Tízezer év változatlansága – látogatóban a tanzániai hadza törzsnél

Állatbőrt viselő férfiak íjakkal a kezükben, bogyókat és gumókat gyűjtögető asszonyok, kezdetleges hajlékok, botokkal csiholt tűz. Ez nem illusztráció egy történelemkönyvben, saját szemünkkel láttuk Afrika mélyén.

Sokkoló és semmihez sem fogható élmény volt eljutni a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató hadza törzshöz, Észak-Tanzánia egy eldugott szegletébe. 

Hogy elérjük a hadzák földjét, órákon át zötykölődtünk a forrón tűző egyenlítői nap alatt a poros úton. Régen elhagytuk már az utolsó lakott települések kunyhóit, lassan elmaradtak a villanyvezetékek, megszűnt a térerő a telefonokon. 

Körülöttünk térd magasságú bozótos, hosszúkás kaktuszok, néhány majomkenyérfa, por és hőség. Visszanézve az Eyasi tó vize kéklett a messzeségben.

Ezen a vidéken ritka vendég az eső. A növények apró levelekkel és hegyes tüskékkel védekeznek a hőség és az állatok ellen, itt csak a legszívósabbak élik túl. Az időszakos esőzések után maradt mély folyómedrek alján csak sziklák meredeznek, víznek nyoma sincs. 

Csend volt körülöttünk, csak néha hallottuk egy-egy madár rikoltását. A levegő vibrált a hőségtől.

Kocsink felverte a föld könnyű, sárgás porát, ami rászáradt az arcomra, kezemre, folyamatosan szomjas voltam, rázkódunk a terepjáróval a bozótos ösvényeken, egyelőre nem tűnt jó ötletnek ez a kirándulás.

Csatlakozott hozzánk egy vezető, aki beszéli a hadzák nyelvét, ugyanis ennek a körülbelül ezer főt számláló törzsnek saját nyelve van, méghozzá igen különleges. Kutatók szerint ez a bennszülött csoport sem genetikai, sem nyelvi rokonságban nem áll más környező törzsekkel, szinte teljesen izolált életmódjukkal ők a világ egyik legutolsó vadászó-gyűjtögető népe. Nyelvükben pedig, ahogy hamarosan a saját fülünkkel is meghallottuk, írtó érdekes, csettintő hangok vannak.

A hadzák, vagy hadzabék csak a legutóbbi időkben kerültek kapcsolatba a külvilággal. A globális felmelegedés miatt egyre inkább kiszáradó élőhelyük, a világ fejlődésével párhuzamosan szűkülő életterük már nem nyújtott elegendő táplálékot számukra, ezért a tanzán kormány nemrégiben elkezdte élelmiszerrel, elsősorban kukoricával segíteni őket, emellett korlátozott számban a turisták látogatását is lehetővé tették, ezzel segítve fennmaradásukat.

A “főútról” lekanyarodva még hosszú ideig döcögtünk jeepünkkel a bozótosban kanyargó, emberek és állatok által kitaposott csapásokon, néha lelassítva, jeleket kerestünk. Rovásokat a nagyobb fákon, melyekkel a hadzák jelzik az ideiglenes táborhelyükhöz vezető utat. Mikor végre megálltunk egy baobabfa mellett és elindultunk a bozótos mélyére vezető keskeny ösvényen, még nem tudtam, hogy ez az út közvetlenül az emberiség múltjához vezet és csodával határos módon lehetőségem lesz bekukucskálni a civilizációt megelőző világba. Ugye milyen elképesztő ?!

Egy tisztásra értünk, melynek közepén akáciafa magasodott, ágain állat koponyákkal. Vezetőnk kiáltozott, de egyelőre nem láttunk senkit, így tovább mentünk, egy másik letaposott tisztásra, ahol fűből készült, apró házikókat, bokrokra aggatott íjakat és nyilakat, díszes tök edényeket láttunk. Emberek egyelőre sehol.

Néhány percnyi várakozás és kiáltozás után a bokrok közül feltűnt egy csapat férfi. De milyen férfiak! Apró termetű, kemény léptű, kátrány fekete bőrű emberek, döbbenetes arcvonásokkal, vállukon átvetve lenyúzott állatok bőrei, kezükben íjak és nyílvesszők. Egészen biztos, hogy soha életemben nem fogom elfelejteni a pillanatot, mikor először megpillantottam a hadzabe törzs vadászait. Földbe gyökerezett lábbal álltunk és csak bámultunk, miközben a hadzák közeledtek felénk. Aztán egyszer csak ott voltak előttünk. Nem látszottak se szégyenlősnek, se kíváncsinak. Egyenként kezet fogtak mindannyiunkkal és valamennyiünket más-más szavakkal üdvözöltek hihetetlen hangzású, csettintős nyelvükön.

Ők jobban kezelték a helyzetet mint mi. Csak lassan tértünk magunkhoz az elképedéstől. Döbbenetes látványt nyújtottak az állatok szőrébe, bőrébe öltözött, felfegyverzett, alacsony, gyors mozgású emberek.

Közben, egyenként kilépve a bokrokból, összegyűlt az egész közösség. 5-6 család él együtt ezen a jelenlegi táborhelyen, a hadzák ugyanis egész évben vándorolnak. Követik az állatokat, a bőségesebb vízlelő helyeket, az éppen termő gyümölcsöket. Ha nagyobb vadat, például zebrát vagy zsiráfot ejtenek el, azt nem viszik magukkal, inkább oda települ a tábor. Azt a kevés tárgyat, amilyük van, elviszik a hátukon. Ezen kívül mindent, amire szükségük lehet,megtalálják maguk körül a természetben. 

Azokat a táborhelyeket is maguk mögött hagyják, ahol valaki megbetegedett vagy meghalt. Ezekre a helyekre nem is térnek vissza többé. 

Nem tartanak állatokat, nem művelik a földet, nem tárolják az élelmiszert sem.

Házikóik fűből készülnek, de száraz évszakban egyszerűen a fa alatt alszanak. Nincsenek felesleges tárgyaik, nem marad utánuk szemét, életmódjuk maximálisan fenntartható, ökológiai lábnyomuk gyakorlatilag nulla.

Vezetőjük nincs, ügyeikben közösen döntenek, ahogy közös minden élelem és erőforrás is.

Kísérőnk és egyben tolmácsunk segítségével szóba elegyedtünk a férfiakkal, de egyszerűen nem tudtam figyelni a beszélgetést, olyan szinten elbűvölt ezeknek a fa alatt ücsörgő férfiaknak a látványa, a fejüket díszítő páviánszőr, az inas lábszáruk, autógumiból készült lábbelijük és nyelvük hangzása, melyben rengeteg a hangutánzó és hangulatfestő szó, ráadásul még testbeszéddel is kísérik mondanivalójukat.

Ahogy figyeltem az arcukat és tekintetüket, egy ismeretlen világot láttam. Ebbe az idegen, vad világba nem engedtek be a zárt pillantások, ahogy nekik sincs átjárásuk a mi világunkba. Annyira jó lenne tudni, hogy mi járhat a fejükben!? Talán csak az, hogy feltartjuk őket a vadászatban? És ahogy mi döbbenettel nézzük az ő ruháikat, bőrüket, arcvonásaikat, vajon ők is ugyanolyan idegenül tekintenek a mi öltözékünkre, arcunkra, hangunkra, a belőlünk áradó illatokra?

Ugyanis ezeknek a vadászoknak kiváló a hallásuk és a szaglásuk, éberen figyelik a természet minden rezdülését. A madarak füttye, egy megrezzenő levél vagy az ág reccsenése, a szélben szálló illatok és a homokban hagyott nyomok mind-mind a lehetséges zsákmányukról mesélnek nekik.

És szó szerint mindent megesznek, amit levadásznak.

Bemutatták a nyilaikat. Brutál fegyverek voltak köztük! Éles késekeket is láttam a derekukon. A fémből készült nyílhegyeket és késpengéket a szomszédos törzsektől szerzik, cserébe állatbőrt vagy mézet adnak. Ha kis testű madarakra vadásznak, kukoricacsövet húznak a nyílra, hogy ne roncsolja szét az állatot. Nagyobb vadakra mérgezett nyilakat lőnek ki, melyhez a mérget egy igen távoli, a tó mellett élő fa terméséből főzik. Ha egy ilyen nyíllal sebzik meg az állatot, akkor az a vérébe jutva fél órán belül szívmegállást okoz.

Megmutatták, hogy tudnak két fadarab segítségével egy pillanat alatt tüzet gyújtani, közben egy kisebb társaság egy pengetős hangszerrel kísért dalba fogott. A kisfiúk és a kutyák ott sertepertéltek mindenütt.

Táborukra két hatalmas akácia fa vetett árnyékot. Egyik alatt a férfiak, a vadászatot segítő kutyáik és a fiú gyerekek ültek,beszélgettek,nyílvesszőt faragtak. Azt mondták,a kis srácok előbb tanulnak meg íjjal lőni, mint járni.

A másik fa alatt az asszonyok, a legkisebb apróságok és a lány gyerekek ütötték el az időt hajfonással, gyöngyfűzéssel, varrással. Pillantásaikból azt éreztem, hogy akadályozzuk őket napi teendőikben.

Többféle hangszert is láttam, szeretik a zenét és a táncot. A vadászat sikeréért is táncolnak, mielőtt íjaikat vállukra vetve elindulnának a vadonba.

Minden aznapi zsákmányt, legyen az denevér, mongúz, pávián, gazella, tojás, gyümölcsök vagy méz, elvisznek a táborhelyre és megünneplik aznapi szerzeményeiket. De megünnepelnek minden más, apró eseményt is. Ahhoz, hogy a családok minden tagja jól lakjon, napi 7-8 órát kell valamennyiüknek eltölteni az élelem és a víz keresésével. Száraz évszakban annyira nincs ezen a tájon vízlelő hely, hogy csak a kiszáradt folyómedrekben ásott gödrök mélyén találnak némi nedvességet. Több tíz kilométert gyalogolnak naponta. Tudósok szerint a világ legegészségesebb étrendje az övék, változatos és rostokban dús, egyedülálló bélflórájuk pedig évek óta kutatások tárgya. És persze más tudósok, antropológusok és alváskutatók is vizsgálják ennek az egyedülálló népcsoportnak az életmódját. Rettentő egészségesek és szívósak, orvost persze sosem látnak, ahogy iskolába sem járnak. Nyelvüknek nincs írott változata, gyógynövényeik felhasználási módját őseik tudásából merítik, pénzt nem használnak, cserében ismerik a természet minden titkát.

És néhány százan közülük továbbra is teljesen elszigetelve élnek a világtól, a globalizációtól, a múló időtől. Nem csodálatos ez, hogy vannak még ilyen érintetlen helyek a bolygónkon? Én imádom!

Étrendjük fontos összetevője a vadméhek kaptárja, melyből nem csak a mézet, de a lépet és a benne található lárvákat is előszeretettel fogyasztják. A faüregbe ravaszul elrejtett kaptárokat a mézmadár követésével találják meg. Miután kifüstölik a kaptár lakóit, a madarat is megjutalmazzák egy kis finomsággal.

Esőért pedig a baobabfáknál imádkoznak istenükhöz.

Átmentünk az asszonyok fája alá, ahol gyöngyökből fonott ékszereket és rengeteg újonnan készült, madártollas végű nyílvesszőt láttunk a bokrokra akasztgatva. 

És ha az ember egy antropológus vezetésével utazik, aki éveken át kutatta az afrikai törzsek életét, akkor mélyebb rétegeit is megismerheti a helyi kultúrának. Tamás felfedezett az egyik lány csípőjén egy babát. Tolmácsunk nem tudott felvilágosítást adni róla, de Tamás már látott hasonlót, más törzseknél. Ez egy varázserejű termékenységi baba volt, amilyet azoknak a lányoknak kötnek a derekára, akiknek nem sikerül teherbe esniük. Egy ilyen különleges baba haza is utazott velünk és az új Néprajzi Múzeumban lesz a helye.

Tamás megkereste a legidősebb férfit is, hogy a régi időkről kérdezze.

Érdeklődött tőle, hogy miben változott itt az élet fiatal korához képest, mire a férfi szomorúan emlékezett vissza, hogy azokban az időkben nagyvadak, még bivalyok és elefántok is éltek erre. Varázslatos volt látni, ahogy a szép emlékektől megváltozott, átszellemült ráncos arca és lenyűgöző volt, ahogy elmutogatta az állatokat, utánozva hangjukat, érzékeltetve méretüket, mintha egy bámulatos színielőadáson lennénk. És közben azok a csattanó hangok! Nem győztünk ámulni és bámulni! Azt persze nem tudtuk meg, hány éves a legidősebb ember, itt senki sem tartja számon az éveket, ahogy az óráknak sincs jelentősége. Ez egy időtlen világ, amin alig hagytak nyomot az elmúló évezredek, egyszerűen felfoghatatlan!

Mint egy érintetlenül hagyott gyerekszoba, amely ott vár ránk, mikor visszatérünk a szülői házba.

Az asszonyok mellett tébláboltak a gyerekek. Hihetetlenül piszkosak voltak! A kezük, a lábuk, a ruhájuk! Az ő tekintetük is más volt, mint az eddig általam látott gyerekeké, egy távoli világot láttam benne, bezárt kapuk mögött. Az apróságok voltak az egyetlenek, akik kíváncsiskodva figyeltek bennünket, a felnőttek mintha tudomást sem vettek volna rólunk. 

Búcsúzás előtt a vadászok meg akartak tanítani bennünket íjjal lőni, de csapatunk egy emberként mondott nemet és valami belső sürgetéstől késztetve sietős búcsút vettünk a hadzák csoportjától. Azt hiszem valamennyien kisebb sokkot kaptunk az itt töltött időtől és talán még mindig nem sikerült feldolgoznom ezt a kulturális különbséget, aminek szemtanúja lehettem.

Rettentő hálás vagyok a sorsnak, hogy elvezetett erre a különleges helyre, hogy nem várt időutazásban lehetett részem egy közönséges szerdai napon.

Isten tartsa meg a hadzák népét, szívből remélem, hogy láthatom még egyszer a bokrok mélyén a  páviánbőrt viselő apró harcosokat!

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Kubovics Villő
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.