Egy hete gondolkodom, hogyan fogjam meg, adjam át az érzéseimet Baliról, Indonéziáról. Voltam már Ázsiában, megérintett már az íze, illata, tudtam, hová megyek, mit várhatok. Ez az utazás mégis valahogy sokkal több volt annál, mint amire számítottam, az Indonéziában töltött napok benne maradnak a lelkemben. Kicsit olyan, mintha mankót kaptam volna az ottaniaktól az élethez, az üzenet pedig az, hogy: MINDEN RENDBEN VAN.
Megpróbálhatjuk körüljárni: a sokszínűség, a vallások, ahány sziget annyi kultúra, 300-féle nyelv, a hatalmas távolságok, a hihetetlen, egyedülálló színek, fények, a mindent átszövő kulturális háttér és természeti gazdagság – mindez lenyűgöző, minden érzékszervünket csúcsra járatja, miközben tényleg minden rendben van.
Indonéziában szigetenként – vagy akár városonként – eltérő vallású, nyelvű, kultúrájú közösségeket találunk. Nekik teljesen természetes, hogy – egyébként a személyi igazolványukon is feltüntetett – vallási hovatartozás szerint a másik ember teljesen más szokásokat, hitbéli és a helyi közösség által meghatározott szabályokat, ünnepeket tisztel és követ, másként öltözködik, másképp imádkozik, más a bőrszíne, a nyelve, mások a prioritásai. Az ország kormánya ezt a hatalmas és földrajzilag is rendkívül tagolt országot nagyon bölcsen kezeli: minden szigetnek megvan a saját minisztere, aki a központi intézkedéseket a helyi szokásokhoz, közösséghez tudja igazítani. Mindez megteremti az alapját egy olyan gondolkodásmódnak, ahol az elfogadás, a mások tisztelete a mindennapok része, hiszen elég csak átkompozni egyik szigetről a másikra, ott szinte biztos, hogy a saját honfitársaim között maradva is egy teljesen más világba érkezem, kénytelen vagyok elfogadni a helyi körülményeket és azonnal alkalmazkodni azokhoz.
Mit nyújt ez a környezet egy Európában szocializálódott utazónak?? Nincs esély egy elzárt, kis buborékban élni és onnan minősíteni másokat a fejünkben lévő, legtöbbször a valóságtól távol álló elképzelések alapján. Nincs esély arra, hogy ne legyen fogalmunk: hányféleképpen lehetséges élni, hányféle szintje van a szegénységnek, a boldogságnak, és nem meglátni: mennyire sokfélék vagyunk, és ez így van jól. Teljesen normális, hogy a tengerparton odajön hozzád valaki és megkérdezi, segíthet-e. Teljesen normális, hogy érdek nélkül kíváncsi rád, nyitott feléd, és cserébe nem vár semmit. Tényleg semmit. A borravalót sokan egyszerűen nem tudták értelmezni, mindenáron vissza akarták adni, mert az nekik nem jár. Mikor végül látták, hogy valóban nekik szántuk, meghatódott, döbbent arcok álltak velünk szemben, számukra egyszerűen felfoghatatlan, miért ne a legjobbat nyújtsák, amire lehetőségük van.
Bali egy külön kis sziget – átvitt értelemben is – ebben az „óceánban”. Az itt élők számára nem létezik privát szféra, a balinéz ember teljes mértékben alárendeli magát a közösségnek – velük éli meg örömét és bánatát, a gyerekek és felnőttek közösen csinálnak mindent, heti rendszerességgel közösen vesznek részt a ceremóniákon. Jövedelmük jelentős részét – 60-70%-át – fordítják vallási célokra, ami így elsőre nagyon soknak hangzik, de egész életük a szokások, hagyományok köré szerveződik, ez adja számukra azt a biztonságot, szociális hálót és a stabil érzelmi támogatottságot. A közösségnek befizetett pénzekből segítik a rászorulókat, az egyébként fizetős iskolák, egészségügy, akár az útépítés is a helyi papok döntése alapján lesz finanszírozva.
Házaikba betérve látjuk, hogyan élnek együtt generációk, egy helyen sokszor közel 30, vagy annál több családtag lakik. Otthonaik hosszú, hátra nyúló udvarán az egymás mögötti épületeket kereszt irányú kis utak hálózzák be, megnyitva a lehetőséget az egymással való folyamatos kapcsolattartásra, teljesen normális, hogy a házuk mindig nyitva áll egymás előtt.
A következő fotókon látjuk, hogyan élnek: az első képen a hálószobák, az épület mögött ott van a mindenhol fellelhető, szomszédokhoz vezető kis út 🙂
A külső konyha, ahol gyakorta az idősebbek alszanak:
a vendégek fogadását szolgáló kis fedett építmény, ilyet mindenhol, éttermek, lakóházak kertjeiben is találunk, a megfáradt utazót ide ültetik mielőtt hűsítővel kínálják:
és a minden háznál megtalálható hátsó szentélyhez vezető díszes dupla kapu és maguk az oltárok, ezek száma és díszítettsége utal arra, mennyire tehetősek a háziak.
Képzeljünk el egy olyan világot, ahol
- jól érzem magam
- biztonságban vagyok
- soha nem vagyok egyedül
- nincs olyan baj, amiben ne kapnék segítséget
- elfogadnak úgy, ahogy vagyok
- nem űzök elérhetetlen célokat
- nekem akkor jó, ha mindenkinek jó
- van feladatom,szerepem, felelősségem
- a kedvesség, a tolerancia az alap attitűd, ami megteremti az alapját az egész életemnek.
Ezek után nem csoda, ha ott tényleg MINDEN RENDBEN VAN. Ez egy ego nélküli világ, ahol az önérvényesítés abban merül ki, hogy legyünk jók egymáshoz. Hitük alapja a folyamatosan jelen lévő jó és rossz ( rend és káosz) közötti egyensúly megteremtése, és ha jól belegondolunk, nap mint nap mi sem törekszünk másra. Itt bármerre fordulunk, mindenhol a harmóniára és a szépségre törekvés nyomait látjuk.
Bali csodálatos kulturális világa annyira gazdag, hogy akárhány videót néztünk is meg utazás előtt, az elképzelésünk meg sem közelítette a valóságot. A kis kertekben álló, szent Agung vulkánt szimbolizáló, mindenhol látható jellegzetes, ég felé törő kapuk, a megszámlálhatatlan kis házi oltár, a házak, üzletek előtti, de még a tengerpartra is napi háromszor kihelyezett, rossz szellemeket távol tartó kis házi áldások, a körülöttük komoly arccal mantrát mormoló helyiek egy magasabb szintre emelik az élményt.
De menjünk csak el egy királyi fürdőbe, vagy nyári palotába: a gazdagság és ízlés olyan találkozását tapasztaljuk, ami a hozzánk közelebb álló, legnagyszerűbb európai uralkodóházak sajátja. A kertekben kőkorlátok, gazdagon és fantáziadúsan kialakított tavak, szökőkutak, szobrok és sétányok együttese a lélegzetelállító környezetben. Az egyik – jelenleg közpark, népszerű piknikező hely- egy óceán és két magas hegycsúcs által behatárolt mesebeli kert, közepén a vízen „lebegő” palota, ami az európai ( holland gyarmati) kínai és balinéz építészeti stílusok ötvözete.
És akkor még nem beszéltünk a templomokról. A már említett, dupla, ég felé nyúló kapuk méltóságteljesen állnak a szent helyek bejáratánál. Egyetlen szabály van: szarongot kell viselni, ami elválasztja a tiszta felsőtestet a tisztátalanabb alsó testtől – ezt még hosszú szoknyára vagy nadrágra is fel kell vennünk.
Minden templom közül számomra a legkiemelkedőbb a Besakih főtemplom, a balinézek legfontosabb és legnagyobb temploma, melynek kialakítása és elhelyezkedése – természetesen az Agung vulkán oldalában, a hegycsúcs folyamatos „jelenléte”, figyelő „teki ntete” alatt – lenyűgöző és hihetetlen erőt hordoz magában.
Lentről indulunk, a templom komplexum területére csak a helyi vezetővel lehetséges belépni, aki végtelenül szerényen, a háttérbe húzódva, ám folyamatosan figyelve terelget minket, hol érdemes fotót csinálni, mi micsoda, hol mi zajlik. Arcán az állandó, szerény mosoly, a megértő türelem, amivel csetlésünket-botlásunkat nyugtázza, már rég nem csodálkozva a fura, izgága európai kíváncsiságunkon.
Kísérőnk segítségével ketten részt vehettünk egy közös imában. Egyetlen magas kőküszöbön átlépve egy másik, csendes világba érkezünk, ahol tapintható az emelkedettség és a komolyság a turistamentes, az ég felé nyitott nagy téren. Suttogás, mormolás hangjai vesznek körül minket a szikrázó napfényben, fejünk felett a fekete vulkanikus kőből emelt csipkézett oltárok nyúlnak az ég felé. Az üzenet nagyon egyszerű volt: különböző színű virágokat ujjaink közé fogva köszönetet mondunk a napnak a fényért, a természetnek azért, hogy körülvesz minket és az isteneknek azért, hogy élünk. Ezzel tudok azonosulni bárhol, bármikor. Forrásvízzel permeteztek, arcot mostunk és a kis felajánlásainkat rátettük az oltárra. Az élmény amennyire egyszerűnek tűnik így leírva, annyira felemelő volt.
Bali rendkívüli földrajzi adottságokkal rendelkezik. A szigeten lévő meglehetősen magas – és egyébként aktív – vulkánokon kívül is meglepően magas csúcsokat látunk, sok helyen krátertó vagy természetes tavak egészítik ki a tájképet. Egy napon belül kétszer is elérjük azt a magasságot, ahol már fázunk, a part menti párás melegből 1100 méter felett a gyönyörű krátertavon úszó templomhoz érünk.
Bali rizsteraszait sem hagyhatom ki: a felnőtt kalandparkká alakított Tegallalang teraszok egy csodálatos, természetes tölcsérszerű katlanban vannak, ahol egyszerűen kihagyhatatlan a hinta, amivel az élénkzöld, szorgos kezek által kialakított zöld mélység fölé lendülünk. Biztos kezek rögzítik fel a karabínereket, mosolyogva, gyorsan és zökkenőmentesen készítenek fel az „utazásra”, készítik el a felvételeket, nehogy valami lemaradjon az életre szóló élményből.
Jártunk még szívszorító körülmények között, nagyon keményen dolgozó sólepárló farmercsaládnál, ahol hófehéren csillogó, nagy szemű sót vásároltunk, nincs szívem itthon beletölteni a sótartóba, annál sokkal nagyobb értéket képvisel számomra.
Láttunk fantasztikus, égig érőnek látszó, futurisztikus formát öltő sziklákkal körülhatárolt vízesést, ahol a díszletet a már megszokott, elképesztően magasba nyúló banánfa és pálma erdő nyújtotta.
Láttuk a balinéz táncot,
jártunk kávé manufaktúrában, ahol megkóstoltuk a híres Luwak kávét, amely a cibetmacska bélcsatornáján át, az emésztetlen végtermékből fermentált kávébabból készül: más kávéval összehasonlítva egy simább, krémesebb, kevésbé kesernyés ízt képzeljünk el, mivel az emésztőrendszer a kávébab húsát már lebontotta és a bab összetételét is módosította. A holland gyarmatosítók megtiltották a helyieknek a kávé fogyasztását, akik nem tudtak lemondani a kultúrájuk e fontos eleméről, így fanyalodtak rá – a csak hibátlan kávészemeket fogyasztó – cibetmacska által „kitermelt” végtermék hasznosításához. A Kopi Luwak jelenleg a világ legdrágább és legkülönlegesebb kávéja, amiből nincs két egyforma adag, hiszen minden a macska által éppen kiválasztott és elfogyasztott kávébaboktól – és az egyébként nagy mennyiségű, szintén macska által megevett gyümölcs mennyiségétől – függ, amik mind egyéni módon nyújtják az éppen aktuálisan elfogyasztott kávé ízvilágát.
Hosszúra sikerült, tudom. Mégis, még órákig tudnék „mesélni”, élményekről beszámolni, és biztos vagyok abban, ha visszamennék, még mindig lenne bőven mit megnézni, megtapasztalni. Ha lehetőségem lesz rá, biztosan nem fogom kihagyni.
Copyright © 2023 Szöveg és fotók: Erdei Csilla Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
