Az én kedvencem közülük egy hegytetőn magasodik, színarannyal borított karcsú pagodája messziről szikrázik a napfényben.

A Doi Suthep templom egyike a legszentebb helyeknek az országban, ugyanis magának Gauthama hercegnek őrzik itt a vállcsontját.

Mosolyogva lépdelek felfelé a moha zölden tekergő nága kígyók szegélyezte meredek lépcsősoron, a trópusi hőségben. Ezen a vidéken a nágák, ezek a félig ember, félig kobra alakú mitológiai lények őrzik a buddhista szentélyeket. És hogy miért mosolygok? A parkoló mellett vízcseppektől csillogó lótuszvirágot vettem egy idős nénitől, akivel együtt nevettünk thai nyelvtudásomon.

• Imádom hogy ennyire kedvesek az itteni emberek-mondom idegenvezetőmnek, aki megadóan bandukol mellettem felfelé, a magasba vezető háromszáz lépcsőfokon. Lifttel szeretett volna feljutni az 1100 méteren lévő hegytetőre, de rábeszéltem a lépcsőzésre.

• Tudod miért ilyen kedves itt mindenki? Elárulom neked. A te városodban hány templom van?

• Öööö fogalmam sincs. Megnézem a neten…

A korlátlan internet segítségével megtudom, hogy  kevesebb, mint száz templom van Budapesten.

• Na látod! Budapest egy világváros, mégis kevesebb ott a templom, mint a mi kisvárosunkban. Te mikor voltál utoljára templomban?

• Háááát… Néhány éve voltam egy karácsonyi misén.

• Erről beszélek! Itt az emberek minden héten mennek a templomba. Van aki minden nap. És szinte az összes férfi hosszabb-rövidebb időre beáll szerzetesnek. Utána már nem lesz ugyanaz az ember. Megtanul meditálni, uralkodni önmagán, félretenni az egóját. Ezért érzed azt, hogy itt kedvesebbek az emberek, mint máshol a világon.

Közben lihegve felérünk a lépcsősor tetejére és cipőinket letesszük a sok száz másik levetett lábbeli mellé. A legszentebb helyekre csak mezítláb léphetünk be.

Kísérőm rámutat egy fehér elefánt szobrára:

• Ismered a templom legendáját? Erről az elefántról szól.

Élt egykoron egy szent ember, aki egy álom útmutatása szerint megtalálta Sziddhártha Gautama herceg egyik csontját, amelyet Észak-Thaiföld királyának ajándékozott. A király egy templomot kívánt emelni a szent ereklyének, de nem tudta, hol fogjon bele az építkezésbe. Ezért előhozatta kedvenc elefántját és a hátára kötözte a csont darabot. Ugye tudod, hogy a királyoknak fehér elefántjaik voltak? És az elefánt berohant a dzsungelbe, majd felszaladt ide, ennek a hegynek a tetejére, hármat trombitált és meghalt.

• Meghalt szegény?

• A monda szerint igen. A király ezt jelnek vélte és az elefánt által kijelölt helyre építtette fel a templomot. Gyere, megmutatom középen a sztupát, az rejti Buddha ereklyéjét. Tudod miért építették ilyen lépcsőzetesre? Ezeket a szinteket kell bejárni a a léleknek, amíg eljut a Nirvánába. Nézd meg jól, ilyen oktogon formájú sztupát nem látni sehol máshol, csakis itt, az egykori Lanna Királyságban-mutatja büszkén a vakítóan csillogó színarany pagodát, melynek oldalánál hosszú sok kígyózik. Mindenki a legelőnyösebb ponton szeretne egy fotót készíteni magáról.

• Ez egy ősi építmény, az eredeti téglából készült és sokkal kisebb volt. Ez az egyik leghíresebb templom az országban. A tévében is a mi pagodánkat lehet a legtöbbet látni!-mutat körbe büszke mosollyal a díszes épületekkel körbevett, virágmintás járólappal borított jókora, nyitott udvaron.

Rengeteg szerzetest látok, ez a templom népszerű zarándokhely. Ők is ugyanúgy szelfiznek és fotózzák egymást, mint a többi thai látogató. Láthatóan menő dolog eljönni ebbe a templomba.

• Akinek valami kívánsága van, annak háromszor körbe kell menni az ereklyét rejtő pagoda körül, kezében egy gyertyával egy füstölővel és egy lótuszvirággal. Látod, itt van papírokra kinyomtatva egy szöveg. Ezt az imádságot kell mondogatni a három kör alatt. Utána letenni a szobrok lábához a virágot, meggyújtani a gyertyát és a füstölőt és Buddha teljesíti, amit kívántál tőle.

Nézegetem a szöveget a papíron, beletörik a nyelvem a szavakba.

• Ez egy ősi, páli nyelvű imádság. Én sem tudom mit jelent. Csak a szerzetesek ismerik a szent szövegek értelmét.

Szinte mindenki megteszi a köröket az arany torony körül, a szantál illatú füstölők és a jázminvirággal díszített áldozati ajándékok illata betölti a levegőt.

Mi pedig belépünk egy vörös-arany elefántokkal díszített ajtón.

• Látod, a belső szentélyben mindig van egy Buddha szobor, amelyik nagyobb a többinél. Lehet akármennyi szobor, mindnek kisebbnek kell lennie nála. Ezeket a kisebbeket sokszor családok adományozzák a templomoknak. Néha az elhunyt ősök hamvait is bele teszik a szobrok belsejébe. És a kiráy fényképe is ott van minden templomban, látod?

Sokan jönnek ide áldásért is-mutat egy dobogón ülő szerzetesre, aki előtt sorban térdelnek a hívők.

Oda térdepelek én is a sor végére, nem hagyom ki a lehetőséget, hogy egy szent ember megáldjon! Mikor elé kerülök, a kezében lévő bambuszrúd csokrot szenteltvízbe meríti, majd mantrát mormolva meghinti vele a fejemet. Végül szinte oda dob felém egy fonal karkötőt. Egy pillanatra megszeppenek, de aztán eszembe jut, hogy a szerzetesek nem érhetnek hozzá egy nőhöz. Vezetőm kisegít a bajból.

• Gyere, majd én felkötöm neked. Tudod a buddhista szerzetesek szent emberek. Mindig magasabban ülnek, hogy fel kelljen néznünk rájuk és tilos a női érintés, még a saját anyjuk sem érintheti meg őket.

Nézd, ezen az asztalon rengeteg adomány van a szerzeteseknek. Gyógyszerek, tisztálkodó szerek és sok-sok étel. Mi úgy tartjuk, hogy a szerzetesek két világ között élnek. Ha nekik adsz ételt, abból jut a szellemvilágnak és az elhunyt ősök szellemének is.

Minden hónapban van valami ceremónia és minden ünnepségen ott vannak a szerzetesek. Például nemsokára elültetjük az új rizst a földeken, akkor is a szerzeteseket hívjuk, hogy megáldják a termést.

A templom udvarán több szentély is van, megszámlálhatatlan mosolygós arany Buddha szoborral, mécsesekkel és virágokkal. A tömeg ellenére is békés és fennkölt a hely kisugárzása. A következő wihánban, azaz szentélyben is sorban állnak, itt jóslatot kaphatnak a hívek Buddhától. Éppen egy fiatal nő térdel le a bordó szőnyeg közepére, az aranyszínű selyemköpenyt viselő Buddha szobor elé. Errefelé a szobrokat a legfinomabb selyemszövetből készült, sokszor valódi aranyszálakkal hímzett ruhákba öltöztetik.

A lány háromszor földig hajol, majd addig rázogat egy fapálcikákkal teli piros poharat, amíg egyetlen egy pálcika ki nem pottyan közülük. Mindegyik botocskán egy-egy szám szerepel, ehhez a számhoz tartozó jóslat vonatkozik rá. A jóslatok szövegeit megszámozott fiókocskák rejtik a fal mellett.

Többször kipróbáltam már ezt a módszert, de csak zűrzavaros jövendöléseket tartalmazott az angolra fordított papír. Talán nem hiszek eléggé benne 🙂

A következő sarkon jókora fa építménybe botlunk, alatta székek, körülötte művészi kivitelezésű virág- és étel kompozíciók.

• Ez is lanna hagyomány, ilyet sehol máshol nem láthatsz. Ezt akkor használják, ha el akarnak mulasztani valami rossz dolgot. Betegséget, átkot, balszerencsét. Készítenek egy ilyen háromszöget, feldíszítik banánlevéllel és jázminvirággal és rendeznek egy szertartást. Ez egy gazdag család, nézd mennyi adományt hoztak. Akiért szól a szertartás, az ül majd be a háromszög alá. Nézd, ott vannak oldalt az ételek. Azt is megáldják a ceremónia során, utána hazaviszik és megeszik.

Végignézem a pompásan díszített tálakra felhalmozott színes édességeket, láthatóan nagy gonddal készítették el őket az ünnepségre. Rajonganak erefelé az élénk színű, zselés desszertekért. Az utcán is rengeteg helyen árulják és ezeken a tálcákon is ilyeneket látok.

A következő oltáron egy ezüst tálra fektetett, narancs színű szerzetesi ruha fekszik, mellette egy levél.

• Most van az ideje az új ruháknak. Egy évben egyszer az ország összes szerzetese új ruhát kap a királytól. Persze nem tud a király mindenhova elmenni. Egy Bangkok melletti templomba megy el személyesen, a többibe csak levelet küld a ruhák mellé. Ebben a pár napban Thaiföld összes szerzetese új, sáfrány színű ruhába öltözik. Egy ilyen ruha öt részből áll. Szarong, ujjatlan ing, alsó köpeny, felső köpeny és az öv. Hagyományosan sáfránnyal festik a szövetet. A köntös a puritánság jelképe, a narancs szín pedig a megvilágosodás fényének szimbóluma.

Minden oltáron látok olyan kis csomagokat, amik mellé egy doboz gyufa van biggyesztve.

• Azok a banánlevélbe csavart cigaretta szerűségek micsodák?-kérdezem vezetőmtől.
• A szellemeknek adjuk ajándékba, akikről ugye nem tudni, hogy női, vagy férfi szellemek. A hátsó sorban lévő vékonyabb rudakban bétel levél van, ez a női szellemeké. A vastagabbakban dohány, ezt kapják a férfi szellemek.

• Láttál már ilyen fát?-mutat egy növényre, melyről jókora barna gömbök csüggenek.

• Azt biztos tudod, hogy minden buddhista templom udvarán áll egy szent fügefa, pont olyan, mint amely alatt Buddha megvilágosodott. Az öröklét jelképének is tartják, mert sok-sok száz évig élnek ezek a fügék. De ez a másik fa is fontos. Tudod miért?

• Azt tudom, hogy ágyúgolyófának hívják. Szingapúrban láttam már ilyen különleges fát. De nem tudom, miért fontos.

• Ilyen fa alatt adott életet Májá, Buddha anyja a fiának. A fa ágaiba kapaszkodva, állva hozta világra gyermekét, az istenek pedig langyos esőt küldtek, hogy megmosdassák az újszülöttet.

• De szép! Nem hallottam még ezt a történetet.

• És ezt a fát ismered-e?

• Persze, ez a frangipáni! A kedvenc virágom és a kedvenc illatom!

• A mi nyelvünkön  a könnyek virágának nevezzük. Ezt is a kolostorok udvarára ültetik. És ha bánatosak vagyunk, akkor ugye ide jövünk.

Na és ez a rózsaszín virág? Ilyenkor az esős évszak végén mindenhol ez virágzik.

• Ilyen nekem is van otthon a kertben! Bougainvillea, vagy murvafürt!

• És neked is van olyan, amelyiken egy növényen három színű virág nő?

• Nem, ilyet még nem is láttam.

Közben elsétálunk egy teraszhoz, ahonnan csodálatos a kilátás a városra.

• Chiang Mai egyre nagyobb lesz. Az elmúlt években hatalmas lakóparkokat húztak fel a város szélén.

El is fordul a panorámától a templom hátsó részének irányába, ahol díszesen faragott oszlopok és egy kecses, sötétbarnán csillogó építmény magasodik.

• Látod, itt ezek az oszlopok és az az épület teakfából készült. Ismered azt a fát? Itt nő a hegyeinkben, ugye milyen szép? Erős, kemény és tartós.

Régen a brittek hatalmas területeket írtottak ki miatta a hegyekben, de szerencsére a kormány betiltotta a favágást. Elkezdtük vissza telepíteni a erdőket, de egy ilyen fának 20 év sem elég idő, hogy megnőljön. Majd az unokáinknak újra lesz erdő a hegyeikben!

Annyira megható, hogy milyen büszke az országára, a történelmükre és a hagyományaikra! Csak úgy csillog a szeme, ahogy az erdősítésről mesél és a  teakfa építmények faragásait mutogatja, melyet helyi művészek készítettek.

És a buddhizmusnál csak a botanika érdekli jobban, mert ahogy sétáltunk vissza a cipőinkhez, még két nővényre felhívja a figyelmemet.

• Az orchideák inkább az esős évszakban virágoznak, ilyenkor ritkán lehet őket látni, de neked szerencséd van. Tudod hogy több mint 1300 féle orchidea terem Thaiföldön? A feleségem nagyon szereti őket. Tele van velük a teraszuk.

És ezt a fát ismered?

• Igen, ez jackfruit.

• Így van, sokan összekeverik a duriánnal. Tudod hogy ez a legnagyobb fán termő gyümölcs a Földön?

És ilyen Buddha ábrázolást láttál már? – váltunk hirtelen témát.

• A legtöbb helyen ülő és fekvő Buddha szobrokat látni. De nézd, ez a sétáló Buddha. Azt jelenti, hogy megindult a megvilágosodás felé vezető úton. Ilyet is csak kevés helyen láthatsz-mosolyog leplezetlen büszkeséggel.

Közben visszabújunk cipőinkbe és elindulunk lefelé a hegyről. Csendes békesség száll meg, mint mindig, ha buddhista templomban járok. A halkan elmormolt imádságok, a füstölők illata, a harangok és a csengettyűk zengése elvarázsol, elrepít egy másik dimenzióba. Hiába jártam már több tucat hasonló templomban, nem tudom megunni ezeket a misztikus helyeket, ahová cipőnket letéve, tisztelettel lépünk be és ahol Buddha mindig szelíden és örömmel mosolyog rám 🙂

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Kubovics Villő
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Sokkoló és semmihez sem fogható élmény volt eljutni a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató hadza törzshöz, Észak-Tanzánia egy eldugott szegletébe. 

Hogy elérjük a hadzák földjét, órákon át zötykölődtünk a forrón tűző egyenlítői nap alatt a poros úton. Régen elhagytuk már az utolsó lakott települések kunyhóit, lassan elmaradtak a villanyvezetékek, megszűnt a térerő a telefonokon. 

Körülöttünk térd magasságú bozótos, hosszúkás kaktuszok, néhány majomkenyérfa, por és hőség. Visszanézve az Eyasi tó vize kéklett a messzeségben.

Ezen a vidéken ritka vendég az eső. A növények apró levelekkel és hegyes tüskékkel védekeznek a hőség és az állatok ellen, itt csak a legszívósabbak élik túl. Az időszakos esőzések után maradt mély folyómedrek alján csak sziklák meredeznek, víznek nyoma sincs. 

Csend volt körülöttünk, csak néha hallottuk egy-egy madár rikoltását. A levegő vibrált a hőségtől.

Kocsink felverte a föld könnyű, sárgás porát, ami rászáradt az arcomra, kezemre, folyamatosan szomjas voltam, rázkódunk a terepjáróval a bozótos ösvényeken, egyelőre nem tűnt jó ötletnek ez a kirándulás.

Csatlakozott hozzánk egy vezető, aki beszéli a hadzák nyelvét, ugyanis ennek a körülbelül ezer főt számláló törzsnek saját nyelve van, méghozzá igen különleges. Kutatók szerint ez a bennszülött csoport sem genetikai, sem nyelvi rokonságban nem áll más környező törzsekkel, szinte teljesen izolált életmódjukkal ők a világ egyik legutolsó vadászó-gyűjtögető népe. Nyelvükben pedig, ahogy hamarosan a saját fülünkkel is meghallottuk, írtó érdekes, csettintő hangok vannak.

A hadzák, vagy hadzabék csak a legutóbbi időkben kerültek kapcsolatba a külvilággal. A globális felmelegedés miatt egyre inkább kiszáradó élőhelyük, a világ fejlődésével párhuzamosan szűkülő életterük már nem nyújtott elegendő táplálékot számukra, ezért a tanzán kormány nemrégiben elkezdte élelmiszerrel, elsősorban kukoricával segíteni őket, emellett korlátozott számban a turisták látogatását is lehetővé tették, ezzel segítve fennmaradásukat.

A “főútról” lekanyarodva még hosszú ideig döcögtünk jeepünkkel a bozótosban kanyargó, emberek és állatok által kitaposott csapásokon, néha lelassítva, jeleket kerestünk. Rovásokat a nagyobb fákon, melyekkel a hadzák jelzik az ideiglenes táborhelyükhöz vezető utat. Mikor végre megálltunk egy baobabfa mellett és elindultunk a bozótos mélyére vezető keskeny ösvényen, még nem tudtam, hogy ez az út közvetlenül az emberiség múltjához vezet és csodával határos módon lehetőségem lesz bekukucskálni a civilizációt megelőző világba. Ugye milyen elképesztő ?!

Egy tisztásra értünk, melynek közepén akáciafa magasodott, ágain állat koponyákkal. Vezetőnk kiáltozott, de egyelőre nem láttunk senkit, így tovább mentünk, egy másik letaposott tisztásra, ahol fűből készült, apró házikókat, bokrokra aggatott íjakat és nyilakat, díszes tök edényeket láttunk. Emberek egyelőre sehol.

Néhány percnyi várakozás és kiáltozás után a bokrok közül feltűnt egy csapat férfi. De milyen férfiak! Apró termetű, kemény léptű, kátrány fekete bőrű emberek, döbbenetes arcvonásokkal, vállukon átvetve lenyúzott állatok bőrei, kezükben íjak és nyílvesszők. Egészen biztos, hogy soha életemben nem fogom elfelejteni a pillanatot, mikor először megpillantottam a hadzabe törzs vadászait. Földbe gyökerezett lábbal álltunk és csak bámultunk, miközben a hadzák közeledtek felénk. Aztán egyszer csak ott voltak előttünk. Nem látszottak se szégyenlősnek, se kíváncsinak. Egyenként kezet fogtak mindannyiunkkal és valamennyiünket más-más szavakkal üdvözöltek hihetetlen hangzású, csettintős nyelvükön.

Ők jobban kezelték a helyzetet mint mi. Csak lassan tértünk magunkhoz az elképedéstől. Döbbenetes látványt nyújtottak az állatok szőrébe, bőrébe öltözött, felfegyverzett, alacsony, gyors mozgású emberek.

Közben, egyenként kilépve a bokrokból, összegyűlt az egész közösség. 5-6 család él együtt ezen a jelenlegi táborhelyen, a hadzák ugyanis egész évben vándorolnak. Követik az állatokat, a bőségesebb vízlelő helyeket, az éppen termő gyümölcsöket. Ha nagyobb vadat, például zebrát vagy zsiráfot ejtenek el, azt nem viszik magukkal, inkább oda települ a tábor. Azt a kevés tárgyat, amilyük van, elviszik a hátukon. Ezen kívül mindent, amire szükségük lehet,megtalálják maguk körül a természetben. 

Azokat a táborhelyeket is maguk mögött hagyják, ahol valaki megbetegedett vagy meghalt. Ezekre a helyekre nem is térnek vissza többé. 

Nem tartanak állatokat, nem művelik a földet, nem tárolják az élelmiszert sem.

Házikóik fűből készülnek, de száraz évszakban egyszerűen a fa alatt alszanak. Nincsenek felesleges tárgyaik, nem marad utánuk szemét, életmódjuk maximálisan fenntartható, ökológiai lábnyomuk gyakorlatilag nulla.

Vezetőjük nincs, ügyeikben közösen döntenek, ahogy közös minden élelem és erőforrás is.

Kísérőnk és egyben tolmácsunk segítségével szóba elegyedtünk a férfiakkal, de egyszerűen nem tudtam figyelni a beszélgetést, olyan szinten elbűvölt ezeknek a fa alatt ücsörgő férfiaknak a látványa, a fejüket díszítő páviánszőr, az inas lábszáruk, autógumiból készült lábbelijük és nyelvük hangzása, melyben rengeteg a hangutánzó és hangulatfestő szó, ráadásul még testbeszéddel is kísérik mondanivalójukat.

Ahogy figyeltem az arcukat és tekintetüket, egy ismeretlen világot láttam. Ebbe az idegen, vad világba nem engedtek be a zárt pillantások, ahogy nekik sincs átjárásuk a mi világunkba. Annyira jó lenne tudni, hogy mi járhat a fejükben!? Talán csak az, hogy feltartjuk őket a vadászatban? És ahogy mi döbbenettel nézzük az ő ruháikat, bőrüket, arcvonásaikat, vajon ők is ugyanolyan idegenül tekintenek a mi öltözékünkre, arcunkra, hangunkra, a belőlünk áradó illatokra?

Ugyanis ezeknek a vadászoknak kiváló a hallásuk és a szaglásuk, éberen figyelik a természet minden rezdülését. A madarak füttye, egy megrezzenő levél vagy az ág reccsenése, a szélben szálló illatok és a homokban hagyott nyomok mind-mind a lehetséges zsákmányukról mesélnek nekik.

És szó szerint mindent megesznek, amit levadásznak.

Bemutatták a nyilaikat. Brutál fegyverek voltak köztük! Éles késekeket is láttam a derekukon. A fémből készült nyílhegyeket és késpengéket a szomszédos törzsektől szerzik, cserébe állatbőrt vagy mézet adnak. Ha kis testű madarakra vadásznak, kukoricacsövet húznak a nyílra, hogy ne roncsolja szét az állatot. Nagyobb vadakra mérgezett nyilakat lőnek ki, melyhez a mérget egy igen távoli, a tó mellett élő fa terméséből főzik. Ha egy ilyen nyíllal sebzik meg az állatot, akkor az a vérébe jutva fél órán belül szívmegállást okoz.

Megmutatták, hogy tudnak két fadarab segítségével egy pillanat alatt tüzet gyújtani, közben egy kisebb társaság egy pengetős hangszerrel kísért dalba fogott. A kisfiúk és a kutyák ott sertepertéltek mindenütt.

Táborukra két hatalmas akácia fa vetett árnyékot. Egyik alatt a férfiak, a vadászatot segítő kutyáik és a fiú gyerekek ültek,beszélgettek,nyílvesszőt faragtak. Azt mondták,a kis srácok előbb tanulnak meg íjjal lőni, mint járni.

A másik fa alatt az asszonyok, a legkisebb apróságok és a lány gyerekek ütötték el az időt hajfonással, gyöngyfűzéssel, varrással. Pillantásaikból azt éreztem, hogy akadályozzuk őket napi teendőikben.

Többféle hangszert is láttam, szeretik a zenét és a táncot. A vadászat sikeréért is táncolnak, mielőtt íjaikat vállukra vetve elindulnának a vadonba.

Minden aznapi zsákmányt, legyen az denevér, mongúz, pávián, gazella, tojás, gyümölcsök vagy méz, elvisznek a táborhelyre és megünneplik aznapi szerzeményeiket. De megünnepelnek minden más, apró eseményt is. Ahhoz, hogy a családok minden tagja jól lakjon, napi 7-8 órát kell valamennyiüknek eltölteni az élelem és a víz keresésével. Száraz évszakban annyira nincs ezen a tájon vízlelő hely, hogy csak a kiszáradt folyómedrekben ásott gödrök mélyén találnak némi nedvességet. Több tíz kilométert gyalogolnak naponta. Tudósok szerint a világ legegészségesebb étrendje az övék, változatos és rostokban dús, egyedülálló bélflórájuk pedig évek óta kutatások tárgya. És persze más tudósok, antropológusok és alváskutatók is vizsgálják ennek az egyedülálló népcsoportnak az életmódját. Rettentő egészségesek és szívósak, orvost persze sosem látnak, ahogy iskolába sem járnak. Nyelvüknek nincs írott változata, gyógynövényeik felhasználási módját őseik tudásából merítik, pénzt nem használnak, cserében ismerik a természet minden titkát.

És néhány százan közülük továbbra is teljesen elszigetelve élnek a világtól, a globalizációtól, a múló időtől. Nem csodálatos ez, hogy vannak még ilyen érintetlen helyek a bolygónkon? Én imádom!

Étrendjük fontos összetevője a vadméhek kaptárja, melyből nem csak a mézet, de a lépet és a benne található lárvákat is előszeretettel fogyasztják. A faüregbe ravaszul elrejtett kaptárokat a mézmadár követésével találják meg. Miután kifüstölik a kaptár lakóit, a madarat is megjutalmazzák egy kis finomsággal.

Esőért pedig a baobabfáknál imádkoznak istenükhöz.

Átmentünk az asszonyok fája alá, ahol gyöngyökből fonott ékszereket és rengeteg újonnan készült, madártollas végű nyílvesszőt láttunk a bokrokra akasztgatva. 

És ha az ember egy antropológus vezetésével utazik, aki éveken át kutatta az afrikai törzsek életét, akkor mélyebb rétegeit is megismerheti a helyi kultúrának. Tamás felfedezett az egyik lány csípőjén egy babát. Tolmácsunk nem tudott felvilágosítást adni róla, de Tamás már látott hasonlót, más törzseknél. Ez egy varázserejű termékenységi baba volt, amilyet azoknak a lányoknak kötnek a derekára, akiknek nem sikerül teherbe esniük. Egy ilyen különleges baba haza is utazott velünk és az új Néprajzi Múzeumban lesz a helye.

Tamás megkereste a legidősebb férfit is, hogy a régi időkről kérdezze.

Érdeklődött tőle, hogy miben változott itt az élet fiatal korához képest, mire a férfi szomorúan emlékezett vissza, hogy azokban az időkben nagyvadak, még bivalyok és elefántok is éltek erre. Varázslatos volt látni, ahogy a szép emlékektől megváltozott, átszellemült ráncos arca és lenyűgöző volt, ahogy elmutogatta az állatokat, utánozva hangjukat, érzékeltetve méretüket, mintha egy bámulatos színielőadáson lennénk. És közben azok a csattanó hangok! Nem győztünk ámulni és bámulni! Azt persze nem tudtuk meg, hány éves a legidősebb ember, itt senki sem tartja számon az éveket, ahogy az óráknak sincs jelentősége. Ez egy időtlen világ, amin alig hagytak nyomot az elmúló évezredek, egyszerűen felfoghatatlan!

Mint egy érintetlenül hagyott gyerekszoba, amely ott vár ránk, mikor visszatérünk a szülői házba.

Az asszonyok mellett tébláboltak a gyerekek. Hihetetlenül piszkosak voltak! A kezük, a lábuk, a ruhájuk! Az ő tekintetük is más volt, mint az eddig általam látott gyerekeké, egy távoli világot láttam benne, bezárt kapuk mögött. Az apróságok voltak az egyetlenek, akik kíváncsiskodva figyeltek bennünket, a felnőttek mintha tudomást sem vettek volna rólunk. 

Búcsúzás előtt a vadászok meg akartak tanítani bennünket íjjal lőni, de csapatunk egy emberként mondott nemet és valami belső sürgetéstől késztetve sietős búcsút vettünk a hadzák csoportjától. Azt hiszem valamennyien kisebb sokkot kaptunk az itt töltött időtől és talán még mindig nem sikerült feldolgoznom ezt a kulturális különbséget, aminek szemtanúja lehettem.

Rettentő hálás vagyok a sorsnak, hogy elvezetett erre a különleges helyre, hogy nem várt időutazásban lehetett részem egy közönséges szerdai napon.

Isten tartsa meg a hadzák népét, szívből remélem, hogy láthatom még egyszer a bokrok mélyén a  páviánbőrt viselő apró harcosokat!

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Kubovics Villő
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

De hol is élnek a batakok? Az indonéziához tartozó Szumátra szigetén, ahol a végtelen dzsungelek és az egyedülálló állatvilág mellett páratlan természeti szépségek is elkápráztatják az utazókat. Az egyik közüllük a mi Balatonunkhoz hasonló méretű és formájú Toba-tó, melyet a világ egyik leghatalmasabb vulkánkitörése alakított ki.

A 75.000 évvel ezelőtt kitört szupervulkánnak akkora ereje volt, hogy a kilövellt hamu több méter vastagságban borította be az egész kontinenst, csökkentette a Föld átlaghőmérsékletét, amely fajok százainak a kihalásához vezetett. Amilyen hatalmas rombolással járt ennek a csodálatos tájnak a kialakulása, olyan végtelen nyugalmat áraszt most a mélykék vízű tó tükre és a körülötte magasodó, sötétzöld erdőkkel borított hegyek látványa. Olyan érzés volt ide megérkezni, mintha a világvégén találtam volna magam, ahogy a hajónk közeledett Samosir gyönyörű szigetéhez. A legendák szerint ez a sziget minden batak ősi szülőföldje. Az itt élő népcsoport harcias életformája és földrajzi elszigeteltsége miatt évszázadokon keresztül meg tudta őrizni kultúráját, vallását, szokásait, máig szájról-szájra járó népmeséit és misztikus eredetmondáját.

Ne egy aprócska törzset képzeljetek el, a batakok kb 8 millióan vannak, 6 külön klánt alkotnak, mindegyiknek külön nyelve, népviselete, építészete és hiedelemvilága van, de közös az írásmódjuk és ugyanazoktól az ősöktől származnak. Már a híres utazó, Marco Polo is beszámolt róluk, mint vad kannibálokról.

Az első ami feltűnik érkezéskor, azok a híres batak házak. A hatalmas, vastag cölöpökön álló épületeket, melyekben hagyományosan 4-5 család, akár negyven ember is élt, jellegzetes, csónak alakú teteje és gazdagon díszített oromzata teszi egyedivé és messzeföldön ismertté.

A magas lábakon álló házak több dolog miatt is hasznosak. A monszun időszakában védve vannak az itt lakók a megáradt folyók vizétől és a sárlavináktól, árnyékos helyen tudják tartani a háziállatokat az épület alatt, a csúszómászók és mondjuk a tigrisek nehezebben jutnak be a lakótérbe és ennél a harcos népnél az is fontos szempont, hogy az ellenség sem tud egykönnyen felmenni a bejárathoz. Egy létra vezet fel a bejárati ajtóhoz, melynek a fokai mindig páratlan számúak. Ez alól csak a király háza kivétel, ahol a létrának páros számú fokokat készítettek, az épület nagyobb és díszesebb és az ajtó fölött bivalyszarv jelzi az uralkodó hatalmát és erejét. Királyaik nem voltak olyan jelentősek mint itt Európában, szinte minden falunak saját királya volt, saját szarvakkal 🙂

A batakok a mai napig kiválló fafaragók, házaikat szépen kidolgozott, mítikus jelentést hordozó szimbólumokkal ékesítik. Az szögek felhasználása nélkül készült házak építését mágikus szertartások kísérték, különösen a sarkakat és oszlopokat díszítő félelmetes állatok faragását, amelyek ilyesztő külsejükkel és a hozzájuk kapcsolódó varázslatokkal az ellenséget voltak hívatottak távol tartani.

Látogatást tettünk egy tradícionális faluban, melyben a többszáz éves házak fali közt élő emberek életében az elmúló évszázadok alig-alig hoztak változást. Kőből készült, vörösre festett szörnyetegeket ábrázoló kapun keresztül léptünk be a település hatalmas főterére, melynek közepén vaskos törzsű, dús lombozatú faóriás őrzi az egymás mellett magasodó épületeket, amelyek egy része skanzenként üzemel. A falu törzsfőnöke fogad bennünket, egy alacsony termetű, délceg tartású, okos tekintetű férfi, aki azonnal eldicsekszik vele, hogy a nagyapja, aki úgyszintén a falu előljárója volt, még rendszeresen fogyasztott emberhúst. Döbbenetünket látva biztosított róla, hogy ő már nem követi ezt a szokást, bár az öregek szerint igencsak ízletes fogások készültek az ellenségeikből…

Ezután a szokatlan kezdés után vállalkozik rá, hogy bevezet bennünket a batakok hiedelmeinek misztériumába. Megtudtuk, hogy a házakon látható színes faragványokat természetes anyagokkal színezik, krétával, korommal és vérrel, természetesen a régi időkben embervért használtak, de manapság már a csirke is megteszi… Elmesélte továbbá, hogy szinte minden batak építményen megtalálható a gekkó szimbóluma, akit szerencsehozó állatként tisztelnek, mert minden kis résen be tud jutni a házba, és szintén minden épületen és a városokból kivezető kapuk tetején látható egy vagy két pár női mell, ami azt hívatott jelképezni,  hogy bárhová is veti a sorsa a batak embert, mindig haza fog találni az édesanyjához illetve a szülőföldjére.

Ezután felmásztunk az egyik ház meredek létráján az aprócska ajtóhoz, melynek szemöldökfája azért olyan alacsony, hogy a meghajló belépő tiszteletet adjon a ház lakóinak. Rettentő izgalmas volt hallgatni, hogy minden kis részlet mennyire fontos része a hiedelmekkel és szimbólumokkal átszőtt életüknek.

Különleges hangulata volt a ház belsejének. A szikrázó trópusi napfény után szemünk nehezen szokott hozzá a benti félhomályhoz. Az évszázadok alatt megfeketedett gerendák alatt két szintes tágas tér tárult elénk, középen szabadon álló tűzhellyel. Kéményt nem építetettek, a felszálló füst szárította a fölé lógatott fa rácson lévő terményeket, húst vagy tüzifát és kiszárította az épületet is, ezért tudnak a házak ezen az éghajlaton ilyen sokáig épségben megmaradni. A felső, galériaszerű szintet használták alvásra, a meleget és ételt adó tűz körül teltek a nappalok. Bútorok nem voltak, a földre terített gyékényeken ültek és aludtak. A tűztéren és a fölé lógatott rácson kívűl egy oltár tartozott még a berendezéshez. Leültünk a padlóra, melyet sok generáció mezitlábas talpa koptatott simára és próbáltuk elképzelni, milyen lehetett az életük az itt lakó embereknek. Hogyan szőhették itt az asszonyok hagyományos népviseleti ruhájukat, miként büszkélkedtek a férfiak vadászkalandjaikkal, hogyan szólhattak az öregek szájából a régi történetek, milyen dalokat játszottak különleges hangszereiken, mitől féltek, minek örültek és miben hittek azok, aki ugyanezen a helyen ültek a régmúlt időkben.

Folytatása következik…

Copyright © 2020 
Szöveg: Kubovics Villő, Fotók: Kubovics Villő és Rácz Timi 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Körülnéztünk a világban, hogy telnek partnereink és barátaink napjai a távoli országokban ebben a szokatlan időszakban.

Cipta – Szumátra, Indonézia

Cipta barátunk Bukit Lavangban, Szumátra szigetén él. Ezt a települést a turizmus hívta életre, minden itt élő ember a szomszédos nemzeti parkba  túrázni indulók szolgálatában állt túravezetőként, szállásadóként vagy vendéglátóként. Mikor az ország határait lezárták, gyakorlatilag kiürült a dzsungel melletti falucska, lakói hazamentek közelebbi vagy távolabbi szülőfalvaikba, ahol most a földeken dolgoznak a családjaikkal együtt. Otthonaik lábakon álló, bambuszból készült házikók, melyekben hagyományosan több generáció él együtt, a középen lévő tűzhelyen minden reggel készítenek egy nagy tál rizst, a hozzávaló zöldségeket és fűszereket a kertből és az erdőből gyűjtik össze, esténként a földre terített gyékény matracokon hajtják álomra a fejüket, az életben való eligazodást sámánjuk segíti és hétvégente énekléssel, tánccal, gitárzenével és pálmaborral mulatják az időt 🙂

Cipta barátunk és családja  a mostani utazás- és turista mentes időszakban édesburgonyát termesztenek és a veteményesben szorgoskodnak. Pár hónappal ezelőtt házasodott össze egy ragyogóan szép lánnyal, belefogtak egy építkezésbe, de a házat még nem tudták befejezni. Ezért Cipta szabadidejében a szomszédos földeken is besegít a munkába, hogy hamarabb elkészüljön a közös otthonuk.

Nemrégiben az Indonéz kormány enyhítéseket hozott, zöld utat kapott a belföldi turizmus, újra megnyithattak a szállodák, az éttermek és a gyerekek sem otthonról tanulnak már. Cipta nagyon várja, hogy újra vezethesse a turistákat a dzsungel csak általa ismert ösvényein és megmutassa nekik népének egyedülálló kultúráját.

Orsiék – Szingapúr

Szingapúrban, Délkelet-Ázsia egyik legmodernebb államában minden tökéletesen szervezett és optimálisan működik, ehhez viszont komoly fegyelem szükséges. Egy olyan országban, ahol a szemetelést kemény pénzbírsággal súlytják és még rágógumizni is tilos, ott a védekezésnek is szigorú szabályai vannak. Például a karanténban lévőket nyomkövető karkötőkkel szerelik fel, hogy folyamatos ellenőrzés alatt álljanak. Az évek óta ott élő baráti család tagjai igazi kalandorok, minden érdekli őket, folyton keresik az új kihívásokat és élményeket, így eléggé megviselte őket, amikor hónapokon keresztül szinte el sem hagyhatták a házat. Azt mesélték, hogy még mindig nagyon más náluk a világ, mint itthon. Maszk nélkül egy lépést sem lehet tenni, minden nyilvános helyre egy telefonos applikáció segítségével be kell jelentkezni érkezéskor és kijelentkezni távozáskor, 5 embernél több nem tartózkodhat egy helyen, nem ülhet egy asztalnál az étteremben. Nem tudnak piknikezni sem járni és elmaradtak a nyári táborok is. Persze Orsiék ebből a rendhagyó helyzetből is igyekeznek a legjobbat kihozni. Rengeteg online tanfolyam indult, így a gyerekek új területeken próbálhatják ki magukat, bicikliversenyzőket meghaladó távokat tekernek hétvégente, megismerték már a város összes titkos helyét. Így fedeztek fel egy korongozó műhelyt is, ami a család aktuális kedvence lett 🙂

Szerencsére kertvárosi házukhoz egy szuper úszómedence is tartozik, így amíg a gyerekek pancsolnak, a felnőttek a passonfruit lugas illatos árnyékában pihenhetnek és figyelhetik a kertjükben eszegető kolibrit vagy a hangoskodó papagályokat 🙂

Vipin – Kerala, India

Vipin Keralában, Thiruvananthapuramban él, melyet Gandi „India örökzöld városa”-nak nevezett. Elismert ajurvéda terapeuta, vendégei jellemzően külföldről érkeztek. Ez a több mint ötezer éves holisztikus gyógyítás rengeteg tanulást és nagy szakértelmet igényel. Vipin most a város lakóit kezeli ezzel az ősi gyógymóddal. Másodállást is kellett vállalnia, ezért délutánonként egy étteremben dolgozik. Mindig is imádott főzni, kiderült róla, hogy szakácsnak is kiválló! Testvére a Mumbai-i kórház ápolónője, sajnos rengeteg beteget kell ezekben a hetekben ellátniuk. Az országban teljesen leállították a gazdaságot, minden hónapban több millió munka nélkül maradt ember kap segítségképpen a kormánytól rizst és fűszereket. Vipin optimista természetű és szerencsére rengeteg barátja van. Gyakran összejönnek focizni vagy együtt zenélni. Reméljük Vipin gyógyfüvektől és olajoktól illatozó szalonja hamarosan újra megtelik vendégekkel.

Suzy – Bali, Indonézia

A csinos és mindig mosolygós Suzy 5 évvel ezelőtt szeretett bele végzetesen Bali varázslatos szigetébe, azóta itt él. Profi búvárként bejárta a környék jobbnál-jobb merülőhelyeit, teknősök, ráják és delfinek társaságában töltötte napjait. Éppen ezért meglehetősen nehezen viselte, amikor lezárták a partokat és nem láthatta imádott tengerét. Szerencsére már ismét vidám a helyzet Balin, rengeteg turista rekedt a szigeten, az élet a megszokott kerékvágásban folyik, az emberek vidámak és boldogok!

Suzy rendszeresen jógázik, abban az időszakban, amikor bezártak a jógastúdiók, elkezdett a barátainak jógaórákat tartani. Annyira sikeresek lettek ezek az alkalmak, hogy mára már hetente többször összegyűlnek reggelenként az óceán partján egy közös jógázásra 🙂 Ráadásul egy gazdátlan kutyus is mellé szegődött, aki hűséges társa lett a mindennapokban, így Suzy köszöni szépen, csodálatosan érzi magát a világ egyik legszebb helyén 🙂

Gustee – Phuket, Thaiföld

Gustee thai feleségével Phuketen él. Mielőtt letelepedett volna ebben a nyüzsgő tengerparti városban, bejárta szinte egész Délkelet-Ázsiát és Thaiföldnek is minden zegzugát ismeri. Tolmácsként sajnos most nem sok munkája akad, megnövekedett szabadidejében új kirándulóhelyeket fedeznek fel Luluval, a feleségével. Mindig elszomorodik, ha látja az üresen kongó éttermeket, a bezárt üzleteket és fáj a szíve a munka nélkül maradt emberekért. Szencsére Gustee az itt töltött évek alatt elsajátította a thaiok könnyed felfogását, hogy ha süt a nap és van mit enni, az már elég ok a boldogságra 🙂

A cég ahol dolgozik nem csak jó kollektíva, de igazán példamutató emberségből és környezetvédelemből, rendszeresen osztanak ételt a szegényeknek és hetente takarítják a kirándulóhelyeket a hordaléktól és a hulladéktól. Gustee igazán csodálja a thai embereket, hogy milyen remekül feltalálják magukat ezekben a nehéz hónapokban is. Minden kapualjban árulnak valamit, tökéletesen működik a cserekereskedelem és a rászorulók támogatása. A thaiok úgy tartják, ők egy nagy család, a Király és a Királynő az édesanyjuk és az édesapjuk, mindig  segítenek egymásnak, senkit sem hagynak egyedül. Azért Guszti már nagyon várja,hogy vidám nyaralókkal teljenek meg a vendéglátóhelyek teraszai és a világszép tengerpartokon boldog emberek süttessék a hasukat a napon 🙂

Copyright © 2020 
Szöveg: Kubovics Villő, Fotók: Apsara Adventures 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Ebben a varázslatos helyen fekvő állatparadicsomban több mint 80 elefánt él, akik fejenként akár 200 kiló ételt is elfogyasztanak naponta, így a konyhán igazán van van kire főzni ?

A hegyekből lezúduló folyó partján álló, három oldalán nyitott épületben egész nap folyik a munka. A raktárnál egymást váltják a helyi gazdák, akik teherautó platóján vagy a motor oldalkocsiján hozzák földjükről a gyümölcsöket, zöldségeket és a cukornádat. Hatalmas kupacokba gyűlik a banán, és a dinnye, az elefántok, ugyanúgy mint az emberek, imádják az édes ízeket.

Egyik délelőtt csapatunk fele tököket pakolt le egy színesre mázolt, roskatag kisteherautó platójáról. Mi néhányan sámlikra kuporodva banánt pucoltunk. Mellettünk nevetős helyi lányok rizzsel keverték össze a péppé nyomott banánokat, ügyes mozdulatokkal levelekbe csomagolt batyukat készítettek belőlük, amit majd a fogatlan, öreg elefántoknak adnak, akik nem tudnak mást megrágni. Fantasztikus élmény egy több mint száz éves, csupa ránc elefántnagyanyót etetni banános riszpéppel a tenyeredből, miközben bölcs szemével szeretetteljesen figyel téged ?

Visszatérve a konyhához, észrevettük, hogy két elefánt elindult fürdeni a folyóhoz, de a banánkupac látványa megállásra késztette őket, az épület korlátja mellett megállva nyújtogatták befelé az orrmányukat, esdeklő tekintettel kérve néhány falatot ? Egy ideig senki nem vett róluk tudomást, de végül a tűzhelyek mellett sürgölődő asszony megszánta őket néhány gyümölccsel, amit ott helyben el is fogyasztottak, mindannyiunk örömére, utána elégedetten indultak tovább fröcskölni egymást a vízben ?

Pár perc múlva egy nagy csapat indiai tehén sétált el az úton, az utolsó titokban lemaradt a csordától és egy óvatlan pillanatban beszaladt az épület mögé, ahol vödrökben álltak a tisztított gyümölcsök az elefántok számára. Nem előszőr járhatott ott a fényes szőrű, hosszú szempillájú állat, fél perc alatt befalt két vödörnyi finomságot, mire a dolgozók oda futottak és nagy kiabálással elzavarták. Úgy csinált mintha elmenne, de megkerülve a mosdókat visszajött és folytatta a falatozást, rettentő vicces látvány volt, ahogy a személyzet próbálta odébb terelgetni ?

Ezután hatalmas sikítozásra kaptuk fel a fejünket, a teherautó platóján, a dinnyekupac alatt egy jókora fekete skorpiót talált az egyik spanyol lány, visítva menekült a helyszínről ?

Mikor végeztünk a banánokkal beálltunk mi is dinnyét pakolni. Csatárláncban adogattuk egymásnak a gyümölcsöket és hogy jobban menjen a munka, az animátor srácok hoztak egy hangszórót és bekapcsolták a zenét. Igazi hidegrázós élmény volt, ahogy a világ minden tájáról érkezett emberekkel adtuk kézről-kézre a dinnyéket és közben együtt énekültük hangosan, hogy We were, we were rock you….!

Ebéd előtt még kaptunk néhány gyümölccsel megpakolt vödröt, amivel elsétáltunk a legközelebbi elefánt családhoz. Óvatosan vették el puha orrmányukkal kezünkből a finom falatokat, engedték, hogy simogassuk vagy megöleljük őket, megvizsgáljuk óriási fülüket vagy izmos orrmányukat.

Búcsúzásnál az egyik elefánt hosszan a szemembe nézett okos, nyugodt, mindentudó tekintetével. Mélyen megérintett, hogy milyen csodálatos teremtmények ezek a békés óriások és micsoda boldogság az életemben, hogy ilyen közeli kapcsolatba kerülhettem velük! Azóta naponta eszembe jut az a napsütötte, dzsungellel körülvett elefántparadicsom, alig várom, hogy újra találkozhassak hatalmas testű és hatalmas szívű barátaimmal.

Copyright © 2020 
zöveg: Kubovics Villő, Fotók: Kubovics Villő 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Hajnali négykor szólt az ébresztő, túracipőbe és meleg ruhába bújtunk, hogy meghódítsuk a Sibayak vulkánt. A város fölé két tűzhányó magasodik, a Sibayak és a 2.500 méter magas  Sinabung, amely 400 év szunyókálás után nemrégiben felébredt és néhány havonta több kilométeres füstoszlopokat lövell a levegőbe!

Elemlámpáink fényénél kapaszkodtunk felfelé a kénszagú, titokzatos sötétben, hogy a felkelő nap már a tűzhányó tetején találjon bennünket. Elképesztő látványban volt részünk, ahogy 2000 méter magasról néztük, miként világítja meg a hajnal első sugara a körülöttünk lévő, dzsungel borította hegyeket, a völgyben fekvő várost, és a közelünkben aktívan pöfékelő Sinabung csúcsát!

Pillanatról pillanatra változott a szemünk elé táruló látvány, ahogy a felhők rózsaszínűre, később vörösre változtak, majd előbukkant mögöttük a napkorong, életre keltve, szinte beszínezve a világot!

Ámulatba ejtő, lélegzetelállító pillanat volt! Alattunk több helyen forró gőzoszlopok löveltek ki hangos sistergéssel a vulkán oldalából, felforrósítva és sárgára színezve a közelükben lévő köveket, körbe nézve pedig, ameddig a szem ellát, végtelenbe nyúló  erdők, felhőbe burkolózott hegycsúcsok, igazi varázslat!

Lazításképpen megmártóztunk egy vulkanikus forrás elképesztően forró vizében, és a naplementét már a festői Toba-tó partjáról néztük.

Szumátra, meseszép vagy!

Copyright © 2020 
Szöveg: Kubovics Villő, Fotók: Kubovics Villő 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Ezen a napon sokat másztunk felfelé, mindannyian elfáradtunk, mire megérkeztünk folyóparti táborhelyünkre. Boldogan telepedtünk le uzsonnázni, jól esett megpihenni, de kisérőink integettek, hogy menjünk fürdeni. Minden este a tábor melletti folyóban fürödtünk, vagy egy kis öbölben, vagy a vízesések alatti tavacskában. Nem értettük, hogy miért kellene máshova mennünk, senkinek nem volt már kedve feltápászkodni. Pláne mikor megláttuk, hogy egy meredek sziklára kell felkapaszkodnunk, mindannyian hevesen tiltakoztunk. De addig győzködtek a srácok, hogy felküzdöttük magunkat a csúszós sziklák tetejére mezitláb, fürdőruhában, törölközővel a nyakunkban.

Mikor felértünk, egyikünk sem jutott szóhoz. A lábunk alatt egy hatalmas, feszített víztükrű, ovális úszómedence feküdt! A hegy tetejéről csodaszép vízesés táplálta, falai fekete bazaltsziklák, szélei lekerekítve, mintha emberi kéz formálta volna. Szélénél a túlcsorduló víz függönyt alkotva hullott a 15-20 méterrel mélyebben csörgedező folyóba.

Mintha a legmodernebb wellness szálloda látványmedencéje lenne. Körülötte az őserdő ezernyi árnyalatban pompázó zöldje, pillangók és szitakötök repkedtek a víz fölött, távolból hallatszott a gibbonok kiáltozása. És senkinél nem volt fényképező! Szerencsére sikerült jogvédett fotót találnunk a vízesésről, így meg tudjuk mutatni Nektek 🙂 Egymás után beleugrottunk a medencébe, nevetve úszkáltunk a kristálytiszta vízben, kikönyököltünk a peremére és ámultunk az alattunk lévő mélységen, nem tudtunk betelni a csodával! Hanyatt feküdtem a vízben, fölém borultak a dzsungelbéli fák hatalmas levelei, felettük az ég már sötétedni kezdett.

Elmondhatatlan érzés volt ilyen tapinthatóan közel lenni az érintetlen természethez, messzire a világ zajától. Sosem éreztem ilyen erősen, hogy mi emberek igazából ide tartozunk, nem a zajos és zsúfolt városainkba. Ebben a környezetben tudunk igazán feltöltődni, megpihenni és magunkra találni. Ezért  is indulunk minden évben újra útnak a dzsungelbe, hogy a kalandokon túl megtaláljuk magunkban azt a természethez való kapcsolódást, amit réges-régen elvesztettünk. 

Copyright © 2020 
zöveg: Kubovics Villő, Fotók: Kubovics Villő 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

TUKAAAAN, TUKAAAAAAN, TUKAAAAN, zengett az erőteljes hang a fejünk fölött. Hálózsákunkból kipattanva még pont láttuk, ahogy táborhelyünk felett egy csapat hatalmas madár repül el, torkuk szakadtából kiáltozva. A nagy szarvascsőrűmadár csodálatos látvány, tollazata fekete, fehér és sárga színben pompázik, óriási „szarvas” csőre élénk piros, sárga és narancsszínű, mérete a saséval vetekszik. Hihetetlen élmény volt ennyire közelről látni és hallani őket! Vissza aludni már nem tudtunk, mindannyian fel voltunk dobva a hajnali ébresztőtől 🙂

A völgy ahol táboroztunk még ködös volt az éjszakai párától, de a sűrű őserdő égigérő fái már ragyogtak a korai napsütésben. Mosakodni indultunk a folyóhoz, ahol pont összefutottunk egy közel 3 méteres varánusszal, aki komótosan falatozott egy döglött halból.

Ezalatt a szakácsunk nekifogott elkészíteni a reggelinket, miközben a körbenálló fákon legalább száz makákó leste minden mozdulatát! Egyik kisérőnk kiállt a konyhasátor elé egy nagyobb fadarabbal és ha valamelyik szemtelen majom megpróbált belopódzni a tetőn keresztül, fegyverként fogta rá a botot, amitől nyomban inába szállt a bátorsága és visszamenekült a fakorona biztonságába. Kényelembe helyeztük magunkat, megkaptuk a reggelinket és a „fegyveres” őr is visszavonult, gondolván hogy ennyi emberrel csak nem száll szembe az éhes majomhorda.

Alig töltöttük ki a teát poharainkba, mikor megmozdultak velünk szemben az ágak, és egy álmos arcú, fényes szőrű, fiatal orángután kukucskált ki kíváncsian a lombok közül! Mondanom sem kell, ott hagytunk csapot-papot, rohantunk a kamerákért, hogy megörökíthessük különleges reggeli vendégünket.

Amíg mi szanaszét szaladtunk orángutánt bámulni, a makákóknak se kellett több! Az egész banda egy szempillantás alatt rávetette magát a gazdátlanul maradt reggeinkre és az utolsó morzsáig eltüntették 10 másodperc alatt! Potyogott a könnyünk a nevetéstől, ahogy láttuk hogy iszkoltak szerteszét a majmok, kezükben a kekszekkel és palacsintával és mennyire boldogan tömték magukba a fák ágain ülve! Közben persze önelégült pofával minket figyeltek, hogy hogy pórul jártunk!

Igazán nem bántuk hogy éhesek maradtunk, örök emlék marad ez a dzsungelbéli reggelünk ?

Copyright © 2020 
Szöveg: Kubovics Villő, Fotók: Kubovics Villő 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Apró sárga házikók, melyek építőmesterei még a XV. században éltek itt, cseréptetővel fedett japán híd, ami mintha egy középkori fametszettről került volna elénk, élénk pirosra festett templomkapuk, keskeny utcácskák, virágokkal befutatott sikátorok, csodálatos iparművészeti termékeket árusító boltok és mindez milliónyi lampionnal feldíszítve! Este, mikor a nap leszállt, felgyulladtak az utcákon és a házak előtt a színes lampionok, valódi mesevilággá változtatták ezt a tündéri városkát!

Itt közlekedni csak gyalog, biciklivel vagy riksával lehet, illetve a folyón hajókázni, ahol a tradicionális csónakok is lampion kivilágítást kapnak az esti sötétben, színes fényeik visszatükröződnek a fekete vízben, olyan hangulatot árasztva, mintha egy mesekönyv illusztrációjába csöppentünk volna.

Strandoltunk, bringával felfedeztük a környékbeli falvakat, nagyokat nevetve utaztunk a billegő, kerek kosárcsónakokkal mohazöld vizipálmák között, boldog tulajdonosa lettem egy kézzel festett selyemruhának, melynek azóta is csodájára jár mindenki ha felveszem, finomakat ettünk, istenien éreztük itt magunkat!

Este a gyönyörűen kivilágított hídon átsétáltunk az éjszakai piacra, ahol a selyem lampionok romantikus fénybe vonták az utcát, a bódékban csodás illatot árasztó ételek sültek, sokáig álltunk egy festő mellett, akinek rizspapírján a szemünk előtt keltek életre a tussal készült figurák, isteni édes mangót vettünk egy vietnámi kalapos néninél, aki két kosarát vállán átvetett rúdon cipelte, imádtuk a városka minden szegletét!

Utolsó napunkon kívánságlámpást engedtünk a folyó sötét vízére. Ahogy néztem tovaúszni fénylő lámpásomat azt kívántam, ide minél előbb visszatérhessek ?

Copyright © 2020 
Szöveg: Kubovics Villő, Fotók: Gáspár Kata és Kubovics Villő Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.