Mit is mondhatnék, mi jut eszembe Afrika, sőt a világ legismertebb nemzeti parkjairól? Hogy gyerekkoromban Bernhard Grzimek, Széchenyi Zsigmond, vagy Kittenberger Kálmán könyveit lapozgattam évekig? Hogy a korabeli, kissé fakó képeken megelevenedő izgalmas vadvilág már akkor elvarázsolt, – és annak ellenére, hogy sejtettem: soha nem láthatom mindezt élőben, mégsem tudtam kiverni a fejemből ? Hogy hányszor képzeltem el, milyen lehet a szavanna levegőjét beszívni, a csípős legyeket elhessegetni, amik éppen egy gnúról vagy bivalyról szállnak tova, a magukat fülükkel-farkukkal legyező zebrák, elefántok méltóságteljes vonulását, a zsiráfok könnyed, kecses léptét figyelni az akáciák alatt, testközelből? Hihetetlen, de megvalósult az álom – megpróbálom most mindezt úgy átadni, ahogyan én is szívesen olvasnám, hátha jut ebből a csodálatos élményből néhány olvasómnak is.
Zanzibár szigetéről kisrepülővel érkeztünk meg Tanganyikára – ahogy a kontinensen fekvő országrészt a helyiek a szigeten a mai napig is megkülönböztetik (Tanzánia 1964-ben a korábbi TANganyika és ZANzibár összevonásából kapta a nevét). Arusha repülőterén átszálltunk a Safarin használatos, elképesztően kényelmes és látványos, a fotókról, filmekből már ismerős Toyota dzsipekbe. Sofőrjeink hihetetlenül kedves, intelligens emberek voltak, akik három napon keresztül nem csak a gondunkat viselték, hanem minden elképzelhető állattal, törzsekkel, helyi szokásokkal, növényzettel, éghajlattal, egyáltalán az országgal kapcsolatos kérdésünkre kimerítő válaszokat adtak.
A gépből kilépve megkönnyebbülés volt a váratlanul kellemes 25-26 fokos hőmérséklet, a fullasztó óceánparti páratartalomnak itt már nyoma sem volt. Hiába voltunk közvetlenül az Egyenlítő alatt, az 1000- 2000 m-es tengerszint feletti magasság és a kicsit korábban kezdődő esős évszak miatt nem csak az időjárás volt kedvező, hanem csodálatos zöld növényfal kísért mindenhol minket.
Első utunk a Tarangire Nemzeti Parkba vezetett. Már az autóúton nem győztem nyomkodni a kioldót a telefonon, igyekeztem a lehető legtöbbet megörökíteni azzal egyidejűleg, hogy nézni és látni is kellett mindent. A kifogástalan minőségű, legnagyobb nemzeti parkokat összekötő utat 3 éve adták át, azelőtt valószínűleg sok órával tovább tartott volna megtenni az egyébként nem kis távolságot. Megművelt földek, út szélén, lépten-nyomon kecskéiket és teheneiket terelő, színes ruhás, botjaikra támaszkodó maszáj pásztorok váltották egymást kisebb-nagyobb településekkel, ahol, ha piac volt azért, ha nem volt piac, akkor azért pakoltak ki mindenfélét az út szélére. Kávéültetvények mellett haladunk el, ahol megtanultuk: azért ültetnek a kávécserjék közé fákat, mert a cserje az árnyékot szereti.
A park bejáratánál aztán rögtön leesett az állunk: megláttuk az első méltóságteljes, hatalmas baobab fát, aminek minden egyes példánya nem csak, hogy formára tökéletes, de méreteit tekintve is uralja a környezetet. Igazi „Ent”.

Bent a parkban a táj lenyűgöző. A filmekből, fotókról már ismerős, ernyő alakú fák szétszórva a zöld, folyókkal, vagy kiszáradt medrekkel szabdalt szavannán. A magas fű, a számos vadon burjánzó cserje teljesen egyedi és összetéveszthetetlen képet alkot. Ha nem bukkanna fel egyetlen állat sem, már akkor is nagyon sokat láttunk.
Az egyik pihenőhely elhelyezkedése lehetővé teszi, hogy mindezt fentről csodálhassuk meg… akármeddig el tudtam volna ott üldögélni, a csend, a szavanna zöldje, a tiszta levegő a nyugalom fogalmának új értelmet adott. A bolygó egyik legcsodálatosabb pontján voltam, a természet, az élet körforgását itt lehetséges értelmezni igazán.
Aztán persze, ebből az elképesztő díszletből előbukkantak az állatok: a Thomson-gazellák, az elefántok, a zsiráfok, a ki tudja hányféle madár, a majmok csapatokban.
Első esténket egy számomra hihetetlenül emlékezetes, egyedi adottságokkal bíró „camp”-ben töltöttük. A tábor a Manyara tó partján helyezkedett el olyannyira, hogy az étteremhez vezető szűk ösvény már a tóba vitt minket, az étkezde bejáratát pedig az éjszakai trópusi eső következtében másnapra ellepte a víz.
Sátraink hatalmasak voltak, kényelmes ággyal, kisasztallal, szekrénykével, minden igényt kielégítő fürdőszobával, hófehér törölközőkkel, meleg vízzel. Igaz, azt megjegyezték, hogy éjszakára minden zippzárt húzzunk be, az alsó tépőzárak ellenőrzését is beleértve, mert nem csak a vizilovak jönnek ki éjjel a tóból (mondjuk azok ellen a tépőzár félek, kevés lett volna… ), de egy valóságos, élettel teli területen vagyunk, ahol akármi is „meglátogathat” minket.
Ezek okán sötétedés után egyedül tilos volt közlekedni, a mindenhol felbukkanó maszáj őrök kísérték a vendégeket az egyébként tágas, erdős-fás, csodálatosan kialakított buja zöld területen.
Másnap irány a Ngorongoro kráter. A hely neve maszáj eredetű, a marhák nyakában lógó kolomp hangját utánzó szóból. A kráter előtt egy kilátónál állunk meg, ahol a 2-3 millió éve keletkezett, 610 m mély, 260 km2 területű, a Nagy Hasadékvölgy és a Serengeti által határolt, két tavat is magába foglaló lélegzetelállító területet egyben láthatjuk. Itthoni felkészülésemnek köszönhetően eszembe jut, hogy az Olduvai-szurdok szomszédságában vagyunk egyben, mely a világ egyik legjelentősebb őskori (2,6 M éves leletek!) lelőhelye – vagyis elég jó esély van arra, hogy közös gyökereink valahonnan innen erednek.
Mielőtt leereszkednénk a kráterbe, egy maszáj faluban teszünk látogatást. A maszájok az egyik legismertebb nomád (ma már egyre inkább félnomád) népcsoport, Kenya és Tanzánia között vándorolnak, papírjaik nincsenek, állataikat terelve szabadon lépik át minden irányban az országhatárt. Ismertségük feltűnő, különleges ruházatuknak, gazdag és csodás ékszereiknek valamint a nemzeti parkokhoz közeli lakhelyeiknek köszönhető. Hajdan harcos nép volt, mára sokan a turizmusból fakadó előnyökre is építenek – bár életmódjukból semmit sem adtak fel. Helyi vezetőnk elmondja, hogy sok maszáj ma már pénzt keres ugyan, de miután azt elköltötte a piacon, szépen hazamegy és éli tovább a saját tradícióinak megfelelő életét. Körükben a marhavér ivása, a női és férfi körülmetélés és férfivá avatás, a marhatenyésztés, a többnejűség a tradíció része, bár ezek közül nyilván sejtjük, hogy van olyan, aminek a megszüntetése irányába már történtek lépések.
A törzs kivételes helyzetben van: ez az egyetlen hely a világon, ahol a vadállatok és a háziasított, tenyésztett állatok harmóniában, együtt élnek, a maszáj szarvasmarhák és a zebrák akár egymás mellett legelészhetnek a nemzeti park területén. Ahhoz, hogy biztosítsák a legelőt az állatoknak, egész évben vándorolnak, nyomukban mindenhol újabb kunyhók bukkannak fel a szavannák füves vidékén.
Az apró település földbe szúrt husángokkal van körbe kerítve, hagyományosan így védik otthonaikat a vadállatoktól. Kicsit megilletődve méregetjük egymást, hiába mondják, hogy fotózzunk nyugodtan, azért mégiscsak fura a vendégfogadók ruháit, arcukat, gyerekeiket, otthonukat közvetlen közelről dokumentálni – aztán felengedünk, mert két csoportba rendeződve elkezdenek táncolni.
A tánc ritmusa magával ragad, egy idő után elteszem a telefont és átadom magam teljes egészében a pillanatnak. Ezek a csodálatos, kecses, vékonycsontú, ébenfekete emberek elrepítenek egy másik dimenzióba: az ütemes skandálásra nem csak a nyakamba akasztott gyöngykoszorú, hanem minden egyes porcikám reagál.
Miután megmutatják, hogyan csiholják a tüzet, szépen kettesével bevisznek minket 1-1 manyattába.
Ezeknek az apró, max 8-10 nm-es házaknak a felépítése a nők feladata: a falak sárból, tehéntrágyából, fűből és hamuból készülnek, a vázat hajlított fa és szalma alkotják. A házba egy csigavonalban kunkorodó keskeny folyosó vezet, bent felegyenesedni sem lehet, pedig a maszájok kifejezetten magas emberek. A kunyhó tetején lyuk, ahol az állandóan pislákoló tűz füstje távozik ( igazándiból csak részben, mert hihetetlen füstszag terjeng odabent) . Két helyiséget látunk, mindkettőben állatbőrrel letakart kemény ágy, 1-2 fontos eszköz, köztük az a bőr tömlő, amibe a marhák vérét kicsorgatják, mielőtt megisszák. Az állataiknak külön elkerített rész van kialakítva a kis falun belül.
Bemehetünk még a helyi iskolába, ahol komolyan felkészült, imádnivaló gyerekhad vár minket. Fegyelmezetten a padokban ülve mutatják be tudományukat: egyvalaki a táblánál pálcával a számokra bök, a csipetek angolul skandálják, amit kell – utána énekelnek, a „tanárnő” egy kicsivel az ölében büszkén követi tekintetével az eseményeket.

A nap hátralévő részében a Ngorongoro kráter vár ránk. Kb 1 órás utazással, csodaszép útvonalon érünk le a kráter pereméről az aljába, ebből a magasságból még nem látni semmit az ott élő hihetetlen gazdag élővilágból. Élénkzöld, sűrű bozót övezi a vörös színű utat, amin haladunk, kinézzük a szemünket mire először csak apró pontokat, majd lassan kirajzolódó állatokat fedezünk fel. Sofőrünk határozott, gyors tempója hamar lehetőséget ad arra, hogy testközelből lássam mindazt, amit gyerekként a könyv lapjain nézegettem: a kráter lankákkal és hosszanti meredélyekkel tagolt zöld fala előtt a legelésző gnúk, a vidám, bólogatva haladó zebrák, a lusta hím oroszlánok, a madárcsapatok, és a messzi tóban fürdő vizilovak csodálatos világát.
A napra a koronát esti szállásunk tette fel: a kráter felső peremén vagyunk, ahol az erkélyre kilépve elénk tárul a Ngorongoro a maga egészében, az este leereszkedő párája csendben megül a tavak felett – a látványt a madarak hangja kíséri. Hajnalban a napfelkelte és a peremenátbukó felhőkoszorú felejthetetlen látványa, amit soha nem fogok elfelejteni.
A safari utolsó napján a Manyara természetvédelmi területet látogatjuk meg, az oda vezető kő kapun majomcsapat ugrál – ekkora már megszoktuk a közelségüket. A tó a flamingó populációról híres, amit most a korai esős évszak miatt megemelkedett vízszintnek köszönhetően nem látunk – a sós víz felhígult, és túl mély is a madaraknak. Egy külön világba lépünk, ami látványban teljesen eltér mindentől, amit eddig láttunk. Megtudjuk: a számtalan, köztük néhány forró vizű forrásnak, a lúgos tónak és a park speciális fekvésének köszönhetően „talajvízi erdőt” láthatunk, melynek fafajtái, aljnövényzete és sűrűsége festői látványt nyújtanak a beszűrődő napfény pásztáival.
Útközben a patakból ivó, a bozótból közvetlenül mellettünk előbukkanó elefántokat, legelésző zsiráfokat, zebrákat, páviánokat, varacskos disznó családot és számtalan színes tollú madarat látunk. Kérdésünkre vezetőnk elmondja, hogy minden állatnak megtalálható itt a természetes ellensége, kivéve az elefántokat: rájuk csak mi, emberek vagyunk veszélyesek. Ha túlszaporodnak, arra kijelölt helyen, nagyon drágán és ellenőrzött körülmények között lehetséges kilőni őket. A parkoknál látható rangereknek inkább a turistákkal gyűlik meg a bajuk, az állatok, miután a lehető legjobb helyen vannak, nem okoznak fejtörést nekik.
Nem tudom elég frappánsan lezárni ezt a bejegyzést, mit is mondhatnék. A maszáj szavak zenélnek a fejemben, amikről a parkok a nevüket kapták: Tarangire, Ngorongoro, Manyara… varázslatos, csodálatos, felejthetetlen élmény volt egy nagyon nehéz, emlékezetes, rossz hírekkel és érzésekkel teli időszakban… ezek a képek a fejemben kitörölhetetlenek és remélem, nem csak nekem segítenek átvészelni a még előttünk lévő kihívásokat.
Copyright © 2021 Szöveg és fotók: Erdei Csilla Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.