A maja romterületek legtöbbje sűrű erdővel benőtt, hatalmas területeken található, jellemzően néhány százalék feltártsággal – az épületek nagy részét még mindig buja növényzet rejti. Sétáink útvonalát ezek a zöld szőnyeggel befedett kőhalmok kísérik szinte mindenhol, úgy gondolhatnánk: hiszen könnyű ezeket megtalálni, egymást érik az erdőben az egészen kicsitől a több emelet magas domborulatokig.
Akkor érzékeljük csak, mit jelent az „őserdő”, amikor lehetőségünk van felmászni egy-egy piramis tetejére – amit onnan látunk, az minden képzeletet felülmúl: egy tényleg áthatolhatatlan, csodálatosan eleven, hangokkal és mozgással, titkokkal teli elegyét a fenséges, égig érő fáknak és a rajtuk élősködő elképesztően változatos élővilágnak.
A rendkívül keskeny lépésszélességű és nagyon magas, meredek lépcsőkön számomra félelmetes felmászni. Olyan dőlésszöget képzeljünk el, amire felnézni is szédítő, de ha fentről vesszük szemügyre, hol is kéne visszamenni, hát bizony erőteljesen keresi a kapaszkodót az ember – ami néhány piramis esetében egyáltalán nem áll rendelkezésre. Szerencsére ezt van, ahol már felismerték, és elkerülendő a súlyos baleseteket, oldalsó lépcsősort vagy legalább egy korlátot építettek a lelkes idelátogatóknak.
A maja városokat önálló egységenként kell elképzelni: kvázi városállamok voltak, egymással versengve, egymást leigázva harcoltak és küzdöttek az erőforrásokért, főként a vízért és a viszonylag termékeny alföldekért. A Yucatán félsziget nem bővelkedik természetes vizekben, ezért nagyon sok város cenoték ( kút-szerű, általában föld alatti vízgyűjtők) közelébe épült – sőt, néha a piramist/templomot egyenesen ráépítették ezekre a földalatti barlangokra.
Általában mindegyik városra igaz, hogy a központi falakon belül az uralkodó, a katonaság és a papság lakhatott, a többiek a városfalakon kívül, mára megsemmisült nád tetejű fa építményekben élték életüket. A piramisok szinte mindenhol színesek, általában vörösek voltak. Elképzelhetjük, micsoda erőt sugárzott egy ilyen élénkvörös, egekbe nyúló, tetején faragott kő díszekkel ékesített templomokkal körülvett hatalmas tér – ahol az alattvalók különböző szertartásokkor pillanthatták meg az uralkodót/főpapot, aki szó szerint élet és halál ura volt.
Az építkezésekhez szükséges kő helyben volt, csak ki kellett ásni és eljuttatni ( fákon görgetve ) a kívánt helyre – ahol gömbfák, állványok és földfeltöltések alkalmazásával obszidiánból és kőből pattintott, faragott eszközökkel építették fel a máig is stabil, lélegzetelállító templompiramisokat.
A kereskedés a mészkőből épített és fehérre festett „fehér utakon” zajlott kézi, emberi erővel, miután sem fémet, sem kereket, sem igavonó állatokat nem használtak. A földet megművelni elképesztően nehéz volt, a félsziget tele van sziklával, és akkor még a sűrű őserdőt is folyamatosan irtani kellett ahhoz, hogy bármit is elvessenek. Itt követték el a legnagyobb hibát: az egyszer óriási munkával megtisztított földet addig használták, míg az teljesen kimerült, a köves talajon ugyanis alig valamicske humusz réteg található. Az addigra általában felduzzadt lakosság ellátását már képtelenek voltak megoldani, így tovább kellett álljanak egy másik vízgyűjtőt keresve, újabb irtást végezve, sokszor ellenséges városokkal, törzsekkel körülvett területen.
A 250 – 900 közötti klasszikus időszakban virágzó városok hol egymással szövetkezve, hol egymást leigázva végül a fentiek miatt néptelenedtek el. Az aszály miatti krónikus vízhiány, a termőföldek teljes kimerítése, az építkezésekhez szükséges mészégetés folytán kiirtott hatalmas erdők helyében kialakult üres, használhatatlan területek miatt a spanyol hódítók megérkezésükkor már csak hanyatló városokat és közösségeket találtak. A folyamatra saját elképzeléseiknek megfelelően a maja tekercsek és más írásos emlékek megsemmisítésével, a hagyományos maja vallásról való áttérítéssel és a még megmaradt tradíciók kiirtásával tették fel a pontot. A maja civilizáció az egyik legfejlettebb volt nem csak Közép-Amerikában, hanem az egész világon. Matematikai, csillagászati és orvosi ismereteik szintjét az európai ember csak évszázadokkal később érte el.
A számtalan – rendelkezésre álló eszközök hiányának tudatában, máig felfoghatatlan fejlettségű – matematikai, csillagászati és mérnöki produktum egy részét szerencsére teljesen nem lehetett eltüntetni, bonyolult, képírás-jeleket és szótag jeleket egyaránt használó írásuk megfejtésére például a 19. századig kellett várni. Az általuk használt 20-as számrendszert – beleértve a nulla fogalmát ( még mielőtt az európaiak felfedezték volna), a helyi értékek és a törtek jelölését valamint a szorzótáblát – egyrészt dátumok megjelölésére, másfelől az idő múlásának rögzítésére használták. A számok kapcsolatban állnak a napokkal, hónapokkal és évekkel, így a maja naptár a valaha volt egyik legpontosabb a világon.
Talán emlékszünk arra a 2012-es „világvégére”, amit egyes teóriák szerint a maja naptár jelzett előre. Voltak, akik annyira biztosra mentek, hogy elutazván Mexikóba még a jegyüket is megváltották az őket kimenekítő űrhajóra… nekünk Guatemalában volt szerencsénk látni azt a naptárat, amire a jóslatot alapozták. Javaslom, hogy mielőtt bárki ennyire elrugaszkodna a valóságtól, kicsit olvasson utána. A maják háromféleképpen mérték az időt: az első naptár 20 hónapos évvel számolt, ami egyetlen 5 napos intervallummal volt kiegészítve. A második egy 13 x 20 napos hónapos időszak, végül a kettő kombinációja, az 52 év hosszúságú intervallum. Így tehát ezek a naptárak akármeddig, a világ végezetéig használhatók, a bolygók ciklusait leíró részben találtak olyan jelenséget is, ami csak 7000 év múlva következik be.
Naptárukat csillagászati megfigyelésekre alapozták, melyben helyet kapott a Nap, a bolygók, a csillagok és a hold mozgása is. Ezek alapján meghatározták a szökőnapok, a napéjegyenlőségek, napfordulók dátumait, hitük szerint voltak szerencsés és szerencsétlen napok. Az a bizonyos világvége a maják szerinti egy ciklus végét jelentette, egyben a következő kezdetét, ami inkább ünneplésre, mintsem menekülésre adhatott volna okot.
A maják korántsem haltak ki, Mexikónak ezt a részét és Guatemalát ma is jelentős részben ők lakják. A maják ugyan egyetlen nagy családhoz, de azon belül több népcsoporthoz tartoznak, és nem feltétlenül értik egymás nyelvét sem. A spanyolt itt, Mexikóban szinte mindenki beszéli, de saját kultúrájukat, keresztény rítusokkal keveredő pogány vallásukat megőrizték és gyakorolják.
Számos dolgot köszönhetünk nekik, mint például vulkanizált gumit, vagy a csokoládét, ami nem csak fogyasztásra, hanem fizetőeszközként is szolgált. Testékszereikkel ( ajak, nyelv, nemi szervek) jóval megelőzték korukat, fejlett írás – és számrendszerükkel felülmúlták nem csak kortársaikat, hanem későbbi kultúrákat is. Ismereteiket, történelmüket a sztéléken és könyvekben, kódexekben rögzítették, ezekből a spanyolok megjelenését követően sajnos csak nagyon kevés maradt az utókorra.
Csodás kézműves termékeik, élénk színű szőtteseik, jade és más féldrágakő ékszereik nem csak engem vettek le a lábamról – az utánozhatatlan színek és egyedi, csakis a térségre jellemző minták akárhová is kerülnek majd otthon, egy szempillantás alatt visszarepítenek ebbe a csodálatos világba.
A mai, 21. századi környezetben ezek az emberek, a tárgyaik, a tekintetük, a tartózkodásuk valami olyan titkot sejtet, amit mindannyian szeretnénk megfejteni. Turistaként nem kívánhattam többet, mint amit a körút során sikerült látni és tapasztalni, és elmondhatom, hogy mindez lenyűgöző volt.
Folytatás következik…
Copyright © 2022 Szöveg és fotók: Erdei Csilla Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
