A Lacandon trópusi erdő sűrű dzsungelével körbenőtt, 7. században épült maja város falai között egykoron papok vezették a hátborzongató, emberáldozatokkal és kínzásokkal járó, vallási célokat szolgáló véres szertartásokat, hogy Isteneik kedvére tegyenek.

Palenque város az ősi időkben a Maja Világ vallási központjaként működött, ma az UNESCO Kulturális Világörökség részét képezi és jelentős része máig feltáratlan. Kin Pa’cal király uralkodása alatt virágzott maja metropolisz egykoron 15 km2-nyi területet foglalt magában, melynek csupán 3-4%-a látogatható, ugyanis nagy része még napjainkban is a dzsungel mélyének “rabja”. Ki tudja mennyi épület, templom, palota rejtőzik a dzsungel-takaró alatt.

Legjelentősebb épületei a Palota, a Feliratok Temploma, a Kereszt Temploma és a Naptemplom. Itt tárták fel a titokzatos maja művészet legfigyelemreméltóbb alkotásait illetve a leghosszabb írásos emlékét. A kőbe vésett “képregény-könyvnek” azért van különösen nagy jelentősége, mert a spanyol hódítok minden maja kódexet a máglyára vetettek, mivel úgy gondolták a maja emberek nem Isten gyermekei és minden, ami velük kapcsolatos veszélyes és el kell puszítani. Palenque épületeinek falain található hieroglif feliratokat csak az elmúlt években sikerült dekódolni, és továbbra is szorgosan dolgoznak a lelkes kutatók, hogy megfejtsék a rejtélyekkel teli maja világot.

A város eredeti neve máig ismeretlen, pusztán feltételezések vannak, miszerint B’aakal lehetett az eredeti neve. A Palenque nevet a Spanyol Hódítások idején kapta.

A város dobogó szíve, a szertartások helyszíne a Palota, egy labirintusszerű épületegyüttes, mely egy hatalmas (10 méter magas, 100×75 méter alapterületű) teraszra épült. Falai kőbevésett történelemkönyvek: tele vannak festett stukkódíszekkel és az uralkodók életének legfontosabb eseményeit örökítik meg. Vörös, sárga és kék színek… melyek szimbolikus jelentést hordoznak. A vörös a királyok és emberszerű mitikus alakok színe, a sárga a köztes világ élőlényeit jelölte, a kék pedig az Istenek lakhelyének tartott égi világ és az Isteni tulajdonságok színét szimbolizálja.

De kis volt Pa’cal király?!

A maják sosem alkottak egységes birodalmat, hanem egymással állandóan harcban álló, önálló városállamok voltak, saját törvényekkel, élükön a királlyal. Palenque egy visoznylag kicsi, jelentéktelen városállam volt, mikor az alig 12 éves Pa’cal-t anyja – hatalomgyakorlása megtartása mellett – királlyá koronázta.

Pa’cal királyt a maja királyok legnagyobbjaként tartják számon. Nevének jelentése „Ragyogó pajzs” vagy “a Nap Pajzsa”. Közel 70 éves uralkodása alatt a természet körforgásán alapuló ősi ritusok kerültek előtérbe, melyek oly jelentőséggel bírtak, hogy egy viszonylag jelentéktelen városból nagyhatalommá és a maja világ vallási központjává emelte.

És bár uralkodását nem a béke jellemezte – a szomszédos városállamokkal folyamatosan háborúzott – nagyszerű uralkodónak tartották, tisztelték, mivel a város fejlődött. Számos épületet emelt, bővítették a Palotát, vízvezeték rendszert sőt, saját síremléket is építtetett, melyet finoman kidolgozott hieroglifák díszítenek és részletesen elmesélik származását, dicső tetteit.

A Feliratok Templomának mélyébe elhelyezett kripta egy valóságos kincsesbánya, melyet csodával határos módon soha nem találtak meg a fosztogatók, így régészeknek adatott meg az a megtiszteltetés, hogy az 1950es évek elején feltárják és megmutassák a világnak. Számos ékszert (fülbevalót, karkötőt és nyakláncot) leltek itt fel és olyan értékes kincseket, mint Pa’cal király kőből faragott szarkofág fedele, valamint jádéból készült halotti maszkja, melyek kétségkívül a mezoamerikai művészet remekművei.

A Vörös Királynő és rejtélyes sírja

Palenque város egyik piramistemplomának sírkamrájában régészek tárták fel a maja királynő földi maradványait, melynek több szempontból is kiemelkedő jelentősége van a maja világgal kapcsolatos kutatómunkákban. Pa’cal király kriptájához hasonlóan 1300 év után, a ’90-es évek elején korunk régészei tették be először ide lábukat. Pa’cal király sírhelyét ugyan az ‘50-es években tárták fel, és csak közel 40 évvel később folytatták a kutatómunkát, amikor is föld alatti folyosókon és kamrákon keresztül egy fallal elzárt belső helyiséghez jutottak. A királynő nyughelyéhez vezető föld alatti “labirintusban” egy fiú gyermek és egy fiatal nő csontvázára bukkantak, akiket vélhetően egy vallási rituálé során áldoztak fel. Már ez a felfedezés is sugallta, hogy a föld alatti kriptában a maják számára fontos személy nyugszik. Maga a sírhely is tele van rejtélyekkel. A szarkofág mészkőlappal volt lefedve, melyen egy kisebb rés volt felfedezhető. A maják hiedelemvilága szerint a holtak így tudtak “kommunikálni’ az élőkkel. A koporsóban nem csupán egy maja uralkodó földi maradványait és kincsárgyakat találtak, hanem mindezt egy különleges temetkezési szokással elhelyezve. Ugyanis a maja királynő egész teste és halotti maszkja vörös színű, mérgező cinóber porral volt beszórva. A vörös színnek kiemelkedő jelentősége volt a maja hitrendszerben: a felkelő napot, átvitt értelemben a feltámadást, újjászületést szimbolizálta. Úgy tartották, ha ezzel a vörös porral behintik az elhunyt testét, akkor újjászületik. A kriptában feltárt testről még csak feltételezik (a sír elhelyezkedése, a DNS vizsgálatok alapján megállapított kor és rokoni kapcsolatok hiánya alapján), hogy Pa’cal király felesége volt.

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Gáspár Kata
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

A terület biológiai – vagyis az itt élő lények – sokfélesége világszinten is figyelemre méltó: kb 1500 fafaj, az összes mexikói madárfaj 33%-ának, az összes mexikói állatfaj 25%-ának, a mexikói nappali lepkék 56%-ának és az összes mexikói halfaj 16%-ának otthona. A dzsungelben számos veszélyeztetett faj is megtalálható, mint például a színpompás arakanga (vörös ara), a sas, a tapír, a pókmajom, a mexikói bőgőmajmok és a mocsári krokodil, sőt számoltak már be jaguárokról is.

Hatalmas páfrányok, pálmák, elefántfülek, bromélia félékkel sűrűn benőtt óriási fák, tiszta vízű sebes patakok, bővizű vízesések jellemzik ezt a vidéket. A domináns, őshonos növényzet esőerdei fái átlagosan 30-40 méteres magasra nőnek, de egyes fajok gyakran az 50-60 métert is elérik.

A Montes Azules Bioszféra Rezervátum (Lacandon dzsungelének kb 15%-át foglalja magában) a hatalmas dzsungel legjobban megőrzött része, köszönhetően a sajtóban kapott figyelemnek és a nemzetközi szervezetek erőfeszítéseinek.

A Montes Azules hegyvidékében közel 100ezer, túlnyomórészt földművelő paraszt él, akik jellemzően három fő etnikai csoporthoz tartoznak: lacandon maja, tzeltal és meszticek. Az őslakos lacandon maják kivételével Chiapas állam felföldjeiról vándoroltak a dzsungelbe az 1970-es években, hogy kukoricát, babot és paprikát termesszenek.

Néhány száz lélekszámot számláló apró kis falvakban élnek, és kézzel művelik meg a hihetetlen meredek hegyoldalakban növő kukoricát. Egyes családok tartanak állatokat is, szarvasmarhát, sertést, és a tipikus takarmánynövények mellett termesztenek kávét és kakaót is. Termőföldet évszázadok óta fakivágással és felégetéses módszerrel “vesznek el” a dzsungeltől, amit addig használnak, míg a talaj teljesen kimerül, majd újabb területeket “birtokolnak el” az anyatermészettől. Próbálnak némi bevételt szerezni a turizmusból, gyümölcsöt, frissítő üdítőket, kakaót, csokoládét árulnak a poros utak mentén.

A Lacandonok az ősi maják leszármazottai, a 16. század óta az esőerdők mélyén éltek és maradtak fent mint önálló kultúra. Sok közösség egészen a 20. századig szinte nem érintkezett a világ többi részével. A spanyolok hódítása előtt a Lacandonok körülbelül egymillió hektáron uralták ezeket a területeket, de a 20. század elejétől kezdve, főleg Chiapas állam más területeiről származó maják érkeztek ide és elkezdték gyarmatosítani az erdőt. A bevándorlás jelentősen megváltoztatta életmódjukat és világnézetüket. Napjainkban már csak pár Lacandon maják lakta falu található a vidéken.

Néhány Lacandon még napjainkban is hagyományos öltözetet visel, de vannak akik már modern ruhákat hordanak és a modern világ vívmányai is kezdenek életük részévé válni. Ugyanez igaz az építkezésükre is. A hagyományos, levelekből és fából készült, döngölt föld padlójú Lacandon kunyhók helyett egyre több modernebb építmény jelenik meg, bár ezek még mindig évszázadokkal le vannak maradva a mi modern világunktól.

Autónkból szemlélve a vidéket, nagyon vegyes kép tárul a szemünk elé: fából eszkábált kunyhók, élénk színűre festett, téglából épített házikók (volt amelyik tetején napkollektort láttunk), a fák ágai közé kifeszített köteleken a frissen mosott ruhákat lengeti a szellő, az utak mentén szárított chili paprika, kukorica és bab, kalapokat szövő férfi, az időt múlató családok, kisebb-nagyobb étkezdék, friss gyümölcsöt áruló, maszatos arcú gyerekek, chipsekkel és színes partvisokkal teli kisbolt, játékgépen játszó gyerkőc, útszéli asztalos műhely… A zöld ezer színében pompázó hegyvidék látványa szemet gyönyörködtető, de a mérhetetlen szegénység, amit rejt magában, mélyen elszomorító.  

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Gáspár Kata
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

A Yucatan állam szívében található Izamal kisváros egyik személyes kedvencem lett, egy valóságos fotós paradicsom ? A sárga színt különösen imádom, így első pillantásra elvarázsolódtam.

A 16. században alapított gyarmati kisváros a legpompásabb városka, amit valaha láttam. A maják egyik legfontosabb és legrégebbi városának alapjaira épült a mai Izamal, ahol szinte megállt az idő. Tökéletesen keveredik benne a spanyolok érkezése előtti múlt és a gyarmati időszak bájának stílusa. Itt sétálni olyan érzés mintha visszarepülnénk az időben.

Valójában a kisváros nem volt mindig sárga. 1993-ban II. János Pál Pápa a látogatása során arra ösztönözte a városlakókat hogy Kinich Kak Moo maja Napisten tiszteletére fessék sárgára épületeiket. Az eredmény fantasztikus lett: a mangó sárga színű falak, fehér díszítések, a macskaköves utcák, a színpompás bougainvillea virágok, a csodás kék ég együttes látványa ámulatba ejtő. Sőt a város temetőjében még a sírhelyek is sárgák. Nem véletlenül ragasztották rá az amerikai turisták a Yellow City becenevet.

A város központjában áll a szemet gyönyörködtető Pádovai Szent Antalnak szentelt templom, mely az Amerika kontinens egyik legrégebbi katolikus kolostora, átriuma a Vatikán után a második legnagyobb a Világon. Napóra, 16. századi csodás freskók és egy központi templom várja az idelátogatókat és a zarándokokat.

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Gáspár Kata
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.