Laosz a „Millió Elefánt Királysága” címet az 1300-as években kapta, utalva akkori katonai erejére – ennek az erőnek mára nyoma sem maradt, az azóta eltelt évszázadok igencsak megtépázták az országot. A dél-kínai Jünnan tartományból idevándorolt laók az első évezred végén a Khmer Birodalomban találtak hazát, mint Angkor uralkodóinak hűbéresei. Ezután folyamatos vietnámi, sziámi és burmai nyomás alatt próbálkoztak független országot létrehozni, mígnem a franciák ütközőállamaként vették ki részüket az Indokínai háborúból.
Laosz 7 milliós lakosságát lakhelyük tengerszint feletti magassága alapján osztják három részre: síksági, felföldi és magas hegyvidéki etnikumokról lehet beszélni. Ez utóbbiak a termékenyebb, víz közeli helyeket elfoglalók után érkeztek, ide tartoznak az előző részben bemutatott khmu és az ebben a részben érintett hmong törzsek képviselői.

A csodálatos fekvésű Pak Bengben még indulás előtt, kora reggel megnézhettük a folyó túlpartján az elefántok reggeli fürdőzését. Az elefántpark a hotellel együttműködésben lehetővé teszi, hogy az állatokat saját, természetes közegükben láthassuk a nélkül, hogy bármilyen, számukra megterhelő vagy káros dologra kényszerítenék őket. Szerencsére egyre több olyan kezdeményezés és alapítvány van Délkelet-Ázsiában, aminek célja a kihasznált, megkínzott és sokszor sérült állatok „kivonása a forgalomból” a számukra ideális környezet megteremtésével.
A Mekongon haladva leginkább a táj nyugalma, a csend és a változatlanság érzése ragadja meg az európai utazót. A látvány a múlt egy zavartalan pillanatát közvetíti felénk – lévén, hogy az országnak nincs tengeri kijárata, a Mekong nem alkalmas kereskedelmi hajózásra és a nehezen művelhető hegyvidék sem könnyíti meg a korábbi gyarmatosítók és a jelenlegi befektetők dolgát.
Hajónkkal legközelebb a Pak Ou barlangoknál kötöttünk ki, aminek a látványa már folyóról is rendkívüli volt. Mintha egy cikcakkos darab kitört volna a sziklát képző tömbből, ahol belátni az alsó terembe. A felső barlanghoz a szikla oldalában izzasztó lépcsősor vezet fel, közben aki szeretne, vehet kézzel festett csigaházat, követ, amit a helyiek pingálnak a lépcső mellett ülve.

A hely a nevét a Mekongba itt ömlő Nam Ou folyóról kapta. A sziklaszentélyekben zarándokok által az évszázadok alatt elhelyezett több, mint 4000 különféle méretű, meditáló Buddha szobor várja a látogatót. Az alsó barlangba még bejut a természetes fény, a felsőnél elemlámpákat kapunk, hogy láthassuk a fából készült, misztikus festett szobrokat.

Következő megállónk a „Whiskey village”-nek nevezett kis település volt, ahol zsákmányoltunk egy vízibivaly szarvból készült festett ópium pipát – aztán lehetett izgulni, hogy kibírja-e a repülőutakat… 🙂 (kibírta).



Luang Prabang városa a 15-17. században élte fénykorát, jelenleg a laoszi buddhizmus és kultúra központja, a leglátogatottabb „nagyváros” errefelé. A legenda szerint még Buddha is mosolyogva pihent meg ezen a helyen és megjövendölte, hogy gazdag és híres település lesz egykoron. Lao vezetőnk elmondta, hogy amit itt látunk, veszünk, viszünk, eszünk, az csak számunkra elérhető, a helyieknek itt minden borzasztó drága. Ezek után tényleg kíváncsi voltam, mi vár itt ránk.

Keresem a szavakat, hogyan írjam le a helyet, ahol legszívesebben csak sétálnék fel-alá a hangulatos utcákon, üldögélnék a Mekong parton, néha betérnék egy helyi templomba, a hajnali sötétben pedig adománnyal várnék az utcán, a sarkamra ereszkedve a monkokra, akik a tőlük megszokott alázattal és észrevétlenül is ott vannak lépten-nyomon a város eldugott pontjain.
Luang Prabang rabul ejtett, ez van, irigykedve néztem a francia turistákat, akik volt gyarmatukra szinte hazajárnak – hiszen a nyelvüket beszélik, felmenőik még ezer szállal kötődhetnek ide. Nem is nagyon hagyják, hogy rajtuk kívül más is „bevásárolja magát” akár vállalkozással, akár ingatlannal az elbűvölő városkába – nyilván nem véletlenül. A város 1995-ben lett a világörökség része, megfoghatatlan hangulata, a két folyó és a várost övező hegyek nyújtotta egyedi fekvése, francia gyarmati hatásokat őrző építészete, uralkodóinak rezidenciái és kecses templomai az UNESCO értékelése nélkül is magával ragadják az utazót.











Másnap hajnalban annak ellenére, hogy tudtam, hosszú napunk lesz (mindegyik az volt 🙂 ), fél 6-kor keltem, néhány perc múlva már az utcán keresgéltem a helyem, hogy lássam az adománygyűjtő monkokat. A buddhista szerzetesek minden reggel, még napfelkelte előtt indulnak el az utcákon, a helyiek pedig – akár a piacon, erre a célra elkészített – étellel várják őket. A monk egész nap azt eszi, amit ilyenkor összegyűjt, az adakozó számára pedig ez egy lehetőség, hogy közelebb kerüljön a Nirvánához.


Luang Prabangban is érdemes megnézni a városi piacot, Ázsiában a rengeteg hasonlóság mellett a helyi jellegzetességek itt derülnek ki leghamarabb – miközben hihetetlen arcokat, érdekességeket találunk a nyüzsgésben.


Közvetlenül a piac mögött a királyi palota található, ahol valamilyen rejtélyes okból tilos a fotózás, de a kint készült képeken is érzékeljük talán a hely eklektikus jellegét. A gyarmati közigazgatás által az ifjú királynak a lojalitásért cserébe kialakított komplexumot a kommunista vezetés 1975-től átkeresztelte Nemzeti Múzeummá. Érdeklődésünkre elmondták, hogy az országban sok helyen még most sincs áram, ám ide, a palotába már a 90-es évek (!!) közepén bevezették …micsoda luxus. A kertben az uralkodó által használt autócsodák mellett látható egy nagyon szép templom, ahol az Arany Buddhát őrzik – szépsége annyira lenyűgözte állítólag a „fekete csuklyások” francia dezertőrökből, törvényen kívüliekből és lázadókból álló rablóbandáját, hogy egyedül ezt a helyet kímélték meg fosztogatásaik során az 1870-es években. A kertben látható még egy hatalmas fa földig érő léggyökerekkel és a király saját, külön bejáratú benzinkútja.
A királyi palotával szemben indul a lépcső, ami felvisz minket a Mount Phousi hegyre, ahonnan felejthetetlen kilátás nyílik a két folyó övezte városkára. A Buddha szentélyhez vezető út varázslatos, a lépcsőket szegélyező pluméria erdő sajátos hangulata miatt:

A hegy oldalában, a sűrű növényzetben elszórtan aranyozott Buddha szobrokra és eldugott szerzetes-lakra bukkanunk:


Öntörvényű kis csapatunk a továbbindulás előtt még felfedezett a hegy mögött egy bambusz hidat, nem volt kérdés, hogy átkelünk rajta:

Délutáni programunk életre szóló látványossággal vár ( melyik nem az… ) : a világon az egyik legszebbként értékelt Kuang Si vízeséshez indulunk. A vízesést körülölelő buja monszunerdőt leginkább a hatalmas, fény felé törekvő óriásfák és az aljnövényzetet alkotó liánok, bambuszok és dús cserjék jellemzik.

Nem töltöm az időt azzal, hogy megpróbáljam leírni, amit láttunk, a képek talán visszaadnak valamit az ott átélt gyönyörűségből:


A vízesés alatt többszintű tórendszer szelidíti meg a 60 méteres esés utáni víztömeget.


Aznapra nem terveztünk már semmit, hiszen a hajnali adományosztás óta rengeteg minden történt velünk, és annyit láttunk, amit napokig tart feldolgozni… mégis megálltunk, mert az út mellett esküvőre készülődő hmongokat vettünk észre: sátrat állítottak, a falu apraja-nagyja sürgölődött, a gyerekek már díszes, ünnepi ruhában, az asszonyok pedig még a ház körül az előkészületekkel voltak elfoglalva. Ennek ellenére szívesen láttak minket, senkit nem zavart, hogy pillanatok alatt a házaik udvarán voltunk.




A hmongok főleg Kínából elszármazott, sok helyen üldözött népcsoport, akik Thaiföld, Laosz, Mianmar és Vietnám északi, hegyes részein próbálnak életteret találni maguknak. A mellett, hogy megpróbálnak asszimilálódni a befogadó ország társadalmába, őrzik és tovább örökítik saját nyelvüket és kultúrájukat a törzsön belül.

Luang Prabangból a fővároson, Vientiánon keresztül Hanoi felé indultunk tovább felfedezni az általam leginkább várt úticélt: Vietnámot. Az ottaniak azt mondják, országuk olyan, mint egy gyönyörű nő: felül csodás domborulatai vannak, a dereka vékony és kecses, míg az öle forró és nedves – mindenki ellenőrizheti a földrajz atlaszában, vajon tévednek-e a kis vietnámiak… ők már csak tudják 🙂
Írásomhoz felhasználtam a Wikipédia, a Lonely Planet és Ács László : Vietnam Laosz Kambodzsa c. könyvének egyes szócikkeit.
Copyright © 2020 Szöveg és fotók: Erdei Csilla Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.