Hajózás a Mekongon, látogatás Laoszban 2. rész – Erdei Csilla írása

Laosz a „Millió Elefánt Királysága” címet az 1300-as években kapta, utalva akkori katonai erejére – ennek az erőnek mára nyoma sem maradt, az azóta eltelt évszázadok igencsak megtépázták az országot. A dél-kínai Jünnan tartományból idevándorolt laók az első évezred végén a Khmer Birodalomban találtak hazát, mint Angkor uralkodóinak hűbéresei. Ezután folyamatos vietnámi, sziámi és burmai nyomás alatt próbálkoztak független országot létrehozni, mígnem a franciák ütközőállamaként vették ki részüket az Indokínai háborúból.

Laosz 7 milliós lakosságát lakhelyük tengerszint feletti magassága alapján osztják három részre: síksági, felföldi és magas hegyvidéki etnikumokról lehet beszélni. Ez utóbbiak a termékenyebb, víz közeli helyeket elfoglalók után érkeztek, ide tartoznak az előző részben bemutatott khmu és az ebben a részben érintett hmong törzsek képviselői.

Reggeli pára a Mekong felett

A csodálatos fekvésű Pak Bengben még indulás előtt, kora reggel megnézhettük a folyó túlpartján az elefántok reggeli fürdőzését. Az elefántpark a hotellel együttműködésben lehetővé teszi, hogy az állatokat saját, természetes közegükben láthassuk a nélkül, hogy bármilyen, számukra megterhelő vagy káros dologra kényszerítenék őket. Szerencsére egyre több olyan kezdeményezés és alapítvány van Délkelet-Ázsiában, aminek célja a kihasznált, megkínzott és sokszor sérült állatok „kivonása a forgalomból” a számukra ideális környezet megteremtésével.

A Mekongon haladva leginkább a táj nyugalma, a csend és a változatlanság érzése ragadja meg az európai utazót. A látvány a múlt egy zavartalan pillanatát közvetíti felénk – lévén, hogy az országnak nincs tengeri kijárata, a Mekong nem alkalmas kereskedelmi hajózásra és a nehezen művelhető hegyvidék sem könnyíti meg a korábbi gyarmatosítók és a jelenlegi befektetők dolgát.

Hajónkkal legközelebb a Pak Ou barlangoknál kötöttünk ki, aminek a látványa már folyóról is rendkívüli volt. Mintha egy cikcakkos darab kitört volna a sziklát képző tömbből, ahol belátni az alsó terembe. A felső barlanghoz a szikla oldalában izzasztó lépcsősor vezet fel, közben aki szeretne, vehet kézzel festett csigaházat, követ, amit a helyiek pingálnak a lépcső mellett ülve.   

A hely a nevét a Mekongba itt ömlő Nam Ou folyóról kapta. A sziklaszentélyekben zarándokok által az évszázadok alatt elhelyezett több, mint 4000 különféle méretű, meditáló Buddha szobor várja a látogatót. Az alsó barlangba még bejut a természetes fény, a felsőnél elemlámpákat kapunk, hogy láthassuk a fából készült, misztikus festett szobrokat.

Következő megállónk a „Whiskey village”-nek nevezett kis település volt, ahol zsákmányoltunk egy vízibivaly szarvból készült festett ópium pipát – aztán lehetett izgulni, hogy kibírja-e a repülőutakat… 🙂 (kibírta).

Ópiumpipa
Whiskey village

Luang Prabang városa a 15-17. században élte fénykorát, jelenleg a laoszi buddhizmus és kultúra központja, a leglátogatottabb „nagyváros” errefelé. A legenda szerint még Buddha is mosolyogva pihent meg ezen a helyen és megjövendölte, hogy gazdag és híres település lesz egykoron. Lao vezetőnk elmondta, hogy amit itt látunk, veszünk, viszünk, eszünk, az csak számunkra elérhető, a helyieknek itt minden borzasztó drága. Ezek után tényleg kíváncsi voltam, mi vár itt ránk.

Az első amit megláttam: egy helyi tuktuk

Keresem a szavakat, hogyan írjam le a helyet, ahol legszívesebben csak sétálnék fel-alá a hangulatos utcákon, üldögélnék a Mekong parton, néha betérnék egy helyi templomba, a hajnali sötétben pedig adománnyal várnék az utcán, a sarkamra ereszkedve a monkokra, akik a tőlük megszokott alázattal és észrevétlenül is ott vannak lépten-nyomon a város eldugott pontjain.

Luang Prabang rabul ejtett, ez van, irigykedve néztem a francia turistákat, akik volt gyarmatukra szinte hazajárnak – hiszen a nyelvüket beszélik, felmenőik még ezer szállal kötődhetnek ide. Nem is nagyon hagyják, hogy rajtuk kívül más is „bevásárolja magát”  akár vállalkozással, akár ingatlannal az elbűvölő városkába – nyilván nem véletlenül. A város 1995-ben lett a világörökség része, megfoghatatlan hangulata, a két folyó és a várost övező hegyek nyújtotta egyedi fekvése, francia gyarmati hatásokat őrző építészete, uralkodóinak rezidenciái és kecses templomai az UNESCO értékelése nélkül is magával ragadják az utazót.

Itt csak naponta egyszer sétálnék: reggeltől estig
Tipikus gyarmati épület
A gyarmati hatás mindenhol látható
A hagyományos laoszi ház fából készült, gyarmati időszakban átvett technikákkal és anyagokkal
A város Vatjai Délkelet Ázsia legkifinomultabb templomainak számítanak
Ahol a turisták virgonyáznak…
…és ahol a helyiek élnek
Fodrászat

Másnap hajnalban annak ellenére, hogy tudtam, hosszú napunk lesz (mindegyik az volt 🙂 ), fél 6-kor keltem, néhány perc múlva már az utcán keresgéltem a helyem, hogy lássam az adománygyűjtő monkokat. A buddhista szerzetesek minden reggel, még napfelkelte előtt indulnak el az utcákon, a helyiek pedig – akár a piacon, erre a célra elkészített – étellel várják őket. A monk egész nap azt eszi, amit ilyenkor összegyűjt, az adakozó számára pedig ez egy lehetőség, hogy közelebb kerüljön a Nirvánához.

Luang Prabangban is érdemes megnézni a városi piacot, Ázsiában a rengeteg hasonlóság mellett a helyi jellegzetességek itt derülnek ki leghamarabb – miközben hihetetlen arcokat, érdekességeket találunk a nyüzsgésben.

A híres laoszi chili – megemlegeti, aki egyszer megkóstolja
És igen: itt is lehet madarat, denevért és más fura jószágokat kapni

Közvetlenül a piac mögött a királyi palota található, ahol valamilyen rejtélyes okból tilos a fotózás, de a kint készült képeken is érzékeljük talán a hely eklektikus jellegét. A gyarmati közigazgatás által az ifjú királynak a lojalitásért cserébe kialakított komplexumot a kommunista vezetés 1975-től átkeresztelte Nemzeti Múzeummá. Érdeklődésünkre elmondták, hogy az országban sok helyen még most sincs áram, ám ide, a palotába már a 90-es évek (!!) közepén bevezették …micsoda luxus. A kertben az uralkodó által használt autócsodák mellett látható egy nagyon szép templom, ahol az Arany Buddhát őrzik – szépsége annyira lenyűgözte állítólag a „fekete csuklyások” francia dezertőrökből, törvényen kívüliekből és lázadókból álló rablóbandáját, hogy egyedül ezt a helyet kímélték meg fosztogatásaik során az 1870-es években. A kertben látható még egy hatalmas fa földig érő léggyökerekkel és a király saját, külön bejáratú benzinkútja.

A királyi palotával szemben indul a lépcső, ami felvisz minket a Mount Phousi hegyre, ahonnan felejthetetlen kilátás nyílik a két folyó övezte városkára. A Buddha szentélyhez vezető út varázslatos, a lépcsőket szegélyező pluméria erdő sajátos hangulata miatt:

A hegy oldalában, a sűrű növényzetben elszórtan aranyozott Buddha szobrokra és eldugott szerzetes-lakra bukkanunk:

Öntörvényű kis csapatunk a továbbindulás előtt még felfedezett a hegy mögött egy bambusz hidat, nem volt kérdés, hogy átkelünk rajta:

Délutáni programunk életre szóló látványossággal vár ( melyik nem az… ) : a világon az egyik  legszebbként értékelt Kuang Si vízeséshez indulunk. A vízesést körülölelő buja monszunerdőt leginkább a hatalmas, fény felé törekvő óriásfák és az aljnövényzetet alkotó liánok, bambuszok és dús cserjék jellemzik.

Nem töltöm az időt azzal, hogy megpróbáljam leírni, amit láttunk, a képek talán visszaadnak valamit az ott átélt gyönyörűségből:

A vízesés alatt többszintű tórendszer szelidíti meg a 60 méteres esés utáni víztömeget.

Aznapra nem terveztünk már semmit, hiszen a hajnali adományosztás óta rengeteg minden történt velünk, és annyit láttunk, amit napokig tart feldolgozni… mégis megálltunk, mert az út mellett esküvőre készülődő hmongokat vettünk észre: sátrat állítottak, a falu apraja-nagyja sürgölődött, a gyerekek már díszes, ünnepi ruhában, az asszonyok pedig még a ház körül az előkészületekkel voltak elfoglalva. Ennek ellenére szívesen láttak minket, senkit nem zavart, hogy pillanatok alatt a házaik udvarán voltunk.

Esküvői előkészületek
Középen, pirosban a megilletődött menyasszony

A hmongok főleg Kínából elszármazott, sok helyen üldözött népcsoport, akik Thaiföld, Laosz, Mianmar és Vietnám északi, hegyes részein próbálnak életteret találni maguknak. A mellett, hogy megpróbálnak asszimilálódni a befogadó ország társadalmába, őrzik és tovább örökítik saját nyelvüket és kultúrájukat a törzsön belül.

Ház a hmongoknál

Luang Prabangból a fővároson, Vientiánon keresztül Hanoi felé indultunk tovább felfedezni az általam leginkább várt úticélt: Vietnámot. Az ottaniak azt mondják, országuk olyan, mint egy gyönyörű nő: felül csodás domborulatai vannak, a dereka vékony és kecses, míg az öle forró és nedves – mindenki ellenőrizheti a földrajz atlaszában, vajon tévednek-e a kis vietnámiak… ők már csak tudják 🙂

Írásomhoz felhasználtam a Wikipédia, a Lonely Planet és Ács László : Vietnam Laosz Kambodzsa c. könyvének egyes szócikkeit.

Copyright © 2020 
Szöveg és fotók: Erdei Csilla
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.