Reggel 6 órakor indulás, ezért a reggelit még tegnap este megrendeltük dobozban, hogy majd az autóban reggelizünk. A nemzeti park bejáratát kafferbivaly és egy elefánt koponyája és csontjai díszítik. Igen, ez a park a szokatlanul nagy és barátságos elefánt populációjáról és a baobab fákról híres.
Amíg vezetőink az adminisztrációt intézik mi körbe nézünk. A kis, hagyományos kunyhókat mintázó házak mosdót, kávézót, ajándékboltot rejtenek, köztük apró madáritató, ahol fajok sokasága tobzódik. Vöröscsőrű bivalymadár, a mindenhol jelenlévő pompás fényseregély, aminek a tollruhája olyan mintha a legszebb selyemből készítették volna és a nagy kedvencem, a csak itt látott, álarcos törpepapagáj is iszik, fürdik a csöppnyi betontálban.
Belépve a nemzeti parkban megdöbbentő vadbőség fogad. A hatalmas fák alatt gnúk, zebrák és antilopok sokasága legelészik. Hogy mi ehetőt találnak azt elképzelni sem tudom. Tanzániának ezen a részén két száraz és két esős évszak váltja egymást. A hosszú száraz évszak júniustól októberig tart, így augusztusban éppen a közepén járunk. A fű száraz és ropogósra égett. A baobab fák teljesen csupaszon állnak a síkságon. Tényleg olyanok mintha egy kissé megzavarodott kertész véletlenül fejjel lefelé ültette volna el őket. Azaz mégsem teljesen csupaszon, az egyik fán találunk egyetlen egy virágot.
Shebbe szerint október közepére minden virágzik majd és elég egy-két nap eső, hogy a táj ismét harsogó zölden kelljen életre. Az eső hiánya miatt az élet főként a vízforrások közelében zajlik ezért azokat keressük fel.
Elsőként két egymás melletti tónál állunk meg. Hiába mindkettő tó, két teljesen eltérő élőhely. Az egyik nyílt vizű, víztükrénél gnúk, zebrák isznak és fürdenek. A másik kis tó felülete vízinövényekkel fedett. A levelek felületén jasszána egyensúlyoz, szétterpesztett lábujjain oszlatva el a súlyt.
Egyetlen egy egyezőség van a két víz között. Mindkettőt előszeretettel látogatják az elefántok. Láthatóan nagyon élvezik a vizet, isznak, elmerülnek benne, mint egy csapat óvodás a kismedencében. Mindegyik családhoz tartozik különböző korú elefántborjú. Az egyik kb egy hónapos apróság jól megbámul, aztán biztos, ami biztos nyugtatásul szopik egy kicsit. Az elefántnak – a legtöbb négy lábon járó emlőstől eltérően – az emlők a mellső lábak között találhatóak.
Elhagyjuk a kis tavakat és elindulunk ebédelni egy kiépített piknik pontra. A haladásunk is lassú mert lépten-nyomon találunk valami izgalmasat, ami miatt megállítjuk az autót. Az út menti elhagyatott termeszvár mongúzoknak ad otthont. Érdekesek ezek a termeszvárak. Mindenhol láthatóak az út szélén a hatalmas vörös kúpok, de hangya helyett rengeteg egyéb állat használja a profi módon, szellőzőkkel, belső hőmérsékletet csökkentő járatokkal megépített várakat.
Az egyik termeszváron Shebbe jól megtermett varánuszt fedez fel ahogy sütteti magát a nappal, de látunk törpemongúzt is.
Mire elérjük az ebédelőt majdnem 3 óra. Ezek a pontok nagyon kulturáltan, mosdóval, asztalokkal kiépített helyek általában valamilyen különlegesen szép helyen. Vagy csak mi álltunk meg mindig különlegesen szép helyen. Egyetlen egy dologra kell odafigyelni. Mindig csukd be a kocsi ablakát, különben búcsút mondhatsz a nassolásra szánt mogyoródnak, a szemfüles majmocskák azonnal kirabolják az autót.
Ez a pont egy folyóvölgyre néz, ahol látcsővel figyelheted ahogy az elefántok jönnek-mennek odalent.
A meleg ebédünk gyönyörűen, terítővel, üvegtányérra megterítve érkezik, rizs, csirke, zöldség, gyümölcs. A potyakaja reményében sok faj látogatja ezeket a megállóhelyeket. A majmok mellett szarvascsőrű madár, fényseregély és egy rendkívül ijedős mókus is a tiszteletét teszi a helyen amíg eszünk.
Ebéd után leautózunk a fentről látott folyómederhez, megnézzük, mint vonz magához a víz. A baobab fákat felváltják az akáciák, a síkságot a dombok. Egy elefántcsalád uralja a meder alján csordogáló vizet. Miután ittak felkapaszkodnak a partoldalon, ahol egy kis pocsolyában sárfürdőt vesznek. Bár nem nagyon van olyan élősködő, ami az elefánt vastag bőrével megbirkózna, de a rendszeres iszap és az azt követő púderezés a bőrápolásuk fontos része. Gondos szülőként igyekeznek a pár hónapos apróságnak is megtanítani a fortélyokat, de van még mit gyakorolni.
Homokzátony választja ketté a vizet, rajta patkós bíbic próbál megvédeni valamit az elefántoktól. Az aprócska madár kitárt szárnnyal, dühödten neki nekitámad a zátonyon álldogáló egyéb állatoknak legyen az a nála alig nagyobb pásztorgém vagy érdeklődő elefántok.
Ahogy az elefántok elhagyták a folyómedret újabb szereplők jelennek meg a parton. Ezúttal egy zebracsorda érkezik, pontban 5 órakor. A vezető óvatosan közelít, nem jelent-e váratlan veszélyt a folyó majd tömött sorban jönnek le inni. A fényképezőképbe nézve szédülök a csíkjaiktól.
6 órakor zár a park így kifelé indulunk, de a kilépés előtt a nyílt vizű tónál elakad a szavunk és megállunk. Két elefánt játszik a vízben, simogatják, játékosan a víz alá nyomják egymást, hogy csak az ormányuk vége, mint két periszkóp lóg ki. Majd az egyik felemelkedik, jól látható hágó mozdulatot tesz. Éppen kezdünk meghatódni, hogy milyen szép is az elefántszerelem. Csak ketten, játék, naplemente, csupa gyengéd romantika amikor Shebbe könyörtelenül visszarángat a valóságba.
– Ez itt két fiatal elefántbika, és éppen dominanciaharcot vívnak.
Na, akkor mára ennyit is a romantikáról. Az utolsó percig figyeljük őket, aztán irány a szállásunk. A park nincs körbekerítve, mellette közvetlenül falvak, lakóházak állnak, a falu lakói esténként tűzifának vágják a park szélső fáit. Ahogy megállunk a kijelentkezéskor kislányok rohannak a kocsihoz és utána egy-egy szelet édeskenyérrel gazdagodva boldogan mennek is el.
Egész utunk során sok gyereket láttunk élelmiszert koldulni az út szélén. Csak a turistákat szállító jeepeket próbálják megvámolni. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert éhesek vagy azért, mert a turistáktól extra finom falatokhoz, édességhez lehet jutni, de a szabály szerint nem lehet nekik ilyen formán élelmet vagy pénzt adni, mert akkor iskola helyett is az út szélén állnak, illetve történt már baleset a mozgó autóhoz odarohanó gyerek miatt.
Nem láttam élelmiszerhiányt, és az afrikáról előszeretettel publikált éhezéses képekhez hasonlóval sem találkoztunk egész utunk során, de az tény, hogy nem láttunk élelmiszer pazarlást sem. Az általunk el nem fogyasztott élelmiszer, gyümölcs sosem került kidobásra, hanem a srácok mindig odaadták valakinek, aki éppen jobban rászorult. Ez a tudat nagyon hamar rászoktat mindenkit arra, hogy csak annyit szedjen a tányérra amennyit biztosan elfogyaszt.
Sötétben érünk a Manyara tó melletti szállásunkra és egy gyors vacsora után csak annyi energiánk marad, hogy bebújjunk a szúnyogháló alá.
Folytatás következik…
Copyright © 2021 Szöveg és fotók: Tüske Ágnes Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
