Hatalmas kapu jelzi a terület határát, bemutató táblákkal és egy kis bolttal, ahol az emléktárgyon túl végre határozó és ismertetőkönyv is kapható. Ahogy átlépjük a természetvédelmi terület határát elkezdünk felkapaszkodni a hegyre. Amikor az általános iskolában földrajzot tanítanak, akkor a gyerek fejébe verik a vegetációs öveket. Na ez az a pillanat amikor az ott tanultak az ember kihajítja a fejéből, hisz itt 1-2 órán belül megjárjuk a trópusi esőerdőt csak azért, hogy leereszkedjünk egy sivatagba és onnan átmenjünk egy szavannára, ami továbbra sem hajlandó arra, hogy a tankönyvileg előírt képet mutassa.
Ahogy haladunk a krátert körülvevő hegy teteje felé, a vegetáció átalakul. Az útról lenézve a növényzet a ködbe vész, a fák mintha szakállt növesztettek volna, lógnak rajtuk a levegő nedvességtartalmából vizet nyerő különböző epifitonok. Itt nem lehet megállni, mert a kanyargós, szűk úton balesetveszélyes, viszont van egy kilátópont, ahonnan az ember az első pillantást vetheti a vulkán kráterére. A legtöbben megállnak, elkészül a selfie és már mennek is. Mi látcsövet veszünk és hosszú perceken át próbáljuk megtalálni az elefántot, amit Shebbe szabad szemmel mutatott.
Az út levezet a völgybe, a köderdőt felváltja a síkvidéki növényzet. Az akáciákat zsiráfok csipegetik. Az egyik akácián nagy gumókat látni. Egy fán lakó hangyakolónia otthona, ami így megakadályozza, hogy a zsiráf teljesen lelegelje az akáciát, és ezzel a pusztulását okozza.
Maszáj területen haladunk keresztül egészen a Serengeti bejáratáig. Az út mellett a fákon fehér dobozokat látunk. Méhkaptárak. A fák alatt maszáj asszonyok mézet árulnak. Több falu mellett is elhaladunk. A vadállatok ellen sűrű kerítés védi a kunyhókat, amihez néha tartozik saját víznyerőhely, de olyan is előfordul, hogy egy nagyobb vízfelületen osztoznak a vadállatokkal.
A Serengeti kapujában állunk meg ebédelni. Talán a világ leghíresebb nemzeti parkjába készülünk belépni. A terület hatalmas. Körülbelül a teljes Dunántúl méretű és 5 régióra osztják. Észak, Dél, Kelet, Nyugat és a Central. Az állatok az időjárás változását követve vándorolnak hatalmas csordákban a területen, mindig oda mennek, ahol éppen legelőt találnak és ez a körforgás megy évszázadok óta. A kapunál – ahogy a piknikpontokon általában – mindenféle állat éldegél a könnyű táplálékforrás és az emberi jelenlét adta védelem miatt.
Hatalmas, gyönyörű színekben pompázó gyík pihen a ház falán, a párja egy csirkecsontot próbál biztonságba vinni. Hihetetlenül pocakos egerek rohangálnak az száraz fűben. Meg kell mondjam elefántot fotózni jóval egyszerűbb, mint egeret. A Serengetibe vezető utat akár unalmasnak is lehetne mondani, hisz a kövek határolta poros út nyílegyenesen vezet keresztül a teljesen lapos vidéken.
De ha az ember vezetőjének jó a szeme és kellően türelmes akkor kiderül, hogy itt is rengeteg állattal találkozhatunk. Az útszéli köveken kékfejű gyíkok napoznak és találkozom az első hiénával is. Sajnos már élettelenül hever az út szélén. A távolban egy pillanatra vadmacska bukkan fel a fű között, hogy szinte azonnal el is tűnjön a szemünk elől ez a ritka kisragadozó. Shebbe mutat sakált, majd hosszú percekig figyeljük ahogy egy színpompás szalakóta fogyasztható állapotba hozza a hozzá képes hatalmas szöcske zsákmányát. Hozzá, hozzá ütögeti a kőhöz, fogást vált rajta amíg meg nem győződik róla, hogy nincs már benne élet és csak ekkor lát neki elfogyasztani.
Folytatás következik…
Copyright © 2021 Szöveg és fotók: Tüske Ágnes Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
