Kezdjük hát a virtuális utazást Nusa Penida szigetével, ami az érkezésünket követő első állomás volt. Baliról gyorshajó repít át minket a távolról ködbe vesző, homogén zölddel benőtt sziklás partra. A kikötő kifogástalan, ragyogóan tiszta várótermétől az elektronikus beléptető rendszeren át a sofőrök kézről kézre adnak bennünket, az egyik oldalon készített fotót átküldik a másik partra, ott azonnal „kiemelnek” minket a tömegből, még ellenkezünk is kicsit, hogy honnan tudják…szinte észre sem vesszük, hogy megérkeztünk , és már kezdetét is veszi a sziget túra.
Számunkra elképzelhetetlenül kanyargós, meredek és két autó számára totálisan alkalmatlan utakon zötyögünk, mellettünk áthatolhatatlan, buja zöld pálma és banán erdők rejtik a mély szakadékokat, melyek mentén haladunk.
A sziget nagyon kicsi, és egy út van, mindenki kerülget, várakozik, így beletelik egy kis időbe, mire célhoz érünk. Az utak tele vannak csirkékkel, kóbor kutyákkal, akik rezzenéstelen nyugalommal oldalognak keresztbe-kasul mindenhol, mégsem történik baj. Itt is az a tipikus ázsiai vezetési stílus uralkodik, amit pl Vietnámban is láttunk: mindenki folyamatosan mozgásban van, és senki nem siet. A rövid dudaszó csupán jelzés, hogy vigyázz, jövök, mindenki kitér és engedi a másikat, nulla feszültség mellett. A szigeten egyébként nincs rendőr, így mindenki jobban jár, ha megoldja a saját problémáját…
Nusa Penida látványosságai hangzatos neveket kaptak: Angel’s Billabong, Broken Beach, Kelingking Beach, Thousand Islands, Crystal Beach: mind a tenger morajlását, a szüntelen és végtelen hullámzást visszhangozza, a látványt pedig lehetetlen leírni. A természet alkotta különleges, az egyedi alakú sziklák, öblök a türkizkék és zöld minden átmenetét elénk táró zölddel benőtt óceáni partok lefegyverző szépségével találkozunk, a folyamatosan őket ostromló, több méter magas hullámokat megtörő sziklák ölelésében.
A fentről hívogató, a hőségben kihagyhatatlannak gondolt fürdőzés ezeken a helyeken azonban nem feltétlenül ajánlott. Egyfelől nyaktörő, sziklás, csúszós, sokszor korlát nélküli meredeken kellene leereszkedni nagyon (nagyon-nagyon) magasról, majd utána persze ugyanitt visszamászni.
A csodálatos sziklás képződmények ölelte, látszólag nyugodt öböl a tenger halálos örvényeit és sodrását rejti – egy napon hajót bérelve lentről közelítettük meg az egyik helyet. A vízbe ereszkedve – a kapitány figyelmeztetésére görcsösen a lélekvesztőbe kapaszkodva – megtapasztaltuk, mit rejt a mélység. Kb 2 perc múlva megkönnyebbülten másztunk vissza a csónakba és intettünk búcsút az addig ellenállhatatlannak tűnő lehetőségnek. (Az első fotón jól látható, aki lemerészkedett a meredek sziklafalon, azok közül sem sokan vállalják be az úszást a T-Rex sziklánál.)
Mire a rövid, alig fél órás odautunk és a fürdőzés véget ért, a visszaút már korántsem volt olyan nyugodt, mint ahogy azt naivan elképzeltük. A kis lélekvesztőn ülve tátott szájjal figyeltük, hogy a feltámadt szél micsoda erővel csapkodja a hullámokat a csipkézett szikláknak, ahol a víz több embernyi magasságban, hatalmas permetfüggönyt alkotva fordul vissza és hullik alá a sötét, morajló óceánba. Egymásnak sem szólunk, utólag derül ki, hogy mindannyian a csónak végén guggoló vékony, inas kis ember arckifejezését tanulmányoztuk… vajon baj van??
Arcán a feszült figyelem és koncentráció jeleit láttuk, míg vissza nem értünk szélárnyékba, ahol már újra a perzselő napsugarak erejével kellett csupán foglalkoznunk. (További adalék, hogy az indonézek – és egyébként pl a thai-ok sem tudnak úszni, ami hihetetlen, mert a legkiválóbb tengeri adottságokkal rendelkező országokról beszélünk.)
Nusa Penida – és a két másik szomszédos – sziget madárrezervátumnak adnak otthont. Ennek köszönhetően hajnalban olyan elképesztően változatos madárcsicsergésre, dürrögésre, csivitelésre, kerregésre, „kiabálásra” ébredek, hogy az valami csodálatos. Reménytelennek tűnő küldetésben megpróbálom megszámolni, hányféle hangot hallok, aztán feladom és inkább a kapunál a reggeli áldást kihelyező hölgy munkáját figyelem. Balin egyébként helyi madarat tilos fogságban tartani, egyszer találkozunk kalitkával, de az a madár „nem ide valósi” volt.
Egy kis faluban lakunk, ahol a növényzet sűrűsége, méretei, megszámlálhatatlan fajtája és színei bármelyik általunk ismert arborétumot kenterbe verik. A közeli Kristály Partra 10 perces séta vezet, ahol hátra billent fejjel próbálom kisilabizálni, hány méteres pálmák és banánfák alkotják a sűrű erdőt, melyen átvágunk. Utunkat kis oltárok, templomok és szerény, ám nagyon rendezett porták, balinéz házak szegélyezik.
Az erdőben nádtetős garázssor áll – esős évszakban nem hiszem, hogy sokat ér, hiszen a tengerszinten vagyunk, és amikor itt több hónapig esik, biztos vagyok benne, hogy még a 4 kerék meghajtás is kevésnek bizonyul. ( bár ahogy 1-es fokozatban bőgetik az autót még 5-6 perccel is az indulás után, ki vagyok én, hogy megmondjam, mi mire alkalmas… )
Hamar rájövünk, miről kapta a Kristály Part a nevét: a víz a számtalan fürdőző, folyamatosan érkező színes turistasereg ellenére kristálytiszta, ahol a vállamig ér, ott is látom az alját, csak a villódzó napfény töri meg a folyamatosan mozgásban lévő felszínt. Aztán hullámok érkeznek, amire sikoltozva, egymással versenyezve ugrálunk, fekszünk fel és bukunk alá, az élmény minden nyelvi és kulturális korlátot áthág, egyformán leszünk hirtelen gyerekek mindahányan, akik ott vagyunk. A parton indiai kezdő búvárcsapat üldögél fejtől lábig beöltözve mentőmellénybe, maszkba, neoprénbe, miközben a hullámok folyamatosan borogatják be őket a vízbe. Annyira nevetnek saját magukon, hogy magukkal ragadják a többieket is, kollektív jókedv uralkodik a parton – pedig úszni nem tudnak, bizonytalanok és valószínűleg félnek is, mégsem látni a frusztrációnak egyetlen jelét sem.
A part melletti sziklákon egy hihetetlenül egyszerű, ágakból, és nádtetőből összetákolt kis kunyhó ragadja meg a figyelmemet, elé kis tábla biggyesztve: étel, ital – na ez biztos, hogy az én helyem, muszáj odamennem. A partoldal több szintű, kényelmetlenül éles kövekkel borított, oda kapaszkodni egyáltalán nem kellemes, vizes-csatakos-homokos lábbal pipiskedünk fel a kis sziklás teraszra. De amikor megérkezünk, a Kristály part legszebb panorámáját kapjuk cserébe. A hölgy a sziklákon két különböző szinten kihelyezett asztalokhoz képest egy harmadik szinten lévő aprócska „konyhában” művel csodát: gyöngyözően hideg sör és gyümölcslé kerül elő és egy tisztességes étlap megfelelő választékkal. Már nem emlékszem miket kértünk, négyen négy félét, majd desszertet: hibátlan, ízletes, friss, forró, ízlésesen és gyorsan tálalt étel kerül elénk, fogásonként olyan 4 dollárért. Ha lenne Tripadvisor oldala a helynek, biztosan a legmagasabbra értékelném (sajnos nincs, megnéztem).
Fizetéskor jó magyar beidegződés szerint kis borravalóval szeretnénk honorálni a kiváló szolgáltatást, a hölgy először értetlenül, másodszor is értetlenül, harmadjára, mikor kérdésére, hogy: ez az enyém??? bólogatunk, könnyekig hatódva jelzi a kezével „Namaste”, vagyis a bennem lakozó Isten tiszteletét küldi a benned lakozónak.
Hogyan tudnám még leírni, milyen volt a szigeten? nem könnyű feladat. Képzeljünk el egy olyan szállást, ahol a kis – kiváló ágyakkal és légkondicionálással ellátott – faházak egy olyan medencét fognak közre, amiből fejünket felemelve a valódi őserdőt látjuk. Amikor a nap ereszkedni kezd, halljuk az állatok mozgását, hangját a dzsungelben.
A kis falu, ahol vagyunk, csupán egy utcácskából áll, néhány ház eltolva alkot pici kis beugrókat, ahol a hátsó kertekhez jutunk. Béke és nyugalom van, a helység egyetlen boltját egyszer látjuk csak nyitva, amikor a hölgy felmos bent, utána azonnal be is zárja: igaz, az ásványvízből és chipsekből álló választék nem csábítja az embert vásárlásra. A növényzet itt is lenyűgöző, csupán a gondozottság és rendezettség terén mutat mást, mint a sziget elvadult, buja növénytakarója. 2 ember magasságú „bonsai”-t fotózok, akkora „szobanövényeket”, amekkorákat még soha sehol nem láttam.
A házak (szállások, bolt, minden épület) előtt itt is kihelyezik naponta 3x a kis áldást, nehogy a rossz szellemek ártó hatása érvényesülhessen, az egyetlen kis központi téren a férfiak ülnek és beszélgetnek, mint bárhol máshol a világon.
Színes szarongjuk különbözteti meg őket csak a máshol látott csendélettől, szerényen és szégyenlősen néznek vissza rám, amikor elkattintom a fényképezőmet.
Egy biztos: ha valakit erre a vidékre vet a jó sorsa, két tanácsom van: ne hagyja ki ezt a helyet a listájából, és eszébe ne jusson itt motort bérelni. Egyiket sem bánja majd meg.
Folytatása következik.
Copyright © 2023 Szöveg és fotók: Erdei Csilla Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.