Hadd kezdjem az egyik kedvenc Esterházy sorommal: „Nem találok szavakat.” Bármelyik jelzőt írnám le, közhelyesnek tűnne: csodálatos, mesés, lenyűgöző, izgalmas… bár mindegyik helytálló, egyik sem kielégítő. Guatemalának annyi arca van, hogy lehetetlen összefoglalni, mit nyújthat a kíváncsi utazónak. Én biztos voltam benne, hogy nekem látni kell, ott kell lenni, mert valami különlegeset kapok majd – és így is lett.
Az ország közvetlen kedvessége már a reptéren megnyilvánult felénk: a nagyon alacsonyra limitált súlykorlát egyáltalán nem jelentett gondot, vidáman intettek, hogy ne törődjünk semmivel, csak szálljunk be a sárga-kék madárra festett mini gépbe, ami Mexikóból átrepített minket egy eddig nem látott, izgalmas világba.
Első állomásunk Antigua-Guatemala. Nehéz elmondani, mi fogott meg a helyben, a választ egy idős hölgy fogalmazta meg a nélkül, hogy feltettük volna a kérdést: míg egy szépen megpakolt gyümölcsös kordét fotóztunk, odajött, hogy készíthet-e rólunk képet. Nagyon megörültünk neki, letette a bicajt, és míg állítgatta a telefont, elmondta, hogy 20 éve él itt és soha nem menne máshová.
Ide az jön, aki szereti jól érezni magát, a nyugalmat keresi, és bizony egyre több a kisvárosban a bevándorló. Valahogy a bőrén érzi az ember az elmondottakat. Fantasztikus a főtéren, a virágzó fák alatt ücsörögni, az ott sétálókat, az árusokat, a gyerekeket nézegetni, a tér sarkában egy kiváló kávét meginni, miközben a nyitott ajtóknál, az árkádok alatt szinte ugyanúgy a részei maradunk a körforgásnak.
Az épületek kecses oszlopsorokkal keretezettek, a házak színesek, körülöttünk lélegzetelállító vulkánok csúcsai törik meg az azúrkék égboltot. A házfalak mögött mesebeli kertek rejtőznek, az éttermek belső udvarai is az életet, a körforgást, a folyamatosságot közvetítik a csodás növényekkel, festett falakkal és a kicsit szégyenlős, mégis kedves helyiekkel.
Az ékszerboltban a hagyományos jade maszkoktól és ékszerektől, a csokiboltban a szorgos kezek által öntött friss csokoládéktól, a múzeumban a több, mint ezeréves hatalmas, faragott sztéléktől áll el a szavam.
Akárhol járunk az utcákon, mindenhol érezzük a hatalmas, méltóságteljes vulkánok jelenlétét, amiknek a közelsége a magamfajta síkvidéki európainak maga a misztikum. Ami számomra kaland, a helyieknek a kemény valóság: érkezésünk előtt 2 nappal 6,7-es földrengés rázta meg Antiquát, melynek eredményeképp egy régi, csodás templom omlott össze, valamint hatalmas hasadékok keletkeztek az egyik úton – amit le is fotóztam ottjártunkkor.
A vulkánra felmenni egyedülálló élmény volt – az odaúton Miguel megállította az autónkat a vízszintes út szélén, és érezhettük, amint a hegyek mágneses ereje megmozdította azt – a kisbusz egyre határozottabban kezdett gurulni hátrafelé, elmondása szerint itt az iránytűk is megbolondulnak.
A Pacaya vulkánra gyalogosan és lóval is fel lehet jutni, érdemes ez utóbbi lehetőséget megfontolni, hiszen az utolsó 3,5 km-en 500 méteres a szintkülönbség, amit a porzó hamuban, éles, talpunk alól kigördülő lávadarabokon kell megtenni. Felérve otthagyom a csapatot, elsétálok odáig, ahol a hegy csendje és a szürke lávamező vesz csak körül. Innen már szabad szemmel is látom, hogy a fejem felett füstöt ereget a méltóságteljesen az ég felé törő hegycsúcs. Sehol sem éreztem korábban ezt a fajta kiszolgáltatottságot, itt élet és halál ura a természet. A láva halálos öleléséből kisarjadó kis zöld cserje dacolva a körülményekkel különleges színfoltot hoz a vulkán szürke fennsíkján – ki tudja, meddig nyújtózhat le a gyökere ezen a kopár vidéken.
Útközben egymás után suhannak el a maják kézzel megművelt, rendezett földjeik által tagolt városok, kisebb települések. A vidék elképesztő, az Ázsiából ismerős, buja zöld vegetációval benőtt mészkőkúpokat itt Maya hegységnek hívják, ugyanez Vietnámban pl a Ha-long öböl, Thaiföldön a Phang Nga Nemzeti Park a híres Bond sziklával.
Egyszer feketén ragyogó obszidián falnál állunk meg, hozunk néhány kisebb darabot a maják által leggyakrabban használt vulkanikus üvegből, ami egyaránt szolgált rituális és luxus célokra, valamint a legélesebb pengék is ebből készültek. Máshol óriás kaktuszok suhannak el mellettünk, később pedig megállunk egy zöldséges bódénál, ahol a perzselő napon a nyakunkon és a ruhánkon folyik végig a gyümölcsök zamatos leve. Van ennél csodálatosabb??
Az úton hol teheneket, hogy észbontó karibi színekkel átfestett kis templomokat látunk, miközben a távolban először még a magasra törő vulkanikus csúcsok, délebbre haladva lankásabb, néhol tűz által megtépázott hegyoldalak keretezik a tájképet.
A Csendes-óceán felőli, 1500 m feletti városkából leereszkedünk a trópusi „alföldre”, ahol a bő és sebes vízű Rio Dulce folyó környékét fedezzük fel: középkori, spanyolok által emelt várrom, tavon lebegő étterem, őserdővel sűrűn benőtt sziklák ölelte mellékág, ahová a maják csónakkal járnak a csupasz sziklákról csörgedező ivóvízért.
A folyó egyik öblében kis házikók bújnak meg – itt helyiek, külföldi nyugdíjasok és tehetősebb turisták laknak néhány hónapig – és nem hiszem, hogy akár egy közülük is megbánná a döntését. Hihetetlenül változatos madárvilág, buja zöld környezet, a folyó csendje várja az ide érkezőket. Ahogy az erőd, úgy a földrajzi és épített környezet is mind-mind a spanyol hódítók általi pusztításra emlékezteti az itt élőket. Amit lehetett, elvittek, elégettek, tönkre tettek, ideértve a csodálatos maja kódexeket is, amikből csupán 4 maradt az utókornak. A kalózok többek között a Rio Dulcén próbáltak a tengerre kijutni a zsákmányukkal, a folyó medre még ma is sok hajóroncsot őriz. Szerencsére a maják nem hagyták a kultúrájukat és a vallásukat a feledésbe merülni, így fordulhat elő, hogy vasárnap a falu keresztény templomában a helyi sámán tartja a „misét” saját, „pogány” isteneik történeteit mesélve.
Folytatás következik…
Copyright © 2022 Szöveg és fotók: Erdei Csilla Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
