A szürkefarkasokra az ember egészen 100 évvel ezelőttig legálisan vadászhatott. A régi időkben a farkasokat mind az emberre, mind a haszonállat állományra veszélyesnek tekintették, ezért az emberek minden eszközzel próbálták kiírtani őket. Mindezt olyan eredményesen tette az ember, hogy az 1920-as évekre kiírtották őket a Yellowstoneból. De ezzel a Yellowstone ökoszisztéma természetes egyensúlya teljesen megborult. Miért is?

A szürkesfarkasok menüjének főszereplője, a vapiti (wapiti szarvas). A farkasok kiírtásával a szarvas populáció több mint megduplázódott, és hatalmas károkat okoztak a természetnek. Amit csak elértek, mindent tarra rágtak. Túllegelték a Yellowstone vidékét, a füves mezőket, a bokrokat és a facsemetéket is, a legelőket teljesen letaposták. A kisebb emlősök (egerek, nyulak) száma drámai mértékben lecsökkent, mert fák és bokrok hiányában nem tudtak elrejtőzni a ragadozók elől. A szarvasok felfalták a bogyókat, melyekre a grizzly medvéknek nagy szükségük lett volna a tápanyag felhalmozásban, hogy felkészüljenek a több hónapos téli álomra. A virágok beporzóinak (méhek és kolibrik) szintén kevesebb virágnektár jutott, az énekesmadaraknak kevesebb fa, ahova fészkelhettek volna. De a pusztító hatás sajnos a folyókat is elérte. A szarvasok akkor a legsebezhetőbbek, amikor a folyóhoz mennek inni. Amikor még a farkasok uralták a vidéket, a szarvasok minimális időt töltöttek a folyók partjainál. Azonban a csúcsragadozó eltűnésével a folyóknál töltött idő megnőtt, nagy csordákban gyűltek össze és patáikkal erodálták a partokat. A talaj belemosódott a vízbe, letaposták a szarvasok a növényzetet. A halak tiszta vízű otthonai eltűntek, a partmenti fák és bokrok nélkül a hódok nem tudták felépíteni az életüket jelentő gátjaikat, a gátak eltűnésével még jobban szenvedtek a halak, a kétéltűek és a vidrák.

Mindez a farkasok kiírtása miatt.

Aztán 1995-ben megindult a változás! A tudósok felismerték és kezdték megérteni a farkasok táplálékláncban betöltött kulcsfontosságú szerepét és 41 vadon élő farkast telepítettek vissza a Yellowstone-ba. Több mint 100 évnyi vadászat után, a farkasok ismét otthonra leltek itt. A farkasok gyarapodtak és az ökoszisztéma látványos gyógyulásnak indult. 2023 év végére már 124 farkas élt a Yellowstone Nemzeti Park területén, 11 falkába csoportosulva, melyekből a farkastörvény szerint csak 6 alfa párnak adatik meg a szaporodás kiváltsága. A megfigyelések alapján a nemzeti park területén legalább 58 farkaskölyök született 2023-ban, de csak 46 kölyök maradt életben, és 2023 év végére a farkasállomány közel 40%-át kölykök tették ki.

A farkasok visszatelepítésének látványos eredménye, hogy a szarvasállomány közel 20ezerről negyedére csökkent. A természet örök törvénye, hogy csak a legegészségesebb egyedek maradnak életben, így mára a szarvas populáció sokkal erősebbé vált. A beteg, gyenge szarvasok elhullásával több táplálék jut az olyan dögevők számára, mint a prérifarkasok, a sasok és a hollók. Megnőtt a grizzly medvék száma is, hiszen a kevesebb szarvas több bogyót jelent számukra, a szarvasok farkastól való félelmének köszönhetően a folyóparti fák is el tudják érni teljes méretüket, az énekesmadarak visszatértek, mert volt hol fészkelni, a tiszta víz és a nagy fák igazai hód paradicsommá varázsolták a folyókat, a hódgátak élőhelyet teremtettek a halaknak, kétéltűeknek és hüllőknek.

És a változás, a természet gyógyulása folyamatosan zajlik.

Copyright © 2025 
Szöveg és fotók: Gáspár Kata  
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

ÉLÉNK ÉPÍTÉSZET ÉS MŰVÉSZET

Kolumbiára erős vizuális kultúra jellemző, mely tetten érhető az élet minden területén: építészet, művészet, öltözködés és gasztronómia. Kifejezetten szeretem az élénk színeket, így nagyon hamar elvarázsolódtam miután megérkeztünk Kolumbiába.

Az ország egyik legszebb és legszínesebb kisvárosának tartott Guatapé-ben az épületek egytől egyig kézműves remekművek. A falak kézzel készített, színesre festett freskó-szerű elemekkel, úgynevezett zócalokkal díszítettek, melyek több helyen a művelt mesterséget ábrázolják, mint például a fagyis, a hentes, a pizzas szakmáját jelenítette meg.

Személyes kedvencem a Cocora völgyben fekvő bájos Salento falu, ahol a legutolsó kis utcácskában is fantasztikusan dekorált, élénk színűre pingált tipikus kolumbiai házikók váltogatták egymást. Az ablakok, az ajtók, a virágcserepek, a korlátok, a gerendák eszméletlen vad színkombinációi teljesen lenyűgöztek.

Az ország fővárosa Bogotá is remek példa a vizuális önkifejezésre. Az 1500-as években alapított La Candelaria Óvárost sokszínű kulturális és művészeti élet jellemzi: hangulatos kávézók, vendégházak, történelmi emlékek, macskaköves utcák és csecsebecséket kínáló árusok teszik rendkívűl színessé, izgalmassá, energiával telivé. Az épületek falai és a lépcsők szinte festővásznakká váltak, egymást követik a színpompás graffitik. Bogotá történelmi központjában, a Bolívar téren pedig különböző építészeti stílusok keverednek: klasszikus görög, francia, neoklasszicista, gyarmati stílusú és modern.

A világ egyik legromantikusabb városának tartott Cartagena Óvárosa méltán élvezi az UNESCO Világörökség védettségét. A karibi napsütés, a csodás naplementék, a macskaköves utcák, a gyarmati stílusú épületek és a fából készült korlátokon lelógó színes trópusi virágok látványa írók, művészek és zenészek generációit inspirálta már alkotásra.

MEDELLÍN, A KÉTARCÚ “ZÖLD” VÁROS: FELHŐKARCOLÓK ÉS FAVELLÁK “DZSUNGELE”

Egy hatalmas hegyláncokkal körülölelt völgyben, 1600-1800 méteres magasságban fekszik Medellín, mely egykoron veszélyes bandákról, a drogtevékenységről és Pablo Escobar nevéről vált hírhedté. Napjainkra azonban teljesen átalakult és köszönhetően a tudatos építkezésnek, az innovatív projekteknek egy”zöld” várossá fejlődött. Mintha egy dzsungelben lennénk.

Az eszméletlenül meredek utcákkal sűrűn átszőtt Medellín infrastruktúrája pedig bámulatos! Az elektromos felvonók és metrók profin kiépített hálózatának köszönhetően a város méretéhez képest viszonylag rövid időn belül el tudunk jutni egyik pontból a másikba. Még a legszegényebb favella negyedbe is!

Medellín mára a kulturálisan gazdag nyaralásra vágyó utazók célpontjává vált, azonban erős kettősség jellemzi. Medellínt – több más kolumbiai városhoz hasonlóan – az életszínvonal és a biztonság alapján 1-7 közötti besorolású zónákra osztották, még a telefondíjak és a közműdíjak mértéke is így van kategorizálva. Egyik részében modern felhőkarcolók, “zöld” teraszokkal és “zöld” falakkal ellátott környezettudatos “zöld épületek” és csodás parkok váltogatják egymást, míg a másik felében a hollywoodi filmekben oly sokszor megjelenő favellák ezrei alkotnak sűrű, átjárhatatlannak tűnő dzsungelt, melyben vakolatlan, gyakran ablaktalan téglafalak és bádoglemez tetők alkotják a legszegényebbek otthonait. A hosszú keskeny lépcsősorok és utcácskák hálózata egy véget nem érő labirintus, ahol – bármennyire is hihetetlen – még a csomag is ajtóhoz érkezik. Városnézésünk során két favella negyedet is meglátogattunk, az egyiket libegőről láttuk, a másikat, a „Comuna 13”-at pedig gyalogosan fedeztük fel. Hihetetlen érzés volt egy olyan helyen sétálni, mely a 2000-es évek elején még a város legveszélyesebb része volt, fegyver, drog, félelem és rettegés jellemezte az életet. De az itt élők változtatni akartak! Vágytak a biztonságra, a nyugodt életre, így összefogtak és köszönhetően a biztonságos és boldog élet iránti vágynak, és az összetartás erejének, elüldözték a bűnözőket és ma már a szép graffitik és az egyedülálló elektromos lépcsők teszik egyedülállóvá.

Medellín kítűnő példa arra, hogyan alakulhat át pozitívan egy korábban nagyon veszélyes zóna, egy élettel, színekkel és társadalmi projektekkel teli területté.

A VIBRÁLÓ SZÍNEK ÉS AZ ÖRÖK MOSOLY RABUL EJTETT

Bármerre is jártunk, egy olyan fantasztikus életérzés ragadott magával, amitől nehéz szabadulni. Vibrálóan élénk színek, harmónia, rendkívül kedves, mindig mosolygós és vendégszerető helyiek, isteni kolumbiai konyha, csúcsszuper szállások és mindenhol 5* kiszolgálás. Kolumbia számomra abszolút az a hely, ahova csak visszavágyni lehet!

Copyright © 2024 
Szöveg és fotók: Gáspár Kata  
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

LENYŰGÖZŐ TÁJAK ÉS EGYEDÜLÁLLÓ BIODIVERZITÁS

Kolumbia Földünk egyik biológiailag legváltozatosabb országa: párába burkolózott buja trópusi erdők, bővízű folyók és zubogó vízesések, pálmaligetek, az Andok és a Sierra Nevada hósipkás csúcsai, vulkánok, képeslapra illő szépségű karibi partok és rendkívül egyedülálló élővilág.

Az ország fajokban leggazdagabb vidékeinek egyike a Tayrona Nemzeti park. Egész napos kalandunk túraútvonala óriás méretű fák, hatalmas páfrányok és liánokkal sűrűn átszőtt dzsungelen át vezetett, megszakítva egy-egy csodaszép karibi tengerparttal. A hatalmas méretű park olyan egzotikus és veszélyeztetett sátuszú fajoknak otthona, mint az oncilla (tigrismacska), ocelot, jaguar, bőgőmajom, melyek mellett figyelemreméltó madárvilággal is büszkélkedhet, ugyanis kb 350 szárnyas faj őshonos ezen a vidéken. A park közvetlen szomszédságában húzódó Los Naranjos partszakaszon szebbnél szebb egzotikus madarat volt szerencsénk megfigyelni: hókócsag, háromszínű gém, sárgakoronás bakcsó, pásztorkarakara, apró színes énekesmadarak, de láttunk a fák hatalmas ágain sütkérzeő igazán méretes iguanakat is. Találkoztunk pajkos csuklyásmajmokkal, akik a hatalmas fákat összekötő indákon randalíroztak. Az élményfaktort pedig tovább emelte a park bejáratánál fekvő csoda szállásunk, ahol ablaküveg helyett szúnyoghálók voltak, így a nap 24 órájában hallhattuk az óceán morajlásának, a madarak énekének és a szél suhogásának koncertjét.

Cocora-ról, a Quimbaya indián törzs főnőkének lányáról elnevezett Cocora Völgy igazi paradicsom a természetjárás szerelmeseinek. Az 1800-2400 méter magasságban fekvő hegyvidéki táj minden szeglete elkápráztatott. A gigantikus magasságokba nyúló viaszpálmák között sétálva úgy éreztem magam mintha Gulliver világába csöppentem volna. Imádtam a szállásunk teraszáról gyönyörködni a zöld ezer színében pompázó buja növényzettel borított vidékben, csodálni a gazdag madárvilágot, lóháton átszelni a folyókat a buja dzsungelben, majd kittikadva a trópusi melegben limonádét szürcsölni egy útszéli kávézóban.

Az El Peñol igazi természeti csoda. A hegyekkel, kékes-zöldes színű tavakkal, apró szigetecskékkel tarkított tájból kb 65 millió évvel ezelőtt emelkedett ki a 200 méter magas, kb 10 millió tonna súlyú monolitszikla. Az egykoron itt élt őslakos indiánok kultúrájában fontos rituális helyszínt jelképező szikla csúcsára 740 db lépcsőfok vezet, melyet a masszív sziklatömbben található egyetlen repedésbe építettek, cikcakk alakzatban. Felmászni nem kis kihívás volt, de a jutalom olyan mesébe illő panoráma ami minden verejtékcseppet megért!

LEGENDÁK NYOMÁBAN: EGY ŐSI CIVILIZÁCIÓ GAZDAG ÖRÖKSÉGE

Bogotá ikonikus múzeuma a Museo de Oro ad otthont a világ legnagyobb pre-hispán aranygyűjteményének! A több ezer éves, aprólékosan megmunkált aranyból készült használati- és dísztárgyakat látva egy misztikus, ősi világba repülhetünk vissza, ami a spanyolok megérkezése előtt, az indiánok lakta Kolumbiában létezett. Az aranyat az indián népek nem pénzeszközként használták a prehispán Kolumbiában, hanem szimbolikus jelentéssel bírt. Ez volt az egyik kifejezési módja annak, hogy a hatalmi réteg, úgymond az elit, nyilvánosan is érvényesítse rangját és félisteni státuszát, életében és halálában egyaránt, továbbá vallási rituáléik fontos eszköze, hogy közelebb kerüljenek isteneikhez.

Ki ne hallott volna El Doradoról, az Elveszett Aranyváros legendájáról?! Az El Dorado valójában a muiszka benszülött indiánok egyik vallási szertartására utal, amely a Bogotá közeli Guatavita-tónál zajlott. A Guatavita-tó a muiszka benszülött indiánok fontos rituális helyszíne volt, ahol a víz istennőjét, Chie-t imádták és tiszteletére pompás rituálékat tartottak. A legenda szerint a muiszka indián törzsfőnök négy fő papja kíséretében érkezett meg egy, a közösségében összegyűjtött kincsekkel megrakott, fa tutajon. A rituálé keretében a vezért aranyporral kenték be, El Doradová azaz bearanyozottá változtatták. A bearanyozott törzsfőnök alámerült a tóban, miközben az aranytárgyakat a tó vízébe dobták, hogy imádatuk jeléül felajánlák Chie Istennőnek.  

A titokzatos mítoszról egyre több legenda terjedt el, és rengeteg kalandor indult Kolumbiába, hogy megkaparintsák a kincset.

Folytatás következik…

Copyright © 2024 
Szöveg és fotók: Gáspár Kata  
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

A vidék uralkodó növényzete a 2-3 méterre is megnövő fűrészfű (sawgrass), innen ered a Floridában őslakos mikkoszuki indiánok nyelvén a „Pa-hay-okee” (füves folyó) elnevezése a vidéknek. A hatalmas prérit mozaikszerűen tarkítják az ezer évig is élő mocsári ciprusok alkotta fás szigetek (dómok) és a kis tavacskákat (pond) rejtő hammock-ok.

De nemcsak a mocsárvilág létrejötte különleges, hanem élővilága is rendkívül egyedülálló. Az Everglades ökoszisztéma 36 veszélyeztetett fajnak ad otthont, köztük a lamantin, az amerikai krokodil és földünk egyik legveszélyeztetettebb faja, a floridai párduc. Továbbá egy valóságos madárparadicsom, a téli hónapokban közel 400 madárfajnak ad otthont. Az Észak-Amerika kontinens legfontosabb trópusi gázlómadár költőhelye.

Rendszeresen kirándulunk ezen a különleges vidéken. Számos túraútvonal várja a kalandra vágyókat, gyalogolhatunk, kajakozhatunk, vagy mocsárjáró csizmákban igazi vadregényes túrákra is indulhatunk. Mi szeretünk hajnalban indulni, hogy szemtanúi lehessünk az ébredező mocsárvilágnak. A felkelő nap fényében igazán bámulatos ez a világ! Sehol senki, csak mi, terepszínű ruháinkban szinte észre se vesznek a madarak, így egész közel engednek magukhoz.

A madarakban leggazdagabb részeken szépen kiépített ösvényeken keresztül sétálva gyönyörködhetünk az élővilágban. Imádom a tökliliom levelein fürgén lépkedő, élénk színű tollruhát viselő amerikai szultántyúkokat, a világító kékszemű kormoránokat, a prédára percekig mereven lesben álló nagy kék gémeket, melyek mértani pontossággal és villám gyorsasággal kapják el áldozataikat lándzsaszerű csőrükkel. A fák ágain reggeli kupaktanácsot tartó íbiszeket, a csivitelő madárseregeket.

Az ösvény névadó madarai a kígyónyakú madarak (anhinga) rendkívül egyedi vadász módszerükről híresek, ugyanis csőrükkel leszúrva ejtik el a zsákmány halat. Tollazatuk azonban egyáltalán nem vízálló, testhőmérsékletük is jelentős mértékben csökken a vízben, és hogy testüket újra felmelegítsék, a fák ágain széttárt szárnyakkal sütkéreznek.

De ha igazán türelmesek vagyunk, könnyen megpillanthatunk akár egy zöld gémet is. Ez a punk frizurás legény egy másik remek vadász. Ő azonban tárgyakat használ a „halászathoz”. Ételdarabot, rovart vagy más kisebb tárgyat dobnak a víz felszínére, és amikor a hal elkapja a csalit, a gém megragadja a halat. A csalis vadászat igen kevés madárfajra jellemző tulajdonság. Amit a nyakával művel az pedig eszméletlen. Miközben lesben áll, egyik pillanatról a másikra normál méretű nyakát közel 30 cm-es hosszúságúra nyújtja. Mintha két különböző madarat látnánk. Bámulatos!

A téli hónapokban olyan különlegességeket is lencsevégre kaphatunk, mint a rózsás kanalasgémek. A meglehetősen kis létszámú rózsaszín kanalasgém kolónia azonban a partvidék közeli mocsaras területeken figyelhető meg, mely valóságos terülj-terülj asztalkám. Igazi extrém túra során lehet legalább látótávolságba kerülni, ami oda-vissza kb 12 km.

Egy ilyen kalandra nagyon fel kell készülni, ugyanis – időszaktól függően – fele mocsaras, másik felén pedig rendkívül sűrű aljnövényzettel borított a táj. A megfelelő túraöltözet elengedhetetlen kelléke a kígyóharapás ellen is védelmet nyújtó mocsárjáró csizmák, ugyanis az Everglades ökoszisztéma 3 fajta csörgőkígyónak valamint az alligátoroknak is otthona. 

Szinte bárhol, bármikor megpilanthatunk egy aligátort. Akár a vízben úszva, akár napfürdőzés közben a parton. Ez a hatalmas hüllő az Everglades Ökoszisztéma táplálékláncának csúcsragadozója, harapásának erőssége 1 tonna/cm2! Mindent megeszik, amit elbír kapni. Még a kócsagokat is képes elragadni! Hogyan?! Egy okos trükkel. Az aligátor ugyanis “kifigyelte”, hogy a madarak a párzási időszakban teljes figyelmüket a fészkeik építéséhez szükséges gallyak összeválogatására összpontosítják. Az alligator nagyon lassan úszva, képes az orrával maga előtt tolni egy ágdarabot, amit a gyanútlan kócsag – sajnos vesztére – megpróbál kifogni.

Bármikor is látogatjuk meg az Everglades mocsárvidékét, garantáltan milliónyi csoda vár ránk.

Copyright © 2023 
Szöveg és fotók: Gáspár Kata  
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Az én kedvencem közülük egy hegytetőn magasodik, színarannyal borított karcsú pagodája messziről szikrázik a napfényben.

A Doi Suthep templom egyike a legszentebb helyeknek az országban, ugyanis magának Gauthama hercegnek őrzik itt a vállcsontját.

Mosolyogva lépdelek felfelé a moha zölden tekergő nága kígyók szegélyezte meredek lépcsősoron, a trópusi hőségben. Ezen a vidéken a nágák, ezek a félig ember, félig kobra alakú mitológiai lények őrzik a buddhista szentélyeket. És hogy miért mosolygok? A parkoló mellett vízcseppektől csillogó lótuszvirágot vettem egy idős nénitől, akivel együtt nevettünk thai nyelvtudásomon.

• Imádom hogy ennyire kedvesek az itteni emberek-mondom idegenvezetőmnek, aki megadóan bandukol mellettem felfelé, a magasba vezető háromszáz lépcsőfokon. Lifttel szeretett volna feljutni az 1100 méteren lévő hegytetőre, de rábeszéltem a lépcsőzésre.

• Tudod miért ilyen kedves itt mindenki? Elárulom neked. A te városodban hány templom van?

• Öööö fogalmam sincs. Megnézem a neten…

A korlátlan internet segítségével megtudom, hogy  kevesebb, mint száz templom van Budapesten.

• Na látod! Budapest egy világváros, mégis kevesebb ott a templom, mint a mi kisvárosunkban. Te mikor voltál utoljára templomban?

• Háááát… Néhány éve voltam egy karácsonyi misén.

• Erről beszélek! Itt az emberek minden héten mennek a templomba. Van aki minden nap. És szinte az összes férfi hosszabb-rövidebb időre beáll szerzetesnek. Utána már nem lesz ugyanaz az ember. Megtanul meditálni, uralkodni önmagán, félretenni az egóját. Ezért érzed azt, hogy itt kedvesebbek az emberek, mint máshol a világon.

Közben lihegve felérünk a lépcsősor tetejére és cipőinket letesszük a sok száz másik levetett lábbeli mellé. A legszentebb helyekre csak mezítláb léphetünk be.

Kísérőm rámutat egy fehér elefánt szobrára:

• Ismered a templom legendáját? Erről az elefántról szól.

Élt egykoron egy szent ember, aki egy álom útmutatása szerint megtalálta Sziddhártha Gautama herceg egyik csontját, amelyet Észak-Thaiföld királyának ajándékozott. A király egy templomot kívánt emelni a szent ereklyének, de nem tudta, hol fogjon bele az építkezésbe. Ezért előhozatta kedvenc elefántját és a hátára kötözte a csont darabot. Ugye tudod, hogy a királyoknak fehér elefántjaik voltak? És az elefánt berohant a dzsungelbe, majd felszaladt ide, ennek a hegynek a tetejére, hármat trombitált és meghalt.

• Meghalt szegény?

• A monda szerint igen. A király ezt jelnek vélte és az elefánt által kijelölt helyre építtette fel a templomot. Gyere, megmutatom középen a sztupát, az rejti Buddha ereklyéjét. Tudod miért építették ilyen lépcsőzetesre? Ezeket a szinteket kell bejárni a a léleknek, amíg eljut a Nirvánába. Nézd meg jól, ilyen oktogon formájú sztupát nem látni sehol máshol, csakis itt, az egykori Lanna Királyságban-mutatja büszkén a vakítóan csillogó színarany pagodát, melynek oldalánál hosszú sok kígyózik. Mindenki a legelőnyösebb ponton szeretne egy fotót készíteni magáról.

• Ez egy ősi építmény, az eredeti téglából készült és sokkal kisebb volt. Ez az egyik leghíresebb templom az országban. A tévében is a mi pagodánkat lehet a legtöbbet látni!-mutat körbe büszke mosollyal a díszes épületekkel körbevett, virágmintás járólappal borított jókora, nyitott udvaron.

Rengeteg szerzetest látok, ez a templom népszerű zarándokhely. Ők is ugyanúgy szelfiznek és fotózzák egymást, mint a többi thai látogató. Láthatóan menő dolog eljönni ebbe a templomba.

• Akinek valami kívánsága van, annak háromszor körbe kell menni az ereklyét rejtő pagoda körül, kezében egy gyertyával egy füstölővel és egy lótuszvirággal. Látod, itt van papírokra kinyomtatva egy szöveg. Ezt az imádságot kell mondogatni a három kör alatt. Utána letenni a szobrok lábához a virágot, meggyújtani a gyertyát és a füstölőt és Buddha teljesíti, amit kívántál tőle.

Nézegetem a szöveget a papíron, beletörik a nyelvem a szavakba.

• Ez egy ősi, páli nyelvű imádság. Én sem tudom mit jelent. Csak a szerzetesek ismerik a szent szövegek értelmét.

Szinte mindenki megteszi a köröket az arany torony körül, a szantál illatú füstölők és a jázminvirággal díszített áldozati ajándékok illata betölti a levegőt.

Mi pedig belépünk egy vörös-arany elefántokkal díszített ajtón.

• Látod, a belső szentélyben mindig van egy Buddha szobor, amelyik nagyobb a többinél. Lehet akármennyi szobor, mindnek kisebbnek kell lennie nála. Ezeket a kisebbeket sokszor családok adományozzák a templomoknak. Néha az elhunyt ősök hamvait is bele teszik a szobrok belsejébe. És a kiráy fényképe is ott van minden templomban, látod?

Sokan jönnek ide áldásért is-mutat egy dobogón ülő szerzetesre, aki előtt sorban térdelnek a hívők.

Oda térdepelek én is a sor végére, nem hagyom ki a lehetőséget, hogy egy szent ember megáldjon! Mikor elé kerülök, a kezében lévő bambuszrúd csokrot szenteltvízbe meríti, majd mantrát mormolva meghinti vele a fejemet. Végül szinte oda dob felém egy fonal karkötőt. Egy pillanatra megszeppenek, de aztán eszembe jut, hogy a szerzetesek nem érhetnek hozzá egy nőhöz. Vezetőm kisegít a bajból.

• Gyere, majd én felkötöm neked. Tudod a buddhista szerzetesek szent emberek. Mindig magasabban ülnek, hogy fel kelljen néznünk rájuk és tilos a női érintés, még a saját anyjuk sem érintheti meg őket.

Nézd, ezen az asztalon rengeteg adomány van a szerzeteseknek. Gyógyszerek, tisztálkodó szerek és sok-sok étel. Mi úgy tartjuk, hogy a szerzetesek két világ között élnek. Ha nekik adsz ételt, abból jut a szellemvilágnak és az elhunyt ősök szellemének is.

Minden hónapban van valami ceremónia és minden ünnepségen ott vannak a szerzetesek. Például nemsokára elültetjük az új rizst a földeken, akkor is a szerzeteseket hívjuk, hogy megáldják a termést.

A templom udvarán több szentély is van, megszámlálhatatlan mosolygós arany Buddha szoborral, mécsesekkel és virágokkal. A tömeg ellenére is békés és fennkölt a hely kisugárzása. A következő wihánban, azaz szentélyben is sorban állnak, itt jóslatot kaphatnak a hívek Buddhától. Éppen egy fiatal nő térdel le a bordó szőnyeg közepére, az aranyszínű selyemköpenyt viselő Buddha szobor elé. Errefelé a szobrokat a legfinomabb selyemszövetből készült, sokszor valódi aranyszálakkal hímzett ruhákba öltöztetik.

A lány háromszor földig hajol, majd addig rázogat egy fapálcikákkal teli piros poharat, amíg egyetlen egy pálcika ki nem pottyan közülük. Mindegyik botocskán egy-egy szám szerepel, ehhez a számhoz tartozó jóslat vonatkozik rá. A jóslatok szövegeit megszámozott fiókocskák rejtik a fal mellett.

Többször kipróbáltam már ezt a módszert, de csak zűrzavaros jövendöléseket tartalmazott az angolra fordított papír. Talán nem hiszek eléggé benne 🙂

A következő sarkon jókora fa építménybe botlunk, alatta székek, körülötte művészi kivitelezésű virág- és étel kompozíciók.

• Ez is lanna hagyomány, ilyet sehol máshol nem láthatsz. Ezt akkor használják, ha el akarnak mulasztani valami rossz dolgot. Betegséget, átkot, balszerencsét. Készítenek egy ilyen háromszöget, feldíszítik banánlevéllel és jázminvirággal és rendeznek egy szertartást. Ez egy gazdag család, nézd mennyi adományt hoztak. Akiért szól a szertartás, az ül majd be a háromszög alá. Nézd, ott vannak oldalt az ételek. Azt is megáldják a ceremónia során, utána hazaviszik és megeszik.

Végignézem a pompásan díszített tálakra felhalmozott színes édességeket, láthatóan nagy gonddal készítették el őket az ünnepségre. Rajonganak erefelé az élénk színű, zselés desszertekért. Az utcán is rengeteg helyen árulják és ezeken a tálcákon is ilyeneket látok.

A következő oltáron egy ezüst tálra fektetett, narancs színű szerzetesi ruha fekszik, mellette egy levél.

• Most van az ideje az új ruháknak. Egy évben egyszer az ország összes szerzetese új ruhát kap a királytól. Persze nem tud a király mindenhova elmenni. Egy Bangkok melletti templomba megy el személyesen, a többibe csak levelet küld a ruhák mellé. Ebben a pár napban Thaiföld összes szerzetese új, sáfrány színű ruhába öltözik. Egy ilyen ruha öt részből áll. Szarong, ujjatlan ing, alsó köpeny, felső köpeny és az öv. Hagyományosan sáfránnyal festik a szövetet. A köntös a puritánság jelképe, a narancs szín pedig a megvilágosodás fényének szimbóluma.

Minden oltáron látok olyan kis csomagokat, amik mellé egy doboz gyufa van biggyesztve.

• Azok a banánlevélbe csavart cigaretta szerűségek micsodák?-kérdezem vezetőmtől.
• A szellemeknek adjuk ajándékba, akikről ugye nem tudni, hogy női, vagy férfi szellemek. A hátsó sorban lévő vékonyabb rudakban bétel levél van, ez a női szellemeké. A vastagabbakban dohány, ezt kapják a férfi szellemek.

• Láttál már ilyen fát?-mutat egy növényre, melyről jókora barna gömbök csüggenek.

• Azt biztos tudod, hogy minden buddhista templom udvarán áll egy szent fügefa, pont olyan, mint amely alatt Buddha megvilágosodott. Az öröklét jelképének is tartják, mert sok-sok száz évig élnek ezek a fügék. De ez a másik fa is fontos. Tudod miért?

• Azt tudom, hogy ágyúgolyófának hívják. Szingapúrban láttam már ilyen különleges fát. De nem tudom, miért fontos.

• Ilyen fa alatt adott életet Májá, Buddha anyja a fiának. A fa ágaiba kapaszkodva, állva hozta világra gyermekét, az istenek pedig langyos esőt küldtek, hogy megmosdassák az újszülöttet.

• De szép! Nem hallottam még ezt a történetet.

• És ezt a fát ismered-e?

• Persze, ez a frangipáni! A kedvenc virágom és a kedvenc illatom!

• A mi nyelvünkön  a könnyek virágának nevezzük. Ezt is a kolostorok udvarára ültetik. És ha bánatosak vagyunk, akkor ugye ide jövünk.

Na és ez a rózsaszín virág? Ilyenkor az esős évszak végén mindenhol ez virágzik.

• Ilyen nekem is van otthon a kertben! Bougainvillea, vagy murvafürt!

• És neked is van olyan, amelyiken egy növényen három színű virág nő?

• Nem, ilyet még nem is láttam.

Közben elsétálunk egy teraszhoz, ahonnan csodálatos a kilátás a városra.

• Chiang Mai egyre nagyobb lesz. Az elmúlt években hatalmas lakóparkokat húztak fel a város szélén.

El is fordul a panorámától a templom hátsó részének irányába, ahol díszesen faragott oszlopok és egy kecses, sötétbarnán csillogó építmény magasodik.

• Látod, itt ezek az oszlopok és az az épület teakfából készült. Ismered azt a fát? Itt nő a hegyeinkben, ugye milyen szép? Erős, kemény és tartós.

Régen a brittek hatalmas területeket írtottak ki miatta a hegyekben, de szerencsére a kormány betiltotta a favágást. Elkezdtük vissza telepíteni a erdőket, de egy ilyen fának 20 év sem elég idő, hogy megnőljön. Majd az unokáinknak újra lesz erdő a hegyeikben!

Annyira megható, hogy milyen büszke az országára, a történelmükre és a hagyományaikra! Csak úgy csillog a szeme, ahogy az erdősítésről mesél és a  teakfa építmények faragásait mutogatja, melyet helyi művészek készítettek.

És a buddhizmusnál csak a botanika érdekli jobban, mert ahogy sétáltunk vissza a cipőinkhez, még két nővényre felhívja a figyelmemet.

• Az orchideák inkább az esős évszakban virágoznak, ilyenkor ritkán lehet őket látni, de neked szerencséd van. Tudod hogy több mint 1300 féle orchidea terem Thaiföldön? A feleségem nagyon szereti őket. Tele van velük a teraszuk.

És ezt a fát ismered?

• Igen, ez jackfruit.

• Így van, sokan összekeverik a duriánnal. Tudod hogy ez a legnagyobb fán termő gyümölcs a Földön?

És ilyen Buddha ábrázolást láttál már? – váltunk hirtelen témát.

• A legtöbb helyen ülő és fekvő Buddha szobrokat látni. De nézd, ez a sétáló Buddha. Azt jelenti, hogy megindult a megvilágosodás felé vezető úton. Ilyet is csak kevés helyen láthatsz-mosolyog leplezetlen büszkeséggel.

Közben visszabújunk cipőinkbe és elindulunk lefelé a hegyről. Csendes békesség száll meg, mint mindig, ha buddhista templomban járok. A halkan elmormolt imádságok, a füstölők illata, a harangok és a csengettyűk zengése elvarázsol, elrepít egy másik dimenzióba. Hiába jártam már több tucat hasonló templomban, nem tudom megunni ezeket a misztikus helyeket, ahová cipőnket letéve, tisztelettel lépünk be és ahol Buddha mindig szelíden és örömmel mosolyog rám 🙂

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Kubovics Villő
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

A floridai Crystal River Nemzeti Vadvédelmi Területen több száz állat telel, viszont kb 60 lamantin állandó lakóként élvezi az itteni vizeket, azaz nem költöznek el a meleg hónapokban sem. Táplálék bőven van itt számukra, ugyanis a Crystal River vidékén buja tengeri fű borítja a folyó fenekét.

Ezek az egyedülálló vízi lények felnőtt korukra elérhetik a 2,5-4 méter közötti hosszúságot, súlyuk pedig a 200-400 kilót. Hatalmas tömegük ellenére igen mozgékonyak, akár 25 km/órás sebességgel is képesek úszni. Mellső végtagjaikkal “kormányoznak”, lapát alakú farkuk pedig az úszásban segíti őket. Tudnak fejjel lefelé úszni, gurulni, bukfencezni vagy függőlegesen mozogni a vízben.

Egy mozdulatra azonban nem képesek, mégpedig oldalra fordítani a fejüket. Ennek oka, hogy csak hat nyaki csigolyájuk van (a legtöbb emlősnek, beleértve a zsiráfokat is, hét van). Így ha maguk mögé akarnak nézni, egész testükkel kell megfordulniuk.

Igen különleges csontozattal rendelkeznek. A fiatal állatok csontjai kezdetben puhák, és ahogy fejlődnek, folyamatosan megkeményednek. Bordás és tömör csontjaik – a szegycsont kivételével – nem tartalmaznak csontvelőt. A lamantinnak vannak medencecsontjai, viszont nem rögzülnek a csontvázhoz és méretük is meglehetősen kicsi. Ez azon régi idők maradványa, amikor még a lamantinok a szárazföldön éltek.

Legérdekesebb testrészük az uszonyuk, melynek csontfelépítése hasonló az emberi kézhez, azaz ujjaik vannak az uszonyon belül. A lamantinoknak szárazföldi életük során mellső végtagjaik voltak, de az evolúciós fejlődés és a vízi életmódra váltás eredményeképp uszonyokká alakultak. Az uszonyon belüli újjaknak köszönhetően képesek a táplálékot a szájukba venni és tárgyakat is megfogni.

Azonban nem csak uszonyaikkal tudnak “fogni” hanem rugalmas ajakpárnáikkal is, melyeket külön külön tudnak mozgatni és távoli rokonaik, az elefántok ormányához hasonlóan használják.

Érzékszerveik kitűnően alkalmazkodtak a víz alatti élethez. Orrlyukaik a víz alatt szorosan bezáródnak, apró szemeik pedig csillogó membránokkal rendelkeznek, melyeket egyfajta védőhártyaként képesek a szemükre húzni. Nincs szemhéjuk, se szempillájuk, szemizmaik körkörös mozdulatokkal záródnak, mint a fényképezőgép rekesznyílása.

Szájuk körül merev bajusz szőrök, a testükön pedig nagyon finom, de ritkán elhelyezkedő finom szőrszálak találhatók. Ezek a szőrszálak segítenek az állatoknak érzékelni környezetüket, mint például a vízáramlás változásait és a nyomásváltozást.

Hátukon és farkukon gyakran telepednek meg hívatlan vendégek, mint pl alga, amitől színűk barnának vagy zöldnek tűnik. Az óceánpart közeli vizekben élő lamantinok testén pedig a kacslábú rákok “vendégeskednek”, melyek heget hagynak maguk után az állat bőrén. Amikor a lamantinok a sós vizekből az édesvizekbe vándorolnak, bőrük megtisztul ezektől a hívatlan “stopposok” -tól. A lamantinok vastag, finoman ráncolt bőre tökéletesen alkalmazkodott ezekhez az algákhoz és apró rákokhoz, és hogy ne időzzenek sokat rajtuk, folyamatosan hámlik és lemezesen lepattogzik.

A ”tengeri tehén” becenévvel illetett lamantinok általában napi 8 órát töltenek legeléssel a víz alatti füves mezőkön és képesek elfogyasztani testtömegük kb 4-9%-ának megfelelő mennyiségű tengeri füvet.

Nincsenek harapófogaik, csak őrlőfogaik, melyek mélyen hátul, a szájüregben találhatók és életük során folyamatosan cserélődnek. Az új fogak az állkapocs hátsó részében bújnak ki, és havonta kb egy cm-t mozognak vízszintesen előre. Az elülső őrlőfogak végül kiesnek, és helyükre a mögöttük lévő új fogak lépnek. Ez a fogpótlás az étrendjükhöz való alkalmazkodás eredménye, ugyanis a vízi növények fogyasztásával gyakran megeszik a homokot, ami megkoptathatja a fogaikat.

A lebegési képességüket úgy szabályozzák hogy a bordaközi izmaikkal összenyomják a tüdejüket, így testüknek felhajtó ereje csökken, és képesek víz alá merülni, süllyedni. Ahogy fogy a tüdejükben lévő oxigén, a bordaközi izmok elernyednek, a tüdő kitágul és ez felhajtó erőt képez, melynek eredményeképp az állat teste a felszínre emelkedik.

A napjuk felét lustálkodással és alvással töltik a víz mélyén vagy felszínén. Különleges képességüknek köszönhetően, alvás közben képesek a felszínre úszni levegőért. Látogatásunk során épp sziesztáztak, és saját szemünkkel láthattuk, ahogy a sűrű tengeri fű-ágyban alvó állatok kb 5-10 percenként a felszínre lebegtek, nagy levegőt vettek, majd visszaereszkedtek a mélyre. Tökéletes búvárképességüket közel 1 méter hosszú és lapos (5cm vagy annál vékonyabb) tüdejüknek köszönhetik, mely a gerincük mentén fekszik, nem pedig a bordaív mentén, ahogy az a legtöbb emlősnél megtalálható.

Mindezek a tudattól függetlenül működő testi funkciók, melyek közben az állat fel sem ébred álmából.

Ez a képességük még nincs meg újszülött korukban. A lamantin borjak a víz mélyén születnek és anyjuk “tolja fel” őket a víz felszínére az első levegővételhez.

Nagyon kíváncsi természetű állatok, így könnyen megeshet, hogyha a vízben találkozunk velük, megölelnek bennünket, megfogják a végtagjainkat, megcsócsálják copfunkat vagy akár egy puszit is nyomhatnak az arcunkra ?

Copyright © 2022 
Szöveg: Gáspár Kata, Fotók: Gáspár Kata és SeaDaddys 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Évmilliárdokon keresztül gigantikus természeti erők, a vulkanizmus és az erózió alakították ezt a csodálatos tájat.

Időutazás sziklákon keresztül

A 446 km hosszú, 29 km széles, közel 1900 m mély kanyon története a szikla- és kőzetrétegek kialakulásával kezdődött. Létrejötte egy több fejezetes nyitott könyv, amelynek lapjai az egyes rétegek történetét mesélik el: hogyan keletkeztek a kőzetrétegek, milyen volt a Föld felszíne, miféle élővilág népesítette be, és miként fejlődtek ki egyre összetettebb életformák az egyszerűbb cianobaktériumoktól kezdve fejlábúakon és cápákon keresztül az emlősökig, 2 milliárd évvel ezelőttől 270 millió évvel ezelőttig.

A történet kezdete….

A történet kb 2 milliárd évvel ezelőtt kezdődött, amikor a magmás és metamorf kőzetek kialakultak. A kanyon legalján található, legősibb sziklák alkotják a geológusok által Visnu Basement Rock névre keresztelt „alagsori” sziklákat. Ez a sziklakészlet Észak-Amerika létrejöttének történetét meséli el, amikor a vulkáni szigetek összeütköztek a szárazfölddel, és a mélybe kerülve hatalmas hő, valamint nyomás hatására a korábbi kőzetek metamorf kőzetekké alakultak át. A vulkanikus tevékenység azonban nem szűnt meg, az ütközést követően is igen intenzíven folytatódott, és a kőzetolvadék a rétegek repedésein keresztül behatolt a metamorf kőzetekbe. A Trail of time, azaz az „Idő ösvénye” elnevezésű túraútvonalon kiállított szikladarabokon tökéletesen láthatóak a különféle rétegek és a magmabehatolások.

Mi is a magmás és a metamorf kőzet?

A magmás kőzetek – ahogy nevük is sugallja – olvadt kőzetből alakultak ki. Attól függően, hogy a földfelszín alatt vagy felett keletkeztek, a mélyben rekedt olvadékból (azaz magmából) megszilárdult gránitról, vagy a felszínen áramló lávából létrejött bazaltról beszélünk. A lemezütközések és a vulkanikus tevékenység során az egyes kőzetrétegek hatalmas hőnek és nyomásnak voltak kitéve, amely az évmilliók során oly mértékben megváltoztatta, metamorfizálta szerkezetüket, hogy az eredeti kőzeteknek mára már nyomuk sincs.

A Grand Canyon-szupercsoport

Az elkövetkező évmilliók során homokkőből és iszapkőből álló üledékes kőzetrétegek rakódtak a metamorf alapkőzetre. Korukat tekintve ezek alig fiatalabbak, mint metamorf elődjeik, és jellemzően nem tartalmaznak kövületeket, csak néhány sztromatolitot és cianobaktériumok által létrehozott üledékoszlopokat, ugyanis még azelőtt keletkeztek, hogy a Földön bonyolultabb életformák jelentek volna meg. A homokkő, az iszapkő és a sztromatolitok jelenléte arra utal, hogy a területet korábban nagyon sekély tenger borította. Ugye milyen hihetetlen?! E kőzetpászták azonban megbillentek – ahogy az alábbi ábrázoláson is látható –, viszont a később lerakódott rétegek vízszintes elhelyezkedésűek.

Paleozoikumi (óidei) réteg

A hozzávetőleg 541-252 millió évvel ezelőtti időszakban 8 különböző tenger öntötte el a területet. Elárasztották a tájat, néhány millió évig felette hullámoztak, majd ismét visszahúzódtak. A tenger minden egyes előrenyomulás és visszahúzódás után agyagból, homokból és élőlények maradványaiból álló üledékeket hagyott maga után, melyeket a tengeráramlatok áttelepítettek, és leülepedésüket követően, hosszú idő alatt vastag kőzetrétegekké kompaktálódtak. Az eredmény pedig a csíkozott kőzetpásztákban figyelhető meg. Ez a réteg sokkal fiatalabb a többinél, sőt kövületekben is gazdag, ami azt mutatja, hogy a területet egykoron melegvizű, sekély tenger fedte, benne nyüzsgő élettel: kis tengeri élőlények, fejlábúak, karlábúak, korallok és tengeri liliomok is lakták.

Ennek a kőzetcsoportnak és egyben a Grand Canyon peremének a legfelső – 9000 méterrel a tengerszint felett található – rétege az ún. Kaibab-mészkő, ami valójában az óceán fenekén alakult ki. De hogyan is kerültek az őstenger fenekének kőzetei ilyen magasra? Ez egy újabb nagy fejezet a kanyon kialakulásának történetében.

A Colorado fennsík kiemelkedése

A kanyon kialakulásának kulcsfontosságú mozzanata kb. 130 millió évvel ezelőtt kezdődött. Földünk mélyén gigantikus erők működnek. Bolygónk belső szerkezete különböző gömbhéjakra tagolódik. A legfelső réteg a földkéreg, amin mi is élünk, és együtt mozog az alatta található felső köpeny sűrű, olvadt kőzetanyagból álló részével. A Föld belső magjában 6000 Celsius fok körüli forróság uralkodik, és a repedéseken keresztül a hő folyamatosn “megszökik” ami olyan erejű feláramlásokat hoz létre hogy a kőzetlemezeket is elmozdítják. A felszínen található kőzetlemezek e rétegen sodródva – egymáshoz közeledve, ütközve, egymástól távolodva, vagy elcsúszva – képesek átrendezni az egész bolygó arculatát.

A Colorado fennsík esetében az óceáni lemez az Észak-Amerikai-lemez nyugati peremének ütközött, alábukott, és ezzel átformálta a földfelszínt. A kontinentális réteg az elkövetkező évmilliók során összepréselődött, megvastagodott, közben az óceáni lemez még lejjebb süllyedt, és kb. 65 millió évvel ezelőtt kiemelkedett a mai Colorado-fennsík. A tenger visszahúzódásával, több hegység és plató kiemelkedésével létrejött a ma ismert felszín. A kutatások szerint a teljes emelkedés kb. 1600 m lehetett, így történhetett meg, hogy az egykori őstenger feneke ma a kanyon felső peremén található.

A kanyon születése

A terület kiemelkedésekor a Grand Canyon még nem létezett. Egy másik természeti erő vette át a „szobrász” szerepét. A felszín mozgásai nem szűntek meg, a régió egyes részei tovább emelkedtek, és ezzel a Colorado folyó lejtése, valamint áramlásának sebessége is megnőtt. Minél gyorsabban áramlik a víz, annál több erőt képes kifejteni, és annál nagyobb méretű hordalék szállítására képes. A folyó által szállított sziklák és kövek vésőként működnek. Ahogy a sebes sodrású víz ide-oda dobálja őket, bevágnak a földfelszínbe, és elkezdődik a kanyonképződés. A Colorado folyó Grand Canyonon át vezető része 446 km hosszú, és ezalatt kb. 600 méter szintkülönbséget küzd le, amely egy folyó szempontjából meredeknek számít, így vize óriási erővel zúdul keresztül. A Colorado a legújabb kutatások szerint 6-7 millió év alatt vájta ki a kanyont. Ugye milyen hihetetlen, hogy egy folyó képes volt kettévágni a többszáz millió éves sziklákat?!

A Colorado folyó átlagosan 91 m átmérőjű és kb. 10-12 m mély, hozama pedig másodpercenként 12000-15000 köbláb (kb. kosárlabdaméret) között váltakozik. Esős időszakban ez akár 300000 köblábra is nőhet. Egyes kutatások úgy tartják, hogy az utolsó jégkorszak végén, a Sziklás-hegység gleccsereinek olvadásakor akár (másodpercenként) 1 millió köbláb mennyiségű víz is mozoghatott a folyó medrében. Ma már nincsenek ilyen drámai vízhozamváltozások, így az erózió lelassult, de nem állt meg.

Minden élet a folyóban gyökereszik

A folyó nemcsak pusztítani tudja a kőzeteket, hanem lenyűgöző módon építeni is képes őket. A kutatók a kanyon bizonyos pontjain napjainkban formálódó új kőzetekre bukkantak. Ezek a forrásmészkövek a szurdok legfiatalabb képződményei. Az ún. travertínók szén-dioxiddal telített vízből keletkeztek, és keletkeznek ma is a kanyon legalján. A szén-dioxid apró repedéseken át szivárog a Föld mélyéről a felszínre, feloldódik a vízben, elsavasítva és alkalmassá téve azt a mészkő oldására. Később elillan a vízből, melynek oldott kalcium-karbonát-tartalma kicsapódik, és minden, a víz útjába eső tárgyat beborít.

Az élet forrása a víz

Így vagy úgy, de a folyó vizének minden cseppje alakítja ezt a tájat. A víz azonban sokkal többet tesz a kőzetek pusztításánál és építésénél. Nélküle a mai növény- és állatvilág a túlélésért küzdene. A folyó vonzotta ide a terület első lakóit is. Amikor a Hualapai indiánok ősei kb. 7000 évvel ezelőtt megérkeztek a Grand Canyonba, a Colorado folyót az élet egyik legfontosabb forrásaként tisztelték. És igazuk volt! A kanyon, bár zordnak tűnik, mégis kb. 1500 növény-, 89 emlős-, rengeteg hüllő- és kétéltű-, közel 400 madár- és sok halfaj otthona, amelyek alkalmazkodtak a sivár körülményekhez: a tápanyagszegény talajhoz, a hatalmas hőmérséklet-ingadozásokhoz, a rendszeres sivatagi hőséghez és a néha előforduló hideghez is.

Copyright © 2022 
Szöveg: Gáspár Kata, Forrás: Grand Canyon Nemzeti Park kiadványai, Fotók: Gáspár Kata és Tüske Ágnes 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

A fák között Miguel mutatja, hol fekszik az a hatalmas, akár 80 millió liter víz tárolására alkalmas víztározó, amivel a város lakóit ellátták. Lábunk alatt számos, anno tárolásra használt hűs pince kijáratát kerülgetjük, lépten-nyomon látjuk, érzékeljük, micsoda küzdelem lehetett itt egy ekkora várost életben tartani, megvédeni, megszervezni – nem csak a rivális városokkal, hanem a természettel is folyamatos harcban állva.

A Jaguár templom – melynek képe mindannyiunk számára ismerős lehet- élőben több, mint lenyűgöző. 60m körüli magasságával, meredek, szabályos lépcsősoraivel minden bizonnyal a valaha volt egyik legimpozánsabb képviselője a hatalomnak.

Tikalnak csak egy kis része van feltárva, de így is számos templompiramist, lakónegyedet, palotákat, kő sztélét látunk sétánk közben. Az elképesztően komplex település erejét és méretét a hajdanvolt várost körül ölelő hatalmas őserdő teszi még fajsúlyosabbá, ám a 60 m-nél is magasabb piramisok teteje még így is a fák fölé nyúlik – a látvány fentről lélegzetelállító. Az összefüggő buja, zöld vegetációt megtörő templomok egy olyan letűnt civilizáció emlékét őrzik, melynek titkait máig is kutatják, tudásuk eredetét és annak mélységét még sokáig tart megfejteni.

Guatemala – és a világ – egyik legcsodálatosabb fekvésű tavához ismét vissza kellett autózni a Csendes-óceán és a vulkánok irányába. Útközben egy lenyűgöző banánültetvényt, valamint a legszebb, legrészletesebben megmunkált óriás sztéléket is láttuk Quiriguában, melyek a híres maja naptárt, uralkodókat, politikai és katonai eseményeket valamint az időszámítással kapcsolatos fogalmakat és dátumokat örökítik meg.

Aldous Huxley szerint az Atitlán a világ legszebb tava. Nem járhatott messze az író az igazságtól: a tó 1560 m-es magasságon, fenséges vulkánokkal körül ölelt völgyben fekszik, mélysége van, ahol a 300 m-t is eléri. Lefolyása nincs, vizét melegvízű források táplálják, emiatt színe hol mélykék, hol zöldbe átmosódó,
a napsugarak csillogva táncolnak a környező csúcsokat tükröző felszínen. Partján kisebb maja településeket találunk, egyiknél kiszállunk, egy elvarázsolt, színes-szagos, nyüzsgő világba kerülünk. Kávézók, csodás szőttesekkel és festményekkel teli kis boltok, fafaragó, piac, kordék, régi teherautók és a sarkon rendet tartani próbáló, fütyülő rendőr alkotják a díszletet

A kristálytiszta levegőn áttörő vakító napfény szikrázik a tó felszínén – tényleg azt hiszem, egy mese díszleteibe kerültem. A maja árusok a vállukra vetett, karjukra hajtogatott elképesztő karibi színekkel mintázott szőttesei, félénk mosolyuk, fekete szemű gyerekeik, a nyüzsgő piac, a parton ringatózó csónakok és a tó vizében mosó asszonyok – térben és időben is nagyon messze vagyunk itt mindentől.

Guatemala az az ország, ahová bármikor, feltétel nélkül visszamennék. A Csendes-óceán felőli vulkánok, a magasabban fekvő, kellemes klímával rendelkező csodás városkák a kis titkos kertekkel, az út menti hatalmas kaktuszok, a szépen megművelt földek, az egyedülálló tavak és szigetek, az Atlanti oldalon elterülő hatalmas trópusi őserdők, a méltóságteljes Rio Dulce, a kis lagúnák, a Maja hegység buja zöld kúpjai, a fantasztikus maja konyha, az elképesztően gazdag és izgalmas kulturális örökség – én azt hiszem, kevés ország nyújt egyszerre ennyi élményt és látnivalót.

Azt remélem, sikerült valamit átadni az ottani élményeimből és őszintén remélem, hogy olvasóim közül lesznek, akik személyesen is megtapasztalják majd ennek a kis országnak a vendégszeretetét.

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Erdei Csilla
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Az ország közvetlen kedvessége már a reptéren megnyilvánult felénk: a nagyon alacsonyra limitált súlykorlát egyáltalán nem jelentett gondot, vidáman intettek, hogy ne törődjünk semmivel, csak szálljunk be a sárga-kék madárra festett mini gépbe, ami Mexikóból átrepített minket egy eddig nem látott, izgalmas világba.

Első állomásunk Antigua-Guatemala. Nehéz elmondani, mi fogott meg a helyben, a választ egy idős hölgy fogalmazta meg a nélkül, hogy feltettük volna a kérdést: míg egy szépen megpakolt gyümölcsös kordét fotóztunk, odajött, hogy készíthet-e rólunk képet. Nagyon megörültünk neki, letette a bicajt, és míg állítgatta a telefont, elmondta, hogy 20 éve él itt és soha nem menne máshová.

Ide az jön, aki szereti jól érezni magát, a nyugalmat keresi, és bizony egyre több a kisvárosban a bevándorló. Valahogy a bőrén érzi az ember az elmondottakat. Fantasztikus a főtéren, a virágzó fák alatt ücsörögni, az ott sétálókat, az árusokat, a gyerekeket nézegetni, a tér sarkában egy kiváló kávét meginni, miközben a nyitott ajtóknál, az árkádok alatt szinte ugyanúgy a részei maradunk a körforgásnak.

Az épületek kecses oszlopsorokkal keretezettek, a házak színesek, körülöttünk lélegzetelállító vulkánok csúcsai törik meg az azúrkék égboltot. A házfalak mögött mesebeli kertek rejtőznek, az éttermek belső udvarai is az életet, a körforgást, a folyamatosságot közvetítik a csodás növényekkel, festett falakkal és a kicsit szégyenlős, mégis kedves helyiekkel.

Az ékszerboltban a hagyományos jade maszkoktól és ékszerektől, a csokiboltban a szorgos kezek által öntött friss csokoládéktól, a múzeumban a több, mint ezeréves hatalmas, faragott sztéléktől áll el a szavam.

Akárhol járunk az utcákon, mindenhol érezzük a hatalmas, méltóságteljes vulkánok jelenlétét, amiknek a közelsége a magamfajta síkvidéki európainak maga a misztikum. Ami számomra kaland, a helyieknek a kemény valóság: érkezésünk előtt 2 nappal 6,7-es földrengés rázta meg Antiquát, melynek eredményeképp egy régi, csodás templom omlott össze, valamint hatalmas hasadékok keletkeztek az egyik úton – amit le is fotóztam ottjártunkkor.

A vulkánra felmenni egyedülálló élmény volt – az odaúton Miguel megállította az autónkat a vízszintes út szélén, és érezhettük, amint a hegyek mágneses ereje megmozdította azt – a kisbusz egyre határozottabban kezdett gurulni hátrafelé, elmondása szerint itt az iránytűk is megbolondulnak.

A Pacaya vulkánra gyalogosan és lóval is fel lehet jutni, érdemes ez utóbbi lehetőséget megfontolni, hiszen az utolsó 3,5 km-en 500 méteres a szintkülönbség, amit a porzó hamuban, éles, talpunk alól kigördülő lávadarabokon kell megtenni. Felérve otthagyom a csapatot, elsétálok odáig, ahol a hegy csendje és a szürke lávamező vesz csak körül. Innen már szabad szemmel is látom, hogy a fejem felett füstöt ereget a méltóságteljesen az ég felé törő hegycsúcs. Sehol sem éreztem korábban ezt a fajta kiszolgáltatottságot, itt élet és halál ura a természet. A láva halálos öleléséből kisarjadó kis zöld cserje dacolva a körülményekkel különleges színfoltot hoz a vulkán szürke fennsíkján – ki tudja, meddig nyújtózhat le a gyökere ezen a kopár vidéken.

Útközben egymás után suhannak el a maják kézzel megművelt, rendezett földjeik által tagolt városok, kisebb települések. A vidék elképesztő, az Ázsiából ismerős, buja zöld vegetációval benőtt mészkőkúpokat itt Maya hegységnek hívják, ugyanez Vietnámban pl a Ha-long öböl, Thaiföldön a Phang Nga Nemzeti Park a híres Bond sziklával.

Egyszer feketén ragyogó obszidián falnál állunk meg, hozunk néhány kisebb darabot a maják által leggyakrabban használt vulkanikus üvegből, ami egyaránt szolgált rituális és luxus célokra, valamint a legélesebb pengék is ebből készültek. Máshol óriás kaktuszok suhannak el mellettünk, később pedig megállunk egy zöldséges bódénál, ahol a perzselő napon a nyakunkon és a ruhánkon folyik végig a gyümölcsök zamatos leve. Van ennél csodálatosabb??

Az úton hol teheneket, hogy észbontó karibi színekkel átfestett kis templomokat látunk, miközben a távolban először még a magasra törő vulkanikus csúcsok, délebbre haladva lankásabb, néhol tűz által megtépázott hegyoldalak keretezik a tájképet.

A Csendes-óceán felőli, 1500 m feletti városkából leereszkedünk a trópusi „alföldre”, ahol a bő és sebes vízű Rio Dulce folyó környékét fedezzük fel: középkori, spanyolok által emelt várrom, tavon lebegő étterem, őserdővel sűrűn benőtt sziklák ölelte mellékág, ahová a maják csónakkal járnak a csupasz sziklákról csörgedező ivóvízért.

A folyó egyik öblében kis házikók bújnak meg – itt helyiek, külföldi nyugdíjasok és tehetősebb turisták laknak néhány hónapig – és nem hiszem, hogy akár egy közülük is megbánná a döntését. Hihetetlenül változatos madárvilág, buja zöld környezet, a folyó csendje várja az ide érkezőket. Ahogy az erőd, úgy a földrajzi és épített környezet is mind-mind a spanyol hódítók általi pusztításra emlékezteti az itt élőket. Amit lehetett, elvittek, elégettek, tönkre tettek, ideértve a csodálatos maja kódexeket is, amikből csupán 4 maradt az utókornak. A kalózok többek között a Rio Dulcén próbáltak a tengerre kijutni a zsákmányukkal, a folyó medre még ma is sok hajóroncsot őriz. Szerencsére a maják nem hagyták a kultúrájukat és a vallásukat a feledésbe merülni, így fordulhat elő, hogy vasárnap a falu keresztény templomában a helyi sámán tartja a „misét” saját, „pogány” isteneik történeteit mesélve.

Folytatás következik…

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Erdei Csilla
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Az egyik legérdekesebb név a sok közül amivel illették ezt a különleges tájat. Jelentése a Paiute indián nyelvben “vörösre festett arcok”. A déli Paiute indiánok legendája szerint ezek a kőpillérek az ő kővé vált őseik.

Az USA egyik legszebb nemzeti parkjaként számon tartott Bryce Canyon valójában nem egy folyó által vájt kanyon, hanem a zuhogó eső, az olvadó hó és a téli fagy eróziós munkája faragta ki a puha homokkőből a patkó alakú, természetes amfiteátrumba rendeződött több ezer hoodoo-t, sziklatűt, sziklaoszlopot és sziklaívet.

A Utah államban található parkot Ebeneezer Bryce mormon telepesről nevezték el, aki az 1870-es években itt telepedett le. Egy helyi legenda szerint tőle származik az a mondat, amit a parkról mesélő cowboyok ma is gyakran idéznek: „pokoli hely, ha eltéved egy tehened”. Ugyanis a marháit legeltető Bryce állatai elkóboroltak és komoly erőpróba volt megtalálni azokat a sivatagi hőségben a több ezer, tíz emelet magas sziklatorony között.

Coyote isten varázslata

Az ősi indián legenda szerint a “megtévedt földlakók” nem vigyáztak erre a törékeny földre, megették az összes fenyőmagot, kiitták a folyók, patakok vizét és ezzel magukra haragították az állatokat. Az állatok panaszát meghallgatta Coyote Isten és meghívta az embereket egy ünnepségre. Az emberek elfogadták a trükkös istenség meghívását és élvezettel lakomáztak, mit sem sejtve, hogy mi vár rájuk. Coyote Isten megbűvölte és egy varázslattal hoodoo-kká változtatta őket. A hoodoo szó eredetét továbbra is titok övezi, ami viszont biztos, hogy egy dél Paiute indián szóhoz kapcsolható és ohh doo-nak ejtik, mely ijesztő, félelmetes jelentéstartalmat hordoz magában. A telihold fényében a hoodoo-k egy valóságos kő-tű-erdőben elevenednek meg, újra életre kelnek és elmondhatják az üzenetüket: “Úgy élj és lépj, hogy vigyázz erre a földre!”

Mi is az a hoodoo?!

Hívják még tündérkéménynek, sátorsziklának vagy földi piramisnak. Ezek a magas, karcsú és hihetetlen formájú kőtornyok általában kiszáradt vízgyűjtő medence alján vagy sivatagos területen alakulnak ki, ahol a puha, könnyen erodálódó kőzetréteg (sárkő, tufa, puha homokkő) felett egy keményebb kőzetréteg található, mint például a bazalt, mészkő vagy kemény homokkő.

90 millió évvel ezelőtti őstengerből rakódtak le a vidék legrégebbi kőzetei, melyek ma már teljesen láthatatlanok.

55-40 millió évvel ezelőtt a mai Utah vidéke egy kiterjedt ősi tórendszer része volt, egy hegyekkel körülölelt medence, tele vízzel. Évmilliókon keresztül a folyók különböző üledékeket – többnyire oldott mészkövet – szállítottak ide és rakták le a nagy tavak rendszerébe.

20 millió évvel ezelőtt hatalmas tektonikus mozgások kezdődtek és a Colorado-fennsík több mint 3.000 méterrel megemelkedett. A tavak kiszáradtak és a korábban lerakódott üledékkeverékek iszapos mészkővé váltak.

Az elkövetkező évmilliók során a csapadékvíz és a fagy eróziós munkája kezdte el létrehozni a hoodoo-kat a keskeny falú sziklákból. Nyári napokon a hőmérő higanyszála akár 40 fokig is kúszhat, míg télen gyakran borítja hó tündérország hoodoo-it. Évente több mint 200 fagyás-olvadási ciklust észlelnek. Télen az olvadó hó víz formájában beszivárog a repedésekbe, majd éjszaka megfagy, tágul és fokozatosan növeli a repedéseket. Először lyukak, ún. ablakok jönnek létre, de az erózió folyamatos és az ablakok mérete egyre nagyobb lesz, végül a tetejük beomlik és önálló oszlopok maradnak a helyükön.

Az eső tovább formázza ezeket a képződményeket és a mészkő oszlopokat elképesztő formájú tornyokká, ún. hoodoo-kká faragja.

Változatos méretek, formák és színek

A hoodoo eróziójának átlagos üteme 100 évente kb 60-130 cm. Az embermagasságtól a több 10 emeletes épület magasságig változó magasságúak. Mintázatuk a felépítő lágyabb és keményebb kőzetek rétegződésétől függően rendkívül változatos. A színpalettában közel 60 féle színt különböztethetünk meg, melyeket az egyes kőzettípusokban lerakódott ásványok határoznak meg.  

Csillag “takaró”

A több mint 2.000 méteres tengerszint feletti fekvés, a tiszta száraz levegő és szinte nulla légszennyezettség együttesen a Föld egyik legsötétebb helyévé változtatja éjjel a Bryce Canyon vidékét. A tökéletes sötétségű égbolt a közel 7.500 csillag fényétől szinte lángol. Holdtalan éjszakákon a Tejút egy hatalmas ezüstös szivárványhoz hasonlít. A Vénusz és a Jupiter fénye olyan erős, hogy a hoodoo-knak árnyéka lesz az éj sötétségében, még misztikusabbá varázsolva a tájat.

Több ezer éves szálkásfenyők

A sima tűjű szálkásfenyők a Bryce Canyon őshonos növényei, csak 6 államban találhatók meg, beleértve Utah államot is. Földünk legöregebb élő példánya a 4765 éves Matuzsálem fának elkeresztelt szálkásfenyő a kelet-kaliforniai White Mountains-ben található, közel 1000 évvel idősebb, mint bármely más ma élő szálkásfenyő. A fenyők érdekessége, hogy gyakran részenként pusztulnak el. Ahogy a gyökerek szabaddá válnak, kiszáradnak és elhalnak. A fának csak a gyökerekhez  közvetlenül kapcsolódó része pusztul el, a fa többi része tovább él. Ez az egyik oka a fák torz, kínzott megjelenésének.

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Gáspár Kata
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.