A mai célunk, látogatásunk csúcspontja, a nagy állatvándorlás megfigyelése. Itt a vándorló állatok útvonalát a Mara folyó keresztezi, amin keresztül kell vágniuk, ha a síkság legelhető részére szeretnének jutni. 10 átkelési pont van a folyón. Korán indulunk és most nincs megállás, időben oda kell érni a gázlóhoz. Egyre több és több autó veszi erre az irányt. Hatott a tegnapi eső, minden nedves, csúszik egy kicsit. A folyópartra érve nem megyünk le a partra, hanem a mellette álló ligetben próbáljuk eldugni az autót. Ha közvetlenül a part szélére állnának az zavarólag hatna az állatokra, inkább elmennének másik helyet keresni. A folyó túloldalán egyre több és több gnú gyűlik össze, a hátsók egyre közelebb szorítják az elsőket a meredek parthoz.
És akkor elkezdődik. Az első gnú a vízbe veti magát. Szerintem valószínűbb, hogy a tömeg belelöki a legbénábbat a folyóba, de a lényeg, hogy elindulnak. Ebben a másodpercben indulnak az autók is, egy sajátos forma 1 alakul ki, mindenki a folyópartra igyekszik és szépen felsorakoznak. Ilyenkor már nem zavarja a gnúkat. A srácok ügyesek és jól helyezkednek, a beugrási pont majdnem szembe van velünk és az állatok egy autó távolságra jönnek ki tőlünk a vízből.
Sorban ugranak vagy pottyannak le a leszakadt partoldalon és egymást követve vetik magukat a vízbe. Igyekeznek minél gyorsabban elhagyni a folyót, a paták magasra verik fel a vízcseppeket. Egy távolabbi zátonyon krokodilok pihennek, de eszük ágában sincs megmozdulni, csak lustán hevernek ott. Van néhány gnú, ami nem bírja a terhelést. Megállnak a folyó közepén és lassan süllyedni kezdenek, látszik ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre kerülnek az iszapban. Mielőtt elmerülnének, erőt gyűjtenek és egy utolsó nekirugaszkodással kimenekülnek a csapdából. Van néhány állat, amit elkap a lelkesedés vagy partoldalon való leugrás után annyira tetszik nekik a móka, hogy felszaladnak a falon és beállnak újra a leugrók sorába. Órákig is eltarthat ez jelenet, sok tízezer vonulóval. Most csak pár ezer állat érkezett, fél óra alatt átjutott amelyik át akart, mindenki szerencsésen átért.
Megnyugodva legelészni kezdenek és szétoszlanak a hatalmas területen.
Elindulunk megnézni egy másik átkelőpontot is, de az üres. A síkon mindenhol gnú és zebracsapatok legelésznek. Gyakran vándorolnak együtt, ez kölcsönösen előnyös mindkét fajnak. A zebrák jobb megfigyelők, hamarabb jelzik a veszélyt és reagálnak rá, ezzel segítik a gnúkat. A gnúk hatalmas létszáma viszont a túlélését segítik az újszülött zebráknak, amik a 11 hónapos vemhességet követően a vándorlást közben születnek meg. A fő ellési időszak február vége, március eleje, de előfordul, hogy ilyenkor születnek borjak, gidák. Látunk is egy újszülött Thompson gazellát. A kicsinek 20 perce van arra, hogy a világra jötte után lábra álljon és kövesse az anyját.
A földön sok, az időjárástól kifehéredett koponyát, csontot találni. Ezen a területen nem a hiénák töltik be a takarító szerepét, hanem a különböző keselyűfajok. Többször látunk az úttól távolabb hatalmas csapatokat, amik lelkesen tépnek valamit, vagy csak álldogálnak egy-egy tetem mellett, egymás kergetésével múlatva az időt. A kisebb fajok kénytelenek várakozni mert ha nem a ragadozók által elejtett testről van szó, a kisebb keselyűk nem tudják felnyitni, ezért meg kell várniuk amíg a legnagyobb, a legerősebb, a füleskeselyű megérkezik és feltépi a bőrt, utána férnek csak hozzá a húshoz, belsőséghez. Nagyon szeretném a folyamatot közelről megfigyelni, lefotózni, de a keselyűk mindig vagy túl távol vagy egy bokor mögött gyülekeznek. Aztán ránk mosolyog a szerencse. Egy döglött zebra hever közvetlenül az út mellett. Kérem Shebbet, hogy álljunk meg és várjuk meg a keselyűket, de nemet vezényel. Higgyem el, hogy nem fognak idejönni a keselyűk.
Kicsit elszontyolodva veszem tudomásul, hogy nem várhatok napestig a keselyűkre, de gyorsan kárpótol az ebéd. A mai ebédünket a semmi közepén, a Kenyai határnál fogyasztjuk el. A Serengeti síkságának egy része kenyai területen húzódik Masai Mara néven. Bár földrajzilag egy területet alkot a Serengetivel, a Masai Mara területe 1/10-e a tanzániai résznek és a domborzata is egész már. A határt 1,5 méter magas betonkúp és egy emlékeztető tábla jelzi. Az ember azt hinné, hogy itt lenne a legkönnyebb engedély és adminisztráció nélkül átmenni egy másik országba, de megmutatták a kenyai határőrök és rangerek autóját távolabb a határvonaltól, a fák között. Persze meg kellett próbálnom, úgyhogy egy fotó erejéig átosonok a kenyai területre.
Ebéd után mi is átkelünk a Mara folyón, egy másik gázlóhoz. A folyón a hidat csak egy betoncsík képviseli. Nem érdemes ennél bonyolultabb hidat építeni, korláttal, pillérrel, mert azokat az esős évszak hirtelen lezúduló vízmennyisége gyufaszálként robbantaná össze és takarítaná el az útból, míg ezen a betoncsíkon csak átfolyik.
A túlparton egy teljesen új világ fogad, az otthoni természetföldrajz oktatást sűrűn emlegetve csodálkozom rá, hogy hányadik arcát mutatja a szavanna. Ez hasonlít legjobban az otthoni mezőkre, Zöld fű, bokrok, fák, a talaj mintha homok lenne. Csak a pár méterről ránk bámuló zsiráf jelzi, hogy még mindig Afrikában járunk. A vemhes zsiráfnőstény nyakán nyűvágók keresgélnek élősködők után. Valahogy nagyon furán lép, az egyik patája sérült.
A folyó partján verünk tanyát, van itt látnivaló bőven. A folyóban íbiszek, ludak keresgélnek, egyáltalán nem tartanak a parton sütkérező jól megtermett krokodiltól. És persze ha víz, akkor az elmaradhatatlan vízilovak is ott vannak. Kényelmesen heverésznek, időnként kicsit helyezkednek, de szemlátomást elégedettek az életükkel. Kivéve egyet. A csordától távol, egész közel a parthoz egy zátony árnyékában apró vízilóborjú húzódik meg. Felnőtt állat nincs a közelében. Amikor kikapaszkodik a zátonyra kiderül miért. A teste tele van sebhelyekkel, alig tud járni. Valószínű krokodiltámadás érhette, amiből akkor megmenekült, de a sérülései súlyosak.
Shebbe szerint még 1-2 nap, max egy hét, nincs esélye a túlélésre. A Serengeti természetvédelmi kezelésének az is a része, hogy nem avatkoznak bele a természetes folyamatokba, azaz nem mentenek meg egy-egy állatot külön. A folyó közepén hordalékzátony húzódik. Shebbe megkérdezi, látjuk-e a krokodilokat. Hát nem. Elő a látcsövet és centiről centire vizsgáljuk át a zátonyt. Nem kevesebb mint 8 krokodil heverészik rajta, magát teljes beleéléssel fatörzsnek álcázva.
Miközben nézelődünk a közeli virágzó bokorra nektármadár repül. Az apró, hihetetlenül gyors kismadár a kolibrik afrikai megfelelője, ugyanúgy nektárral táplálkozik, amit a hajlott csőrével a virágokból szürcsöl ki. Fotózni szinte lehetetlen, a rengeteg próbálkozásból egyetlen egy kép sikerült.
Zárásig el kell érni a szállásunkat ezért sietünk, de így is csak naplementére érünk oda. Ebben a táborban nem maszájok hanem nagyon kedves és jókedvű fiatal srácok a kísérők, akik az ösvény szélét világítják meg a lámpáikkal. Kérdésemre, hogy mit is keresünk tulajdonképpen, a válasz: szemeket. Mondtam neki, hogyha egyet is talál higgye el, hogy én fogok a leggyorsabban felmászni a szomszéd fára, és egy cseppet sem zavar, hogy az egy akácia.
Folytatás következik…
Copyright © 2021 Szöveg és fotók: Tüske Ágnes Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
