Életem eddigi legámulatosabb helyét a szumátrai dzsungelben láttam. Kis csapatunkkal már harmadik napja kalandoztunk az esőerdőben, liánok, faóriások és orchideák között, figyelve a lombok mozgását, hol bukkan elő egy kíváncsi majom fejecskéje, vagy egy orángután vörös bundája.
Ezen a napon sokat másztunk felfelé, mindannyian elfáradtunk, mire megérkeztünk folyóparti táborhelyünkre. Boldogan telepedtünk le uzsonnázni, jól esett megpihenni, de kisérőink integettek, hogy menjünk fürdeni. Minden este a tábor melletti folyóban fürödtünk, vagy egy kis öbölben, vagy a vízesések alatti tavacskában. Nem értettük, hogy miért kellene máshova mennünk, senkinek nem volt már kedve feltápászkodni. Pláne mikor megláttuk, hogy egy meredek sziklára kell felkapaszkodnunk, mindannyian hevesen tiltakoztunk. De addig győzködtek a srácok, hogy felküzdöttük magunkat a csúszós sziklák tetejére mezitláb, fürdőruhában, törölközővel a nyakunkban.
Mikor felértünk, egyikünk sem jutott szóhoz. A lábunk alatt egy hatalmas, feszített víztükrű, ovális úszómedence feküdt! A hegy tetejéről csodaszép vízesés táplálta, falai fekete bazaltsziklák, szélei lekerekítve, mintha emberi kéz formálta volna. Szélénél a túlcsorduló víz függönyt alkotva hullott a 15-20 méterrel mélyebben csörgedező folyóba.
Mintha a legmodernebb wellness szálloda látványmedencéje lenne. Körülötte az őserdő ezernyi árnyalatban pompázó zöldje, pillangók és szitakötök repkedtek a víz fölött, távolból hallatszott a gibbonok kiáltozása. És senkinél nem volt fényképező! Szerencsére sikerült jogvédett fotót találnunk a vízesésről, így meg tudjuk mutatni Nektek 🙂 Egymás után beleugrottunk a medencébe, nevetve úszkáltunk a kristálytiszta vízben, kikönyököltünk a peremére és ámultunk az alattunk lévő mélységen, nem tudtunk betelni a csodával! Hanyatt feküdtem a vízben, fölém borultak a dzsungelbéli fák hatalmas levelei, felettük az ég már sötétedni kezdett.
Elmondhatatlan érzés volt ilyen tapinthatóan közel lenni az érintetlen természethez, messzire a világ zajától. Sosem éreztem ilyen erősen, hogy mi emberek igazából ide tartozunk, nem a zajos és zsúfolt városainkba. Ebben a környezetben tudunk igazán feltöltődni, megpihenni és magunkra találni. Ezért is indulunk minden évben újra útnak a dzsungelbe, hogy a kalandokon túl megtaláljuk magunkban azt a természethez való kapcsolódást, amit réges-régen elvesztettünk.
Copyright © 2020 zöveg: Kubovics Villő, Fotók: Kubovics Villő Minden jog fenntartva. A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.
