Reggel 6 órakor a szarvascsőrű madarak hangos „tukan, tukan” kiáltásaira ébredünk. Ilyen gyorsan én még nem vágódtam ki a sátorból a fényképezőgéppel a kezemben, de így is csak egyre távolodó sziluettjeiket látom az éppen derengő fényben. Gondolkodom a visszabújáson, de inkább fotótéma után nézek. Amik saját lábon érkeznek 🙂 Visszajött a tegnapi lopós kis barátunk és hozta magával a teljes familiát. A „little trouble-maker”-nek becézett majmocskát rászolgáltak a nevükre. Kamaszok, kölykös nőstények, a vezérhím. Keresgélnek először a patakban, aztán a sátor körül.
A konyhásaink résen vannak, botokkal kergetik el őket. Elég ha a botot puskaszerűen rájuk emelik már rohannak is szerte széjjel. Alig ülünk le a reggeli teánkhoz, amikor egy nagyon fiatal orángután jelenik meg a táborban. Elő a fényképezőgépet, fotózunk. Egyre közelebb jön, és rájövünk, hogy szeretné ha megosztanánk vele a reggeli kekszünket. Lerí a pofácskájáról a vágyakozás ahogy az „asztal” felé néz.
Amíg mi az orángutánt csodáljuk a makákók azonnal támadásba lendülnek és az összes kekszet, meg – ami jobban fáj – a sűrített tejet is ellopják. Az egyik, markában egy halom keksszel az orángután felé fut, amelyik kérő mozdulattal nyújtja felé az egyik kezét, mire a makákó azonnal a pofazacskójába tömi az összes kekszet. Majdnem megfullad tőlük, minden egyes keksz kirajzolódik a nyakán, de inkább meghal mintsem másé legyen.
Fotózunk, közben megérkezik a reggelink, banános palacsinta, wokban, nyílt tűzön sütve. Ha nem akarjuk, hogy a makákóknak extra jó napja legyen ott kell hagynunk az orángutánt és leülünk enni. Hatalmas a kontraszt az orángután és a makákók viselkedése között. Míg a főemlős egy közeli fán ülve, finoman nézelődik a kajánk felé, a makákók hordába verődve jönnek egyre közelebb és közelebb.
Kénytelen vagyok egy csörgős palackot csinálni (kavicsok egy műanyag palackba töltve) és azt közéjük dobni. Nem olyan hatásos, mint a husáng, de vicsorogva hátrább húzódnak, majd biztos, ami biztos lepisilik a száradni kitett ruhákat. Az orángután is nekiindul, kimegy a táborból. Mint kiderült ő is csak pisilni ment, majd visszajön. Figyeli a makákókat is és egy óvatlan pillanatban ő is lop. A mosogatni valóból siker egy fém edényt megszereznie, pechére nincs más benne, mint a mosogatószer habja. Mindenki rohan. A konyhásaink az edényüket féltik, mi a majmot, hogy nehogy baja legyen ha beleiszik. Orángutánunk menekülőre fogja. A fémedényt a fejére csapja mint egy első világháborús rohamsisakot és fel az első fára. Némi vizsgálódás után rájön, hogy semmi ehetőt nem zsákmányolt, az edényt visszadobja a patakba. A haján viszont, mint valami furcsa hajápoló ott maradt a hab 🙂 Lassan elmegy az erdőbe.
Makákóink továbbra is nagyon bulis helynek tekintik a tábort, nem zavartatják magukat, keresgélnek, kurkásszák egymást, verekednek vagy gátlás nélkül gyártanak újabb kismajmokat. Minden mozdulatunkat figyelik, még pisilni is eljöttek velem. (vittem magammal a csörgős palackot!). Ahogy összepakol a tábor ők is szedik a sátorfájukat, mennek tovább.
Kettéválik a csapat. Tibi túravezetőinkkel, Villővel és Ciptaval mennek a nehezebb hegyi úton. A többiek inkább a könnyebbnek mondott, folyó menti utat választjuk, én kíváncsi vagyok a folyó melletti élővilágra is, plusz tegnap megcsúsztam a folyóban és pont a jobb hüvelykujjamra estem, ami azóta is fáj. (tekintve, hogy most, több mint két héttel az eset után is fáj, valószínű sikerült minimum megrepesztenem). Mint kiderült az első lépés, hogy át kell menni a folyón. A cuccaink nejlonzsákba kerülnek, minket besegítenek egy hatalmas, kötelekkel átszőtt traktorgumi belsőbe és áttolnak a vízen. Ezeket a gumibelsőket feljebb összekötik, raftingcsónakokat alakítanak ki, mi is azzal fogunk holnap visszamenni Bukit Lawangba. A belsőket gyalog egy homlokpánt segítségével viszik vissza a kiindulóponthoz. Megpróbálok felemelni egy ilyen csomagot, csak úgy kézzel, nem a homlokra véve. 40 kiló körülire saccolom. És ezt viszik, sodrással szemben felfelé, 1-2-3 órán keresztül. Még néhányszor átkelünk így a folyón, egyszer nincs éppen kéznél raftingos, úgyhogy mi is átgázolunk. Olyan erős a sodrás, hogy ha Robin nem fogná a kezem nem tudnék állva maradni. Ők meg úgy sétálnak benne, mintha a körúton lennénk. Később rájövök, hogy az összes rangerben egy vizipocok lelke lakozik, valószínű előbb tanultak meg úszni, mint beszélni.
Folytatása következik…
Copyright © 2020 Szöveg és fotók: Tüske Ágnes Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
