Korán ébredünk, elballagok fotózni a folyót és a pillangókat, de csak megint nagyon türelmes szitakötővel hoz össze a sors.
Egyszer csak átgázol a folyón Imám, másik túravezetőnk, akit minden vezető ismer és tisztel, egy igazi nyomkövető. Előkerülnek a Thomas monkeyk is akik pillanatok alatt összerondítják a reggeliző pokrócot és a sátrakat. Szimpátiám irántuk egy pillanat alatt elpárolgott. A mai -utolsó- reggeli cukros, lime-os palacsinta. Ez a reggel már félig a búcsúzkodás jegyében zajlik. Mindannyian kapunk levelekből fűzött koronát, a lányoké hibiszkusszal díszítve, zsinórra fűzött kis orángután medált amit a vezetőink faragtak esténként a folyó puha, vörös kövéből.
Közben megépítik a rafting csónakokat. Két nagy gumi van összefűzve, azok adják a hajó testét. Két kisebb, kicsit felemelve jön előre és hátra, ezek adják a csónak elejét és hátulját. Az összekötözési pontokra rögzítik a dupla nejlonzsákba pakolt csomagjainkat. Beülünk a csónakba. 2-2 ember egy-egy nagy gumiba, a vezetőink előre és hátra ülnek. Hosszú bambuszrudak segítségével tartják távol a csónakot a sziklafaltól, irányítják végig a zúgókon, kerülgetve a köveket. Robin stílszerűen a Titanic főcímzenéjét választotta a repertoárjából. Mint egy eltévedt Velencei gondolás.
Kikötünk ebédelni, majd kis átpakolás után (megsérült az egyik gumi, ki kellett szedni a csónakból) megyünk tovább. Lassan beérünk Bukit Lawangba. Az utat mindkét oldalon szálláshelyek szegélyezik. A hétvége itt is szabadnap, a település apraja-nagyja a folyóparton vagy a folyóban nyüzsög. Integetnek, a srácok visszaszólogatnak, nagyon vidám a bevonulásunk. A szállásunktól pár méterre kikötünk, visszakapjuk a csomagjainkat és érzékeny búcsút veszünk a kísérőinktől. Az utunk folytatására már csak Cipta jön velünk. A dzsungeltúra itt ért véget, a továbbiakban a civilizációban kalandozunk tovább.
Mit adott ez a kaland nekem?! Féltem-e?! Veszélyes?!
A vezetőink: annak ellenére, hogy nagyon fiatalok – a legidősebb sincs 30 éves – rendkívül tapasztaltak, óriási helyismerettel rendelkeznek, ismerik a dzsungel minden titkát, hiszen azon túl, hogy itt születtek és itt nőttek fel, nagyon szigorú vizsgát kell tenniük, hogy vezetőként dolgozhassanak. Nem tudom, hogy miből áll pontosan a vizsga, de Cip azt mondta, hogy az egyik legnehezebb része az ösvények megtanulása volt, amit oda vissza tudni kell.
Az út: fizikailag megterhelő is volt, meg nem is. Akkor és ott nagyon fárasztónak éreztem a mászásokat, de utólag még komoly izomlázam sem lett. A tempót hozzánk igazították. Bárki számára teljesíthető, aki minimális kondícióval rendelkezik. Napi 5-7 km volt a megtett táv.
Veszélyek: én nem éreztem magam egy percig sem veszélyben. A titok: tartsd be a vezetők által felállított szabályokat. Ne okoskodj, ne akarj majmot simogatni, ne kóstolj meg semmit, amiről nem mondják, hogy edd meg, ne kóborolj oda, amiről azt mondják, hogy veszélyes. Ennyi. Aki megteheti menjen el. Csak úgy maradhat fent ez a csodálatos táj és élővilág, ha a helyiek számára értékesebbé válnak, mint az olajpálma, vagy a mezőgazdaság. És ennek az egyik útja a turizmus. Ennek az útnak persze vannak árnyoldalai is, de ha az emberek ebből nem tudnak megélni, akkor az erdő és az összes benne élő lény felesleges nyűggé válik a számukra.
Folytatása következik…
Copyright © 2020 Szöveg és fotók: Tüske Ágnes Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
