központot 2002-ben hivatalosan bezárták. 2015-ig kiegészítő etetéssel segítették az orángutánok túlélését, de ez nem érte el a célját, mert továbbra is az ember közelében, az embertől függően tartotta őket, így ezt is abbahagyták.
A majmok többsége sikeresen visszatért a természetes életvitelhez és a látott kölykök és fiatal állatok számából ítélve sikeresen szaporodó állományt alkotnak. Mina azonban nem hajlik a természetes életre. Őt etetni kell és ha nem kap enni – vagy ha nem tetszik neki valami – akkor agresszívvá válik. Imám mutatja az oldalán a két 3-4 cm-es sebhelyet, ahol Mina megharapta. Később más forrásból is megerősítik, hogy majdnem minden rangernek van valami sérülése Minától.
50 évesnek mondják, amit tekintve, hogy a legöregebb állatkerti orángután 60 éves volt, erősen fenntartással kezelek, az biztos, hogy több kölyke volt már, most is vezetget egy pár éves apróságot, egy idősebb 7-8 év körüli kölyke messzebbről követi. Amikor találkozunk vele, egy csapattal áll szemben. Imám gyorsan odaadja neki a maradék gyümölcsöt és távolabb vezeti a csoporttól. A kölykök már nem kapnak kézből, reméljük, ők vad életet fognak élni.
Visszaérünk a cuccainkhoz, ahol egy hatalmas Argus-páva (Argusianus argus) hím csipeget éppen Robin körül. A dzsungel hihetetlenül sűrű és hangos. Van egy általam csak alarm-bug-nak becézett kabócaféle, aminek pont olyan hangja van, mint az autóriasztónak. A harmadik általunk látott orángutáncsapat 3 egyedből áll, egy nőstény a karonülő kölykével és egy nagyobb, már önálló fiatal, aki megáll, pózba vágja magát, nézelődik. Szerintem tetszik neki, hogy fotózzuk, ahogy megunja lassan továbbáll. Érdekes ahogy közlekednek. Nem szívesen jönnek le földközelbe, hanem a ágról ágra nyúlnak át. Ha nincs a közelben ág akkor súlyáthelyezéssel addig hintáztatják azt amin éppen ülnek amíg el nem érnek egy megfelelő ágat. Sokszor olyan vékony ágakon közlekednek, hogy azt hiszem fizikai képtelenség, hogy az egy ekkora állatot elbírjon, de egyszer sem pottyan a fejünkre orángután, úgyhogy működik a rendszer.
Újabb pár óra túra után megállunk ebédelni is. Az ebéd banánlevélbe csomagolt fűszeres rizs, egy burgonyasziromhoz hasonló valami, uborka. Evőeszköz nincs, kézzel kell enni, hamar rájön az ember, hogy lehet a kicsit ragacsos rizsből gombócot formálni. Desszertnek felvágnak egy hatalmas, iszonyúan édes létől csöpögő ananászt.
Az egyik útitársunkon találunk egy kb 2 cm-es piócát. Ez volt az egyetlen állat az egész utunk alatt amitől tényleg irtóztam. Apró, de egész nap vérző sebet ejt. Ebéd után késésben lehetünk mert Imám hatalmas tempót diktál egészen a táborhelyig. Én közvetlenül Imám mögött jövök, egyszer csak elkap és előre mutat. Varánusz. Tényleg egy szép, megtermett varánusz napozik a tisztáson, ahogy észrevesz beleveti magát az aljnövényzetbe.
A táborhely egy folyó partján álló bambuszkunyhó, 3 oldala és a teteje fekete nejlonnal van bevonva. Ebben a kunyhóban vannak felállítva a sátraink, benne a hálózsák. Még két ilyen kunyhó van felépítve, az egyik a konyha a másik a legénységi szállás.
Alig várjuk, hogy az izzad ruhákat levetve fürdőruhát vegyünk és belevessük magunkat a folyóba. A vízszint alacsony, a víz kristálytiszta. A hatalmas kövekkel tarkított folyóágy csalóka, mert a köveken vékony algaréteg alakult ki, ami nagyon csúszik. Lemossuk magunkról az út porát, azaz inkább az izzadságot, mert por az nincs. A víz hideg, de egyáltalán nem kellemetlen. Kövekkel egy helyen elzárták a medret, így kialakítva egy medencét, ez a fürdőszobánk.
5 órakor teázni hívnak bennünket, keksszel, cukrozott sűrített tejjel, szervírozva ahogy azt kell. Vacsoráig, pihenünk, lábat áztatunk, rendezkedünk. Szakácsunk és segítője – a fia – nyílt tűzön, wokban sütnek, főznek, párolnak mindent. Curryt kapunk ami – ellentétben az indiai verzióval – egyáltalán nem erős. Illetve sambalt, ami viszont egy méregerős, fűszeres, apróra vágott zöldséget és húst vagy halat tartalmazó pörköltre emlékeztető étel. És persze az elmaradhatatlan rizst. Itt van tányér, evőeszköz. Vacsora után még beszélgetünk, Robin mindenféle gyufarejtvénnyel szórakoztat minket, nagyon jól szórakozik megfejtési próbálkozásainkon, mi nemkülönben. Közben elered az eső, dörög, villámlik, megyünk aludni. Mindenki nyugtalanul alszik, az eső ellenére meleg van, rájövök, hogyha a fejem van a sátor bejáratánál úgy sokkal kellemesebb.
Folytatása következik…
Copyright © 2020 Szöveg és fotók: Tüske Ágnes Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.