Thaiföld északi hegyvidéki régiójában, Chiang Mai és Chiang Rai tartományokban kb 600.000 főt számláló, különböző hegyi törzsi, etnikai népcsoportokhoz tartozó ember él rendkívül szegény körülmények között. Elmaradott infrastruktúra, kommunikációs csatornák és oktatási lehetőségek hiánya, alacsony, szinte létminimum alatti életszínvonal jellemzi ezeknek hegyvidéki népeknek életét. Kb 150 évvel ezelőtt menekültek ide a szomszédos Burmából, Tibetből és Yunnan-ból, a mai Kína egyik déli tartományából. Jelenleg 9 fő etnikai népcsoportot különböztetnek meg: Karen, Hmong (Meo), Mien (Yao), Lahu (Mu Ser), Lisu, Akha (Egor), Thin, Khamu and Mrabri (The Yellow Leaf People). Az elmúlt években a Thai Király erőfeszítései és a számukra létrehozott mezőgazdasági szövetkezetek, valamint a turizmus néhány falunak jobb létet és lehetőségeket biztosít.
A karen etnikai törzs a legnagyobb létszámú, Thaiföldön kb 400.000 főt számlálnak, a sűrű hegyvidéki területeken élnek, 800-1800 méteres magasságokban, távol a civilizációtól. A kareneken belül is megkülönböztetnek 4-5 alcsoportot, melyek közül az egyik a sokak által ismert gyűrűs- vagy hosszúnyakú karenek, akikről majd még részletesebben írok a blogom második részében.
Egy karen faluban jellemzően 25-30 bambuszból vagy teakfából épült házikó található, melyek hagyományosan cölöplábakon állnak. A cölöplábak legfőbb célja, hogy a kis otthonok alatt helyet és árnyékot biztosítsanak a háziállataiknak.
Egy háztartáson belül a szülők és nőtlen gyermekeik élnek. A házas lányok és családjaik külön otthonban laknak, de akár több lánytestvér is élhet együtt családostól. A karen embereknek kevés vagyona van, házikóikban alig vannak bútorok, jellemzően a padlóra terített gyékényen hajtják álomra a fejüket. Nyílt tűzön főznek; a mosáshoz, főzéshez a közeli folyókból hozzák a vizet. Az “Erdő gazdáinak” is hívják őket, mivel az erdő adta nyersanyagok felhasználásával mindent előállítanak maguknak. A karen faluban a falusi főpap örvend a legmagasabb tekintélynek, aki a falubeli idősekkel együttesen irányítja a közösséget.
A karen emberek animista hitet gyakorolnak, azaz hisznek az őket körülvevő hegyekben, vizekben, sziklákban és fákban lakozó szellemekben, a védelmező és ártó szellemekben és a lélekben. Saját rituáléik vannak, melyek segítik őket, hogy harmóniában éljenek a “Föld és a víz Urával”. Csirke csontból vetnek jövendőt a vénasszonyok és a hitvilágukban a legjobban a Tigris istentől félnek.
A karenek népviseleti ruházatukat kézzel szövik, mely jellemzően vörös, fehér, kék vagy barna függőleges csíkokkal és dekoratív varrásokkal díszített. A férfiak viselete egyszerűbb, míg a nőké gyöngyökkel, hímzésekkel és bonyolult mintázatokkal díszített.
Mai napig élő, ősi öltözködési hagyomány, ami megkülönbözteti a hajadon lányt és a férjezett asszonyt: a lánynak, míg férjhez nem megy egy “Chay Kwa” elnevezésű bokáig érő fehér ruhát kell viselnie. Onnantól, hogy férjhez ment, egy fekete színű ún “Chay Mo Soo” inget kell viselnie, hozzá egy csőfazonú szoknyát és tilos újra felvennie a hosszú fehér “Chay Kwa”-t. Különleges alkalmakra, például szilveszterre vagy esküvőre – ami remek alkalom az ismerkedésre – igyekeznek új ruhát magukra ölteni.
Híresek az ezüstműves készségükről. A karen ezüst 99,5% és 99,9% közötti tiszta ezüst, melyből rendkívül egyedi termékeket készítenek, a művelet minden fázisa kézzel történik.
A hosszúnyakú karenek a a 80-as években, a határmenti hegyeken keresztül menekültek át a polgárháború és üldöztetés elől a Burmából Thaiföldre. A gyűrűk eredetéről sokféle mendemonda kering a falubeliek között: van olyan történet, mely szerint azért viselik a nők, hogy megvédje őket a tigris harapásától (a férfiaknak nincs rá szüksége, mert ők erősek és meg tudják védeni magukat…). Míg egyes eredetmondák úgy tartják: a Tigris istenség haragjától védelmezi őket. A legkézenfekvőbb talán az, miszerint a gyűrűk széppé, karcsúvá, különlegessé teszik a viselőjét. Vagy épp ellenkezőleg, ezzel csúfítják el őket, hogy a szomszéd törzs férfijai el ne rabolják a kifejezetten szép karen nőket. A különböző hiedelmeken túl viszont tény, hogy a gyűrűket csak a lányok viselik, 5-9 éves korban kerülnek fel az első gyűrűk, a falu sámánja által vezetett szertartás keretében, majd évről évre egyre több, maximum 27 db gyűrű lehet a nyakon. A fém gyűrűket spirálisan tekerik fel a nyakra, és ha megvan a 27 kör, onnantól a súlya számít (ami a réz vastagságától függ). A rekorder néninek 5 kg-ot nyom a nyakában a gyűrű! Fontos azonban tudni, hogy a nyak valójában csak kis mértékben nyúlik felfelé, és tulajdonképpen a nagy súly ami a vállakat lejjebb nyomja. A végeredmény amit látunk, optikai csalódás, mert a magas fej és nyújtott nyak a súlyból adódó nyomástól keletkezik. Mi történik vajon, ha leveszik??? A deformitás elsorvadt tartó izmokat eredményez, ezért a fej nehéz súlyát egy elfáradt/deformált izom csak kis ideig képes megtartani, így ha a viselője 1-2 napig nem hordja a gyűrűket, elcsuklik a nyak és eltörik, ami halálhoz vezet. A hűtlen nőket jellemzően – ugyanilyen ékszereket viselő – afrikai törzsekben büntetik a gyűrű levétellel, de a Karenek is szokták ezt a módszert használni szerelem féltésből (bár nem jellemző).
A thai emberek egyébként nagyon félnek a hosszúnyakúaktól, hisznek a mágikus erejükben. Önszántukból a közelükbe sem mennek a hosszúnyakú kareneknek, így jellemzően turistákkal találkozunk ezekben a falucskákban. A hosszúnyakú kareneknek és még jó néhány hegyi törzsi kis falunak az egyetlen bevételi forrása a turizmus. A törzsek hátrányos helyzetűek Thaiföldön, „megtűrt” személyek, akiket a thai kormány integrált be a turizmusba, „cserébe” a maradásukért. A falvakat többségében el sem hagyhatják, max 50 km-es vonzáskörzeten belül mozoghatnak munkavégzés céljából, amennyiben beszélik a thai nyelvet. Nem thai állampolgárok, nincs személyi igazolványuk, nem jogosultak iskoláztatásra, egészségügyi ellátásra. Így pl a hosszúnyakú karenek beszorulnak a piacozás és a testtorzítás csapdájába, ami nélkül nem képviselnének turisztikai értéket, és bevételi forrásaik elapadhatnának. Szomorú sors, de még mindig több esélyük van itt, mint Burmában. Így amikor egy-egy kalandunk során ellátogatunk ezekbe a falvakba, ha kevéssel is, de hozzájárulunk az életükhöz, hogy étel kerüljön az asztalukra 🙂
Ha a jó sorsunk elvezet minket egy ehhez hasonlatos helyre, ne feledkezzünk meg arról, hogy ami nekünk aprópénz néhány kézzel készített emlékért, az számukra a mindennapi betevőt jelentheti 🙂
Copyright © 2021 Szöveg és fotók: Gáspár Kata Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
