Hoi An és My Son, a Chamok királysága – Erdei Csilla írása

Észak-Thaiföld, Laosz csodái, a Mekong, Hanoi és a Ha Long öböl után joggal kérdezhetnénk: innen, hova???  Ugyan mit tartogathat még nekünk az utazás, mi lehet ennél ámulatba ejtőbb, sokkolóbb, vagy emlékezetesebb? A válasz nagyon egyszerű: az embert, a kultúrát, a szépséget, a benyomásokat, az illatokat, amiért én személy szerint bármit odaadnék.

Hanoiból rövid repüléssel este érkezünk Hoi An-ba, folyóparti szállásunkra. Míg a teraszon a reggeli kiválasztásával voltunk elfoglalva, férjem arra lett figyelmes, hogy kérdésére: „csocsó nincsen?” a másik asztalnál ülő 4 fős társaság hirtelen felkapja a fejét és kitartóan kezdenek minket nézegetni. Nem kérdés: ez azonos kultúrkör, csakis magyarok lehetnek… és igen, 4 magyar srác ült az asztalnál, ők motorral járták végig Vietnámot.  A történetnek nincs még vége, 1 év múlva, Sri Lanka csodálatos tengerpartján köszönt ránk az egyikük, nem hittünk a szemünknek ( ő sem… ).

Az időszámításunk szerinti 2. és 3. században ezen a vidéken a Chamok uralkodtak. A páratlan fekvésű és egyedi hangulatú tengerparti városka már akkoriban forgalmas kikötő volt, ahol főként a kínai, és a világ minden tájáról érkező kereskedők nem csak megfordultak, hanem közülük többen is kereskedőházat és templomokat is alapítottak. A város kereskedelmi jelentősége a 19. századra háttérbe szorult, így tudta megőrizni csodálatos óvárosát, ami 1999 óta a Világörökség része.

Hoi An annyira gyönyörű, hogy elakad a lélegzet ( talán nem véletlenül testvérvárosa Szentendrének). A színes lampionokkal feldíszített élénksárga házak, a csodás faragott fa ajtók, a kőfaragásos erkélyek, a zöld mohos falak, a gyönyörű lányok, akik Ao-da-ban suhannak tova, vagy a talán még szebb öregek, akiknek ráncos arca megannyi emléket őriz, és itt Vietnámban különösen sokat sejtető – mindez együtt egy különleges elegyét nyújtja az ázsiai kultúrák találkozásának és a tradíciók megőrzésének. A városka gazdag történelméből adódóan érzékelhetők mai is az indiai, kínai, francia és japán hatások.

Hoi An szabóságaiban akár egy éjszaka is elkészülhet a ránk szabott új selyem vagy kasmír öltöny, kosztüm, lábra igazított bőr cipő, amit a szorgos kis vietek másnapra akár házhoz is szállítanak. Az üzletek csodásak, a kínálat minden igényt kielégítő, az utcákon a nyüzsgő forgatag  szédítő. Az árusok, a sütödék, a tuk-tuk-ok és robogók között kényelmesen sétálók nem zavarják egymást, ki eszik, ki bámészkodik, ki pedig fuvaroz, cipekedik, süt-főz vagy éppen fotózáshoz helyezkedik a forgatagban. A díszletet mindehhez a csodás francia gyarmati épületek, az elegáns japán és kínai pagodák, és a mindenhol tetten érhető vietnámi építészeti jellegzetességek adják. Tényleg felemelő és hihetetlenül izgalmas elegye ez a kultúrák találkozásának.

Meglátogattuk az egyik legrégebbi, 17. századi kínai kereskedőházat is, amit egy kínai hajóskapitány építtetett. Az épület – ahogy az Vietnámban szokás – az utca fronton keskeny, hátrafelé viszont a következő utcáig nyúlik el hosszan, bent csupa gyönyörű faragott ajtóval, gerendázattal és boltíves tetőzettel. Fafaragásai közül a virágokat, madarakat  és fákat ábrázolók a leglátványosabbak.

Hoi An kikötőjében a legjobb minőségű porcelán, elefántcsont, selyem, igazgyöngy, tea, illatszerek és gyógynövények cseréltek gazdát – nem csak a thai, maláj, jávai és indiai, hanem a portugál, angol, holland és amerikai hajók közvetítésével. A megnövekvő forgalom a nagyobb merülésű hajókra való átállást, ezzel együtt a nagyobb kikötő, vagyis Da Nang  használatát vonta maga után. Ennek a váltásnak köszönhető a városka „lemaradása” és középkori városképének, hagyományos, csodás jellegzetességeinek megőrzése.

Bent igazi „romkocsma” van

A  második napunkon vidékre indulunk: útközben megállunk a rizsföldek mellett, ahol nem csupán az ott hajlongó, lábszárközépig vízben álló helyieket fotózzuk le, hanem az elszórtan mindenhol látható régi sírokat is. Ezek a kőből faragott síremlékek több száz évesek, a közben generációkon át öröklődő vagy már másnak átadott földek gazdái az ősök iránti tiszteletből a sírokat megőrizték az utókornak.

A rizsszedő mögött jól látható az ősi síremlék

Mai kirándulásunk igazi célja My Son, ami a 4. és 14. század közötti Champa királyság hindu templomainak maradványát őrzi az emlékezetnek. My Son a Cham dinasztia királyainak vallási szertartási helyszíne valamint temetkezési helye is volt.

Eredetileg több, mit 70 templom állt itt, azonban a vietnami háború bombázásai hatalmas károkat okoztak az épületekben, sok helyütt kerülgetjük még most is a gazzal benőtt bombatölcséreket. A részben az UNESCO által finanszírozott újjáépítést akadályozza, hogy egyelőre nem sikerült rekonstruálni a chamok fuga nélküli építkezését, habarcsot pedig nem célszerű használni az azt gyorsan benövő moha miatt.

Indokínában ez a leghosszabban lakott régészeti lelőhely. Az élénkvörös égetett téglafalakon a hindu mitológiára jellemző homokkő domborművek láthatók, melyek elsősorban Siva istennő imádatáról szólnak. A romokat benőtte a dzsungel és  évszázadokon át senki sem tudott róluk, mígnem egy francia kalandor 1889-ben rájuk nem bukkant.

Délután a városban biciklire pattanunk, és elindulunk, hogy felfedezzük Hoi An környékét – vagyis „lemegyünk vidékre”. Az itthonról is ismerős falusi környezet lényege nem tér el a miénktől,  a helyi építkezési jellegzetességek valamint a pálmafák, rizsföldek, a kúp alakú vietnámi kalapok nyújtják a hely egzotikumát. Nagy kontraszt a szinte mindenhol művelés alá volt földek, a tisztára söpört porták között a néhány elhagyatott, üres, rendezetlen telek és a néhol az út szélén hagyott szemétkupacok látványa.

Meglátogattunk egy helyi családot, akik lábtörlők készítéséből élnek. A megindítóan egyszerű körülmények és a láthatóan borzasztóan megerőltető, ízületeket nem kímélő munka ellenére nagyon kedvesen fogadtak minket a háziak.

Másnap újabb különlegesség várt ránk: a helyiek kosárcsónakázásra vittek el minket, menet közben rákot fogtak, és pálmalevélből csodás „ékszereket” hajtogattak nekünk. A család jókedve, folytonos nevetésük és őszinte örömük:  hogy ott vagyunk és ők is ott vannak, és mindenki a helyén van és az élet is rendben van – magával ragadott minket: a szemerkélő eső ellenére fantasztikusan éreztük magunkat. A környezet ismét csodás volt, a csatornát övező hatalmas pálmalevelek zöldje varázsolt élőfalat körénk.

Késő délután még lementünk a tengerhez, ahol Vietnám egyik legszebb, 33 km hosszan húzódó természetes partját találjuk. Voltunk olyan szerencsések, hogy tanúi lehettünk egy áldozati szertartásnak, ahol az asztalon a halott számára lakomát készítettek, valamint a homokban egy mélyedésben ( nem igazi ) pénzt égettek a helyi szokásnak megfelelően.

Hoi An után Phu Quoc szigete várt minket, ahol a 3 hetes út minden viszontagságát elképesztően csodálatos körülmények között pihenhettük ki.

A fürdőszobánk teteje nyitott volt, amitől fantasztikus volt oda kilépni: a hűtött szobából a meleg, párás levegőjű, növényekkel teli kőfal elé, ahol éjjel-nappal madárhangok és mindenféle gyíkocskák tették változatossá a mindennapi teendőket 🙂

A szigeten eltöltött néhány nap után még egy végtelenül izgalmas hely várt ránk: Szingapúr. A város, ahol minden úgy működik, ahogy itthon csak álmodunk róla – aztán megtapasztalva már egy kicsit árnyaltabban látjuk mindezt. A következő részben elmesélem.

Copyright © 2020 
Szöveg és fotók: Erdei Csilla
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.