Ha valaki azt mondja nekem 2020 karácsonyán, hogy heteken belül ismét csomagolok – akármennyibe fogadtam volna, hogy erre semmi esély. Barátainknak és a kitűnő szervezésnek köszönhetően azonban megint útra keltünk – ezúttal a világ 8. csodájához, a körítést pedig egy elbűvölő, lenyűgözően szép és izgalmas ország nyújtotta.
Zanzibárra érkezve az első benyomások: a napsütés ereje és a páratartalom, amire még a korábbi ázsiai tapasztalatok sem tudtak felkészíteni. A színek és a hangok erősek: a banánligetek zöldje, az utak rozsdavöröse, a csodálatosan élénk, szinte világító ruhaanyagok az ébenfekete, gyönyörű testeken, a házak, kunyhók falainak tapasztott szürkéje, a tehenek barnája, a madarak élénk kékje vagy sárgája és az óceán hihetetlen türkize vegyül az autók tülkölésével, a gyerekek zsivajával és a beszűrődő afrikai poppal, melynek hangulata elkísér végig az úton.
A mosolyok, a félénk oldalpillantások és az elutasító, arcot elfedő kézmozdulatok mind azonnal érkező visszajelzések, amik eldöntik, hogy a vallás diktálta tradíció vagy a kíváncsiság kerekedik-e felül a másikon.
Úgy néz ki, itt mindenkinek van egy boltja: hihetetlen egyszerű kis kalyibákban – vagy eggyel komolyabb „üzletsorokon” – árulnak mindenfélét, ülnek a bolt előtt a fa árnyékában vagy beszélgetnek az utcán kis csoportokban. Az asszonyok sokszor csak az út szélén teszik ki a portékát, ők annyira kis tételben árulnak, hogy adózniuk sem kell. Helyi kísérőnk elmondása alapján ez megélhetés, annak ellenére, hogy alig-alig látni vevőt a perzselő napsütésben. Aztán tapasztaljuk, hogy estefelé megélénkül a forgalom, amikor a levegő már megmozdul, ilyenkor cserélnek gazdát a házilag sütött kis lepények, a friss gyümölcsből facsart innivalók az újrahasznosított pet palackokban.
Első közelebbi találkozásunk a helyiekkel Matamwe faluban történt. A falucska az egyébként Tanzánia egészéhez képest tehetős Zanzibáron a hihetetlen szegénység képét tárta elénk. Miután a sziget alapja gyakorlatilag korall, a partokon ugyan élvezhetjük az innen eredő, púder finomságú homokot, a falvakban azonban ez a fehér por fed be mindent – embert, állatot, növényzetet.
Megnézhettük a helyi asszonyok közösségi munkahelyét, ahol fonott kosarakat, dobozokat készítenek. A házikóban hátul a konyha, fő az ebéd.
Két iskolát is megmutattak nekünk: az elsőben csak vallási oktatás folyik, a körülmények meglehetősen egyszerűek. A gyerekek osztályonként vannak elkülönítve, heti két napban tanulmányozzák a földön ülve a Koránt és az arab olvasást. A hét többi napján mennek „rendes” iskolába, ahol matekot, közösségi tanulmányokat ( ami leginkább környezettudatosságnak felel meg) és angolt hallgatnak. Mindössze az első 6 osztály kötelező.
A másik egy indiai finanszírozású magániskola, ahova bejutni ismeretség vagy jó szerencse útján lehetséges. Bent egy másik bolygón találtuk magunkat: rendezett, ízlésesen kialakított épület és kert, felszerelt tantermek, internet. A jelszót a falu lakosai nem tudják, nincs ember, aki megadná nekik.
Az alig túlélhető hőség és por kivette minden erőnket: a két és fél órás séta végén újabb kihívás látszott: a program része volt, hogy a helyi étteremben költhetjük el ebédünket… ami így nézett ki:
Első kérdésként bennem az merült fel, hogy vajon ebből a kútból származó vízzel készült el a főtt rizs?? Adódik a következő: vajon hogyan fogjuk visszautasítani a rettentő kedves helyiek vendégszeretetét – azon már nem is gondolkodom, hogy hol kapok itt egy üveg hideg ásványvizet, mit fogunk enni egyáltalán, mindjárt felforr az agyvizem és kezdem minden türelmemet elveszíteni…
Láss csodát: kérésünkre kiválóan behűtött kóla kerül elő a nádkunyhó elkerített hátsó fertályából, ezzel máris megoldva a legégetőbb problémánkat. Az evés kérdése még mindig előttünk állt, de mikor kihozták, gondoltam: egy életem, egy halálom, én bizony megkóstolom, az árnyas ülőhely és a remek, hideg innivaló felbátorított. Végül is csak egy órányi autóútra voltunk a „civilizációtól”, mi bajom lehet?
Ha valakit arra vet a jó sorsa, hát higgyen nekem ( és a kunyhó falán látható kiváló Tripadvisor értékelésnek, amit egészen idáig nem tudtunk komolyan venni): nyugodtan odaülhet és jóízűen elfogyaszthatja, amit elé tesznek. Igen-igen finom, porhanyósra sült csirke vagy polip volt a tányérokon különlegesen fűszerezett, pergős rizssel, ami azzal a később is elénk kerülő ízletes zöldséges szósszal volt megspékelve, amit innentől kifejezetten kerestünk. Itthonról szégyenkezve gondolok vissza az akkori előítéleteimre, de az vesse rám az első követ, akinek ezek nem jutottak volna eszébe. Már csak az evőeszközök észrevétlen fertőtlenítése volt hátra, amit villámgyorsan, az asztal alatt elvégeztem, nehogy megsértsem vele vendéglátóinkat.
Megálltunk még egy helyen a parton, ahol a halászok készülődtek az éjszakai „műszakra”. Az apály miatt bejárható széles partszakaszon csupaszon árválkodtak a mangrove fák, ágaikon fennakadó műanyag szeméttel – gondolom, többek közt ezért sem lehet az országba semmiféle zacskót behozni.
Egy csodálatos naplemente fotóval zárom első beszámolómat, legközelebb a turistásabb, teljesen másként elbűvölő helyekre kalauzollak el benneteket.
Copyright © 2021 Szöveg és fotók: Erdei Csilla Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
