Indulás hajnali 4kor. Rövid autóút után érünk el a Sibayak vulkán lábánál lévő beléptetőponthoz, ahol egy táblán rögtön szembesítenek vele, hogy hány turista halt meg az elmúlt években a Sibayak vulkánon. Jól kezdődik. 
Az egyik sofőrünk lesz vezetőnk, aki már minden évszakban megmászta a hegyet. Fejlámpákat fel és gyorsan nekiindulunk a kiépített útnak. Enyhe záptojásszag vesz minket körül. Próbálunk levegőt venni, de valahogy ritka benne az oxigén. Küzdünk a lélegzéssel, küzdünk a lépésekkel, a haladással. Kb 15 perc után fényt pillantunk meg. Hurrá, itt a vulkán teteje. Hát egy frászt. Egy alaptábor az, ahol büfé van, sátrak és buli.
Innen kiépítetlen sziklás ösvényen mászunk tovább. Hiába meredekebb, hiába nehezebb terep, a levegő kitisztult, így könnyebben haladunk. Vezetőnk egy zerge tempójában megy felfelé, muszáj megállítanom, hogy én és a többiek is beérjük. Megkérdezem, hogy ezt ő hogy csinálja. A cigarettában van az erőm. – hangzik a felelet. Úgy érzem ez nem az a perc amikor ezt végig kellene gondolnom. Akárhogy is, az biztos, hogy ismeri a terepet, magabiztosan megy előre, jelzi ha oldalt szakadék jön, ha keskenyedik az ösvény. Profi. Hatalmas a zaj körülöttünk. Mintha egy vízesés zúdulna alá a közelünkben. Rákérdezek. Nevet. Nem víz. Gáz.
Lassan kezdenek derengeni a fények, sejteni lehet a körvonalakat, a formákat. Ledöbbentő. Egy kisebb kaldera peremén állunk, ami most száraz, de az esős évszakban fel szokta tölteni a víz. A perem túloldalán hasadékokból – mint egy-egy kuktából – gázfelhők lövelnek a magasba. A többiek tovább mennek a csúcsra, ami még 50-100 méterrel magasabban van és ahonnan 100%-ig látszik a napfelkelte, de én nem tudok elszakadni a kitörések látványától, úgy döntök, maradok fotózni, majd lefelé összeszednek.
Amint abbahagytuk a mászást rájövök, hogy itt bizony hideg van. Jól jön a kabát, meg a körsál is. Elhelyezkedem, várom a napfelkeltét. Egyre erősödnek a fények, szikláról, sziklára világítják meg a terepet, a pöfékelő Sinabung vulkánt. Nem lehet betelni a látvánnyal.
A lábam alatt lévő, könnyű vulkáni kőzet között apró kénkristályokat találok. A gázkitörések körül is sárga a kőzet a kéntől. Meg is van a magyarázata a lenti záptojásszagnak. Ahogy felkel a nap, a többiek is lejönnek a csúcsról. Kicsit még körülnézünk, próbálunk közelebb menni egy gázkitöréshez. kb 5 méterre óvatoskodom közel, a szél éppen más irányba fúj. Lehajolok, megtapogatom a talajt. Langyos. Fotózok. Egyszer csak megérzem a nagyon finom remegést a talpam alatt, a kilövelt gáz mennyisége hirtelen láthatóan és hallhatóan is megnő. A szél is megfordul. Sürgősen lejövök.
Leírhatatlan élmény találkozni a természet egyik legősibb és leghatalmasabb erejével. Szinte extázisban ballagunk lefelé. Megjelennek a növények. Azt hiszem azáleák. Mellettük sárga zuzmófélék képviselik még az életet a sziklák között.
Leérünk az autóhoz, szusszanunk, a szél kifújta a záptojásszagot. Irány vissza a szállodánk, ideje reggelizni. Itt egy újabb fajta Indonéziai reggelivel találkozunk. Pont ugyan azt eszik reggelire, mint a többi étkezésre. Rizst, tésztát, sambalt. Összepakolunk, és újra útnak indulunk. Út közben megállunk egy, a vulkán hőjéből táplálkozó meleg vizű forrásnál fürdeni egyet. Az ember romantikusan elképzeli a sziklák között gőzölgő meleg vizet. Helyette egy gyönyörűen megépített, csempézett fürdő fogad a semmi közepén, zöldségföldektől körülvéve. Két medence is van. Az egyik meleg vízzel tele. Kicsit kénkőszagú, de egy gyógyvíztől ne várjon mást az ember. A másik medence vize nem meleg. Forró. Konkrétan ha pár zöldséget is beledobnánk mezőről, biztos megfőne estére. A minket körülvevő földeken valamilyen betakarítási munka folyik.
Folytatása következik…
Copyright © 2020 Szöveg: Tüske Ágnes, Fotók: Tüske Ágnes és Kubovics Villő Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
