A khmu emberek Délkelet Ázsia egyik etnikai népe, 90%-uk Laosz északi régiójában él, hegyvidéki lejtőkön, az ország meglehetősen elszigetelt, nehezen megközelíthető részein. A világon összesen közel 600.000 khmu ember él, melyből több mint 500.000-en Laoszban.
Délkelet Ázsiai utazásaink során volt szerencsénk látogatást tenni egy Mekong folyóparti khmu faluban, ahova csónakkal érkeztünk. A közösség sámánja üdvözölt bennünket és egy sereg maszatos arcú, mezítlábas kisgyerek kíséretében körbevezetett a faluban. Miközben mesélt életükről, szokásaikról, bepillanthattunk otthonaikba és a falu iskolájába is.
A khmu (a szó jelentése: nép, valódi emberek, emberi lény) népcsoport az indokínai régió legrégebbi lakóiként ismertek, időszámításunk után 1000 körül telepdtek le, de származási helyüket máig homály fedi. A khmu társadalom mezőgazdaságon alapul, fő terményeik a kukorica, a rizs, a banán, a cukornád, az uborka, a szezám és a zöldségek. Ezen kívül a bogyógyűjtögetés, vadászat, csapdázás és halászat is meghatározó élelmszerzési forrás életükben. A munka nagy részét a közösség együtt végzi, mert legfőbb alapelvük, hogy együtt sokkal erősebbek és gyorsabban végeznek a teendőkkel.
A khmu emberek animisták, azaz hisznek a szellemekben: a házi kísértetekben, a vízben lakó szellemekben, az erdei kísértetekben és sok más szellemben. A falvakat a közösségi vezetők irányítják, akik a szellemek ellen védelmet nyújtó és szellem-gyógyászatban jártas sámán, a gyógynövényeket jól ismerő “füves-doktor”, a pap és a a közösség “vénei”. Ősi hagyomány az esti tűzrakás és mesemondás, miközben “körbe jár” a dohánnyal töltött ezüstpipa (a régi időkben ópiumot használtak). A mai napig léteznek olyan khmu közösségek, ahol jövendőt is jósolnak és “varázslatokat” végeznek.
Mindennapi életüket tabuk szerint élik, melyek sokkal erősebben érvényesültek a régi időkben, a szabályok napjainkban egyre inkább lazulnak, ami a házépítési szokásaikban is tetten érhető.
Az ősi khmu kultúrában a falvakat és házakat ritualizált tereknek tekintették, ami elsősorban az épületek lokazilálásában testesült meg. A cölöplábakon álló, bambuszból szőtt otthonok tájolását tabu határozta meg, miszerint hosszanti, kelet-nyugat irányban kellett elhelyezni, hogy soha ne keresztezze a nap útját. A házak ajtajait is tabuk szerint építették be, azaz egy ajtó keleten, egy másik északon vagy délen, de soha nem lehetett ajtó nyugati oldalon.
Ennek legfőbb magyarázata, hogy a khmu emberek hite szerint a felkelő nap tiszta és friss, jó hatással van az egészségre, az aktivitásra, elűzi a rovarokat, bogarakat és távol tartja a gonosz szellemeket, ördögöket, mivel azok félnek a napfénytől. Ezért minden reggel kitárják az ajtót és beengedik a fényt. A falvakat 3-4 kapuval ellátott kerítéssel veszik körül, ezen kívül helyezik el oltáraikat, hogy távol tartsa tőlük az ártó tüzeket, viharokat.
Megtudtam azt is, hogy gyerekkorban, 13-14 évesen házasodnak, mert csakis így, együtt van esélyük megteremteni szerény életük alapjait. Láthattam, hogy miként hántolják a rizst, hol tárolják és hogyan védik meg a rágcsálóktól: a bambuszból épült kis felépítmény szintén cölöplábakon áll, de a cölöpök aljára egy tányérszerű elemet helyeznek, így a cölöpökön nem tudnak feljutni a gabonát megdézsmálni próbálkozó egerek, patkányok.
Megismerni a vidéki életet, találkozni eldugott népekkel számomra mindig szívmelengető, ugyanakkor szomorúsággal tölt el, hogy a 21. században milyen körülmények között élnek emberek.
Hiszem hogy egy ilyen tapasztalás a legnagyobb tanítás nekünk “nyugati, modern” embereknek.
Copyright © 2021 Szöveg: Gáspár Kata, fotók: Gáspár Kata Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
