A Kenya északi területein élő szamburuk nagyon közeli rokonságban állnak a maszájokkal. A szamburuk nyelve, az ún. „lokop”, a maszáj nyelvvel megegyező “maa” nyelvcsoportba tartozik. Olyannyira hasonló a két nyelv, hogy szókincsük és nyelvtani szerkezetük háromnegyede megegyezik, csak a kiejtésükben van némi eltérés, ugyanis a szamburuk pergősebben beszélnek és kevésbé ejtik a mássalhangzókat. Nagyon könnyen megértik egymást.
Hagyományosan mindkét törzs nomád, pásztorkodó életet él és mivel hosszú idők óta függnek állataiktól, a friss élelem miatt rendszeresen vándorolniuk kell/kellett, emiatt nem tudtak átállni a vándorlásról a letelepedett életmódra. Hús-, tej- és állati véralapú étrendjük ma már kiegészül némi növényi eredetű táplálékkal, gyógynövénnyel, gabonával, így egyre inkább félnomád életet folytatnak. Hosszabb ideig is képesek víz nélkül élni, a napi folyadékbevitelt a tej, vagy a vérrel kevert tej jelenti számukra, ami sok energiát ad nekik. A maszájokhoz hasonlóan húst csak ritkán, ceremóniák alkalmával fogyasztanak, mivel a vagyont, a gazdagságot az állatállomány mérete jelenti. Szervezetük olyannyira alkalmazkodott a friss vérhez, tejhez, hogy a zöldségeket, gabonaféléket nehezen emésztik meg.
Kenyában kb 45 különböző törzset tartanak számon, melyek közül kb 120.000 fő tartozik a szamburukhoz. A maszájokkal való sok hasonlóság ellenére földrajzilag meglehetősen távol él a két törzs egymástól, és sok más afrikai népcsoporthoz hasonlóan egyikük származásáról sincsenek pontos információk. A kutatások az mutatják, hogy mindkét törzs Szudánból vándorolt déli irányba és hosszú ideig azonos területen osztozott a két törzs, később viszont a maszájok tovább folytatták útjukat dél felé.
A „fehér kecskék népe” becenévvel illetett szamburuk egyes csoportjai a mai napig vándorolnak, de már vannak letelepedett családok, akik kb 10-12 kunyhóból álló falvakban élnek, más népcsoportokkal keveredve az adott településen.
A szamburuk hitrendszere a természetközeli népekéhez hasonló, azaz, amit nem tudnak megmagyarázni, mint pl a gyermekáldás, a betegségek, a halál és a természeti csapások, azt egy természetfeletti lény jelenlétével vagy beavatkozásával indokolják. Hitükben nem létezik a Mennyország és a Pokol, nincs szentírásuk, nincs építményük, ahol gyakorolnák vallásukat. Jellemző az áldozat bemutatással járó rituálé, nem hisznek a halál utáni életben, hogy az elhunyt lelke bárkibe beleszállna, szellemmé válna vagy más alakot öltve visszatérne a földre, szerintük egyszerűen csak eltávozott az élők köréből és nem létezik többé. Halottaikat a falvaiktól távoli helyre viszik, és egy fa alatt, avarral letakarva egyszerűen csak magára hagyják. Tradicionális hitrendszerüket ceremóniák, rituálék, tabuk, tiltások, közmondások, mítoszok gazdagítják, melyben fontos szerepet töltenek be az esőcsinálók, a “füves-doktor”, a rontás levévő, a gyógyító….
Mélyen hisznek az áldás és az átok erejében, ezért mindennapi életük során fontos a szamburu emberek számára, hogy Istenüket szolgálják, kielégítsék, mert rendkívül erős a félelmük az Istenük haragjától, így életük és vallásuk nem választható külön, kultúrájukat, hagyományaikat és vallásukat egyszerre gyakorolják a hétköznapi életük során.
Annak ellenére, hogy ma már egyre többen veszik fel a keresztény és muszlim vallásokat, járnak templomba és mecsetbe, a mai napig gyakorolják a legfontosabb, áldozat bemutatással járó esőcsináló rituálét, melyen csak férfiak vehetnek részt. Ilyenkor a falubeli és a környékbeli idősebb és tiszteletben álló férfiak a közeli hegyekbe mennek. Az alkalomra egy különleges, fehér testű, fekete fejű juhot visznek magukkal, amit tüzet gyújtva Ngai istenségnek áldoznak fel, az Isten ugyanis ezeket a színeket szereti. Ngai cserébe az áldozatért, esővel ajándékozza meg a szamburukat. Az eső minden természetközeli nép életében, náluk is nagyon nagy jeletőséggel bír és termékenységet jelent. Az állat bőre nem képezi az áldozat részét, azt az állat tulajdonosa megtartja, minden nap bezsírozza és párnaként használja. A rituálé alatt az asszonyok a faluban maradnak, bekenik zsírral a “szajengve” elnevezésű homlokpántjukat, egy – a hegy alacsonyabb részén található – forráshoz mennek. A vízben kettő darab átlátszó kavicsot keresnek, azt a tejesedényükbe helyezik, felakasztják egy fa ágára és imádkoznak. Az ima befejeztével friss, üde zöld füvet fűznek homlokpántjuk alá, mely azt mutatja, hogy részt vettek az esőcsináló vallási rituálén.
A szamburu hagyományok szerint az élet különböző állomásokból, azaz rítusokból áll, mint például a születés, a beavatás, a felnőtté válás, az esküvő, a gyerek születése és a halál, melyeket különböző ceremóniákkal üdvözölnek. A szamburuknál a legjelentősebb ilyen rítus a beavatási, azaz körülmetélési szertartás fiúk és lányok vonatkozásában egyaránt, melyet ünnepi ceremónia keretében végeznek. (Megjegyezném, hogy ezen tradíció beszüntetése ellen valamennyi afrika ország kormánya folyamatosan megpróbál fellépni). A beavatási szertartáson átesett fiúk – a maszájokhoz hasonlóan – moranokká válnak, éveken keresztül együtt vándorolnak állataikkal, a szabad ég alatt alszanak. A moran élet letelte után egy éjszakai ceremóniát követően felnőttkorba lépnek, ekkor a klán vénjeitől engedélyt kapnak a házasságra, amit ma már jellemzően nem kapkodnak el, mert igyekeznek az állatokban megtestesült vagyont szerezni, hogy képesek feleségeiket és családjukat eltartani.
A maszájokkal ellentétben a szamburuk életének szerves része az esküvő előtti szerelem. A moran (harcos fiatal fiú) egy lányt választ magának a saját klánjából, aki szintén moran lesz (speciális ékszerek és ruházat mutatja, hogy ő moran fiú szerelme), és hagyományosan plátói szerelmet élnek, melyből a tradíció szerint gyermek nem születhet. Ha mégis átlépnék a plátói szerelem határát és teherbe esne a lány, a saját családja, vagy maga a lány végez a gyermekkel, bár a kulturális változás és modernizálódás hatására egyre több lány megtartja a gyermeket, vállalva az ezzel járó kiközösítést, valamint, hogy soha nem mehet férjhez, mégis felneveli a gyermekét.
Mindeközben a lány szülei titokban megegyezhetnek a frigyről, szigorúan egy másik klánbeli férfival, aki kellően vagyonos, hogy hozzáadják lányukat, melyért “cserébe” a vőlegény állatokat, teafüvet, takarókat, cukrot ad a lány szüleinek. Az esküvő a szamburu lány számára szomorúságos, hiszen nemcsak, hogy az esküvő napján ismeri meg leendő férjét, aki akár idősebb is lehet a saját nagyapjánál, még csak nemet sem mondhat a frigyre, engedelmeskednie kell a szülei akaratának, és még a szerelmétől is el kell válnia. Az esküvő után a már feleséggé vált nő el kell, hogy hagyja a szülei faluját és a férje klánjához költözni, ahova gyalog mennek, legyen az bármilyen messze. Kötelessége, hogy jó feleség legyen, aki jó háziasszony, és gondosan neveli fel a gyerekeket.
A szamburu törzs ellenben a maszájokkal a mai napig rendkívül tradicionális életet él, hagyományaikat generációról generációra adják át. Bár a városokhoz közelebb fekvő településeken élő samburu fiatalok ma már egyre inkább próbálnak szembe menni a hagyományokkal és például szeretnének szerelemből házasodni, akár saját klánjukból is választani, vagy moran szerelmükhöz hozzámenni, de ez még nagyon ritkán fordul elő, mert a hagyományok nagyon erősek.
A változás, a fejlődés életük számos területén megfigyelhető, állataikból pénzszerzés miatt már adnak el, hogy cukrot, sót és gyógynövényeket, illetve ékszereikhez gyöngyöket tudjanak vásárolni. Gyerekeiket próbálják iskolába járatni, a felnőttek igyekeznek munkát vállalni, viszont ami nem változik, a felfogásuk: továbbra is a mának élnek, nem gondolnak a jövőre, amit megkeresnek, azt el is költik.
Copyright © 2021 Szöveg: Gáspár Kata, forrás: Horváth Beáta, A kenyai szamburu népcsoportról, fotók: Apsara Adventures Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
