Reggel kinyitom a szemem és kiballagok a teraszra, hogy szemrevételezzem mit is rejtett tegnap a sötétség. Éppen kényelmesen nyújtózom, amikor a szomszéd sátorhoz megérkeznek a zebrák és szemlátomást nagyon sietnek valahova. Utolsó emlékeim szerint a szállásnak ezen az oldalán egy villanypásztor kerítés mellett jöttünk el, úgyhogy igazán elkezd érdekelni, hogy hova mennek. Visszamegyek a fényképezőgépért – anélkül egy lépést sem… és elindulok, óvatosan, párhuzamosan velük. Meglepődve látom, hogy bizony a villanypásztorhoz mennek, nem érdekli őket, hogy ott van, felhajtva az egyik szálat ugrálnak, lépnek át rajta. Az enyhe csípés gondolom hozzátartozik a reggeli rutinjukhoz. Miután megcsodáltam őket, visszafelé indulok.
Amint befordulok a házhoz, az ösvényen egy csapat gnú áll velem szemben. Az az állat, ami a kocsiból olyan békés, nem túl nagy jószágnak tűnt teljesen átlényegül, ha leszegett fejjel, a szarvát lóbálva mustrálgat téged, tőled pár méterre állva. Gyorsan végignézek magamon és megállapítom, hogy az alvós rövidnadrág és a piros papucs a lehető legalkalmatlanabb felszerelés mind a futáshoz, mind a szomszéd, tüskés akácia fa megmászásához. Miközben mozdulatlanul ezen gondolkodtam, valószínű a gnúk is gondolkodtak és úgy döntöttek mégiscsak elég ijesztő vagyok, hogy a másik ösvényt válasszák. Később megnéztem azt az ösvényt is. A mély nyomokból ítélve, amit a patájuk vágott, ha felém jönnek akkor egész napra biztosítottam volna munkát a helyi kórház dolgozóinak. Vissza menekülve a teraszra meg kell állapítsam, hogy mindezt csak magamnak köszönhetem, lehetett volna annyi eszem, hogy nem kezdek el egyedül a vadállatok után sétafikálni.
A napfényben végre körülnézünk a szállásunkon is. A sátrakból és kis faházakból álló szállás közvetlenül a szokatlanul magas vízállású tó mellett fekszik, van olyan épület, amit teljesen víz vesz körül. Reggelire választhatunk az omlett vagy a palacsinta közül. Én a palacsintára szavazok, ez a szokásos, töltetlen, vastag tésztás verzió valamilyen enyhe fahéjas ízzel. A mai úticélunk a Manyara tó nemzeti park, ami abban különbözik a többitől, hogy 2/3-át a tó foglalja el. A park vízben gazdag ezért mindig zöld. Elsősorban gazdag madár állományáról és a fára mászó oroszlánjairól híres.
A parkban mindig elérhető a táplálék ezért nagy számban élnek majmok. Innen onnan is figyel minket egy-egy majmocska a bejárathoz közeli sűrű növényzetből. A nap folyamán találkoztunk fejdíszes cerkóffal – Blue monkey és rengeteg páviánnal amelyek nem ritkán 100 fős családokban élnek és nem félnek megtámadni még a leopárdot sem. Bőszen kutatnak az fügefákon, a patakokban és az elefánt ürülékben élelem után. Bármennyire is furcsa a hatalmas kupacok sok kisebb állatnak jelentenek táplálékforrást. Vagy a meg nem emésztett magvakat vagy az ürüléken megtelepedő rovarok lárváit fogyasztják a majmok, mongúzok és a különböző madarak.
Ahogy haladunk előre változik a vidék, több az üres meder, nyíltabbá válik a táj és a lakók is változnak. Egy tisztáson aprócska Kirk’s dik-dik antilop jelöli éppen a territóriumát. Ezek az alig 40 cm magas kis jószágok pontosan számon tartják, meddig ér a területük és annak a határán sekély gödröt kaparnak, abba ürítenek. A mi dik-dikünk régóta lakhat ezen a helyen, mert a gödre jócskán tele van már. Biztos vagyok benne, hogy nincs még egy fajtárs, aki át merné lépni ezt a határ jelzést.
A nyíltabb területen sok a tamarindfa, aminek a hosszúkás, csavar termését édes kocsonya veszi körül, ezért finom csemegének számít. A páviántól az elefántig rengeteg állat fogyasztja. A tamarindot csemegéző elefánt azzal sem törődik, hogy pár méterre tőle állunk és figyeljük, esze ágában sincs annyi időre sem abbahagyni a termés szedegetését, hogy el tudjunk menni mellette az úton.
– Szerinted jobb vagy balkezes ez az elefánt? Az 50%-os nyerési esély biztos tudatában vágom rá, hogy jobb.
– És tudod, hogy miért? Nézem az ormányost felfedezek-e valamit rajta, ami elárulja, esetleg egy tintafoltot valamelyik lábán, hogy abban fogja a tollat, ha éppen levelezőlapot ír távoli barátainak, de semmi.
– Nézd meg az agyarát.
Tényleg, az egyik agyara 15-20 cm-rel rövidebb. Az elefántok az agyarukat használják ásásra, a fákról azzal verik le a nekik kellő dolgokat, szóval szerszámként is funkcionál. Van preferált oldaluk, amelyiket jobban szeretik használni, azaz minden elefánt jobb vagy balkezes, pontosabban agyaras.
Fő célunk, hogy megkeressük a fára mászó oroszlánokat. 11 óra felé meg is találjuk őket, egy folyó túloldalán heverésznek a fán.
A srácok megpróbálnak átjutni arra az oldalra, de a tó magas vízállása miatt az arra vezető utat víz borítja, járhatatlan, így inkább elindulunk a park másik oldalán lévő Maji Moto hot spring névre hallgató piknikhelyre. Az út melletti fákon nagy, 10 cm körüli kerek termések csüngenek. Rákérdezek mi ez, de nem tudja senki így kiegyezünk a mi a tök ez fában. Mint kiderült nem is állunk távol az igazságtól, mert az ebédelőhely mellett van néhány ilyen növény, és a termés közelről szemlélve leginkább egy kemény dísztökre hasonlít.
Penda levisz a névadó forráshoz. Könnyelműen beledugom az ujjamat. Nem kellett volna. Tűz-pirosan kapom ki, csodálom, hogy ez a forrás nem gőz formájában tör a felszínre. A neve találó a Maji moto szuahéliül forró vizet jelent és még a jó pár méterrel odébb lévő tó vizét is kellemes fürdővíz hőmérsékletűvé változtatja. Ebéd után több utat és folyómedret is felkeresve haladunk visszafelé. Mindegyik partján akad valami érdekesség. Az egyiknél zsiráf-család csemegézik, a másiknál apró jégmadarak mellett kaffer szarvasvarjú csapattal is találkozunk.
Ez a legnagyobb szarvascsőrű madárféle egész különleges családi életet él. Csapatban jár, de a csapatban csak egy költőpár van, és az egész család részt vesz az ő, egyetlen, fiókájuk felnevelésében. A csapat közösen építi a fészket, eteti a fiókát. Lassan lépdelve keresgélik a kiszáradt folyómederben a gyíkokat, nagyobb rovarokat. A szarvascsőrű madarak nagy kedvenceim. Nem csak azért, mert könnyű őket felismerni, hanem mert a táplálkozási szokásaik is igen látványosak. A legtöbb esetben feldobják az ételt majd a hatalmas csőrükkel elkapva eszik csak meg.
Visszamegyünk az oroszlánokhoz is. 5 óra telt el a legutóbbi látogatásunk óta, de egy centit nem változtattak a pozíciójukon, ugyanúgy kicsit punnyadt gyümölcsként lógnak ugyanazon az ágon, ahol 11 órakor. Este 6-ig el kell hagyni a park területét, így a kapu felé vesszük az irányt. Pillanatonként akad valami látni és fotózni valónk, minden tiszteletem a vezetőinké, akik türelemmel viselték, hogy az összes madárnál, állatnál el szeretnénk időzni egy kicsit. Találkozunk egy elefánt csapattal, ahol az egyik nőstény egy körülbelül egy hónapos borjút vezet. Próbálnak az út menti lejtőre felkapaszkodni. A kicsi nagy lendületet vesz…. És csúnyán ormányra esik. Feltápászkodva, enyhe sértődöttséget látok a tekintetében, hogy kinevettük, de nem is próbálkoznak többször inkább az út másik oldalán mennek be a bozótba.
A kijárat felé a haladásunkat az sem könnyíti meg, hogy a páviáncsapatok és a bivalyok kijöttek az útra melegedni és nem igazán mutatnak hajlandóságot arra, hogy elmenjenek onnan.
Kiérve még elmegyünk mosdóba. Valaki nyitva hagyhatta az ajtót, mert a páviánok ott is jártak. Apropó mosdó. Állandó kérdés, ha európán kívülre megyek, hogy oké, de hol fogtok pisilni. Hát el kell mondjam, hogy Tanzánia magasan vezeti a mosdólistát. Még a legeldugottabb helyen is kifogástalanul tiszta mosdók vártak minket, ahol volt szappan és wc papír az adagolóban és ahogy kiléptünk az épületből azonnal jött valaki és kitakarított utánunk. Ezeknek az épületek ajtajait mindig zárni kell, mert a benti hűvös és a víz vonzó az állatok számára. Az a jobbik eset, ha csak a páviánok tartanak duhaj bulit odabent, de láttam videót, amelyiken az oroszlán sétált ki nagy kényelmesen az ajtón a mosdóhasználat után.
Reggel hiába kelek korán és megyek ki zebrát nézni, lekéstem a csatlakozást, már az összes zebra és gnú legelészik, csak a tó felől a vízilovak koncertjét hallgathatjuk. Összepakolunk, csomagjainkat a hordárokra bízzuk és kimegyünk reggelizni. Az idő ismét hűvös, jól jön a vékony pulcsi és a széldzseki. Az ebédlőhöz sétálva is rengetek állattal találkozhat az ember. A kíváncsi majmocskák mindenütt ott vannak és élén tekintettel követik minden lépésedet, figyelve nincs-e lehetőség valahol élelmiszer – akár legális, akár illegális módon történő – megszerzésére.
A tóban, a töltés mellett magányos flamingó álldogál. Kicsit színehagyott, nem is a legtisztább a tollruha rajta, de az első flamingónk. Reggeli után nekiindulunk, hisz ma éjjel már a Serengeti nemzeti parkban fogunk éjszakázni.
Folytatás következik…
Copyright © 2021 Szöveg és fotók: Tüske Ágnes Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
