Sri Lanka

Csodálatos utazásban volt részünk, és azt hiszem, nem túlzok, hogy életreszóló élményekkel és emlékekkel gazdagodtunk!?

Hálásak vagyunk Katának, aki professzionális módon, minden részletre odafigyelve szervezte meg utunkat, biztosított minden felől, és az összes aggodalmamra mindig nagyon gyorsan talált megoldást!! ?

Utazásunk állomásainak sorrendjében osztom meg az élményeimet.

Kicsivel több mint 30 óra utazás után érkeztünk Sri Lanka szigetére dec.24-én… (Főként a 15 éves lányom ragaszkodott hozzá, hogy a DOHAI reptéri megállót, és az ezzel járó 10 éjszakai órát kizárólag a tranzitban töltsük el, mert a földön aludni jó… ebben a korban van…hát… az őrködésük mellett pár percre kipróbáltam, azért.. no.. buli, jó-jó, de nem peregtek túl gyorsan a percek, ők pár órát aludtak így.? A reptér amúgy makulátlan, a mellékhelyiségek is.)

Tehát karácsony napján ébredtünk a gyönyörű óceánparton, Wijaya Beach-en, egészen pontosan rögtön arra, hogy egy szingaléz ember leszüretelte a csodaszép kilátású teraszunk előtt magasodó pálmafa kókuszait. Hihetetlen szerelésben – egy szál rövid gatya és póló, nadrágba csúsztatott macséta, és a lábakra hurkolt kötél… ennyi… nagyon magasan volt, fotóztam, mosolygott, megmutatta, hogy elvágta az ujját, én meg néztem, hogy ez komoly?? tényleg erre ébredek? és ő ott van tőlem néhány méterre a 10-15 méter magas fán?????…már ha csak ez történt volna a nyaraláson is megérte eljönni…, no aztán magamhoz tértem, és gyorsan megittam a teámat.

A férjem már egészségügyi sétán volt a parton, a gyerekeket inkább meg sem próbáltam felkelteni kora reggel a sok órás út után, ezért le is videóztam szüretelő emberünket, hogy megmutassam, nem álmodtam… ?

Aztán megpihentünk picit, élveztünk mindent ott, a legfőképpen a meleget, és a napsütést, no meg az óceánt…majd másnap 6 napos szigettúrára indultunk.

Minden nap új szállás, bőröndpakolás.. ez utóbbi a kedvencem… no nem, igazából hosszas minden-mást-kifogást keresés után kényszerből szoktam nekiállni ennek a tevékenységnek, de itt szerencsére erre nem volt idő reggelente, így CSAK pakoltam, és ezen kívül sok-sok mindenféle járművön utazás is járt a körúttal… ?

Pinnawala volt az első állomás, ami az árva és beteg elefántoknak ad menedéket. A menhelyről naponta kétszer a folyópartra vezetik őket fürdeni. Csodálatos, és az egyik legmélyebb nyomot hagyó emlékünk, amikor elhaladtak mellettünk a többtonnás állatok az utcán, majd boldogan fürdőztek Tőlünk alig néhány méterre… minden pillanatát imádtuk!!!! Picit megsúroltuk kókuszhéjjal egy elefánt hátát is… itt jegyezném meg, hogy Kalum szerintem mindenkit ismer a szigeten! Ha egy gondolat vagy kérés elhagyta a szánkat, ő pillanatok alatt oldotta meg, bárkivel állt szóba, úgy tűnt barátok, így volt ez az elefántos emberrel is… láttuk ,hogy ott vannak a folyóban… huhh, de jó lenne megérinteni nekünk is az elefántot, beszéltük, nem volt 10 perc, és ott álltunk mi is a folyóban… akkor feldolgozhatatlannak tűntek ezek, csak kapkodtuk a fejünket, és a telefont, hogy ki ne maradjon egy részlet, szóval ahogy ott feküdt az elefánt sok tonnájával… félrecsapva az orrmányát, szuszogott, úgy tűnt, szerette, és én neki is kerestem a tekintetét… ?

Folyamatosan tudtam volna nézni őket, oda és vissza!!! ??

Helyi papír-készítést is néztük, ezért nagyon sokat ér az elefánt-kaki!!! Bizony, abból!!!.. ha már 250-300 kg zöldet esznek naponta.. ?

Meg kell említenem, hogy Kalummal, magyarul beszélő sofőrünkkel és helyi segítőnkkel mindig egyezkedtünk, hogy tudunk még 30 percet nyerni a szobákban reggelente… eszméletlen jófej srác, és sportos, így Hunorral gyorsan egymásra találtak… bármivel tudtak dobálni… bárhol… bármeddig… (Kalum a Magyar krikett válogatott játékosa!!!!.. amúgy, így a sportot űző, szerető és tisztelő emberekként megtisztelőnek is vettük a társaságát…)

Néztünk útközben dohánylevelet csomagolókat… hihetetlen fegyelmezettséget láttunk!!! ?

Jártunk szingaléz faluban is, ökrös szekérrel és csónakkal… a csónakos bácsi 2 pillanat alatt varázsolt a tó kincseiből nekünk fejfedőt és nyakláncot?…

kóstoltunk ott készített ételt, bár 5 ujj helyett csak kettőt áldoztunk be Hannával… a kézzel evés nem ment jól valahogy… (megpróbáltunk rizst hántolni is… igen, éhesek maradnánk… ?), ittunk kókuszlevet… isteni volt, de szerencsére felvágta házigazdánk…

A nyári konyhájukban főzést látni időutazás volt számomra!!! Picit nagyanyámat juttatta eszembe a régi gyerekkoromból, és a bármit találsz a környezetedben, hasznosítsd elvet, nagyon szerettem… Egyébként mindenhol barátságos, és nyugodt, nem kapkodó emberek… ‘hakuna matata’ életérzés… Jó volt felvenni a ritmusukat, és mélyen a szemükbe nézni… ?

Etettünk sok-sok kóbor kutyust… lépten-nyomon ott vannak… kicsit betegesek, szomorkásak, de békések, és hálásak a törődésért!!! ?

No és felmásztunk a történelmi Sigirija oroszlánsziklára is… 11 éves mindig győzni akaró srácom, Hunor elöl persze.. 1202 lépcső… hmm… mi legalább sportcipővel készültünk, ám a helyiek strandpapucsban a poros, összevissza lépcsőkön, néhol egy-egy kapaszkodó gyerek csüngött, s megjelentek majmok is, szinte uralták a sziklát.. … Noha a meleg és páratartalom kombója azonnali, minden-ruhát-átizzadós érzést adott, a csúcsról a kilátásért persze, hogy megérte!!! És elképzelni hogy építhették ezt az 5.században..?!?.. de érthető, hogy az UNESCO Világörökség része lett..

A helyi gyümölcspiac viszont igazi útvesztő… az első 3 gyümölcs nevét még megjegyeztem ahogy kóstoltunk, a továbbiaknál viszont ez is feledésbe merült ?… kívülről, ha nem is vonzó mind, de annál finomabb ízek jutottak…

A lakosság nagy része, kb 70%-a buddhista. Betekintettünk templomukba, Dambullában, a több, mint 2000 évvel ezelőtti szentélyükbe. ?… füstölők, ritmusos dobszók, átszellemültség, felemelő érzések, virág-adománnyal érkező látogatók, freskók, szobrok, tisztelet, mezítlábak, fedett vállak, virágot lopó és falatozó majmok… Szintén az UNESCO Világörökség része. ?

Megálltunk a Matale fűszerkertben… lenyűgözött a körtúra: a nálunk tasakban kapható fűszerek eredeti állaga és íze… fahéj, vanília, kakaó, bors, szegfűszeg, szerecsendió…stb. és a kényeztető masszázs a végén, feldobta a napunkat…?

Kandyben ellátogattunk a Szent Fog Templomába, megnézhettük Buddha fogát, amit itt őriznek. Az esti vallási rituálé varázslatos volt, átszellemültünk, majd kígyózó sorokban haladva virág-adományunkkal egy pillanatra elhaladhattunk a Szent Ereklye előtt mi is?

Egy selyem üzletben gyönyörű helyi népviseletet próbáltunk (a fiúkat meglátva mondjuk 10 perces nevetőrohamot kaptam…?.. Hunor, a mindig sportoló gyerkőcöm azt hiszem marad a sportos style-nál.. ?)

A drágakő-múzeumban megnézhettük, hogy bányásszák a köveket, hogyan mossák, csiszolják, és mitől értékes egy darab. A széfen kívüli legértékesebb pici kék zafír 3millió rupia = 6 millióHUF kb. hát… megfoghattam ezt is. ?

Levezetésként rafting Kithulgala dzsungelben. Sokat nem kellett gondolkodni, hogy hideg-e víz, vagy félek-e… a tizedik mp-ben kaptunk egy egész csónakot beborító hullámegyüttest, én elől a javát… tény, hogy laza volt a vezetőnk. ? Az angolt félreértve pedig nem volt választás, hogy kiszálljunk a vízbe az utolsó 500m-re, hanem feladat, menj-menj, most… lábakat előre!!! ..ahhaaaa… gyors megkérdeztem mennyire biztonságos a víz, mégiscsak egy dzsungelben vagyunk, egy vadvízben… ?!???? De emberünk csak mosolygott a… ‘Hakuna Matata’…???

Következő programunk a teagyár látogatás volt, a 180 éves Mackwoods gyár. Mivel IMÁDOM a teát, ezért nagyon vártam!!!.. és szerettem is!!! (az angol királyi család kedvelt teáját kóstoltuk) Meglestük, hogy szedik a leveleket, szembesültünk vele, hogy mennyire kemény fizikai munka ez, és ráadásul nők végzik, akik nincsenek jól megfizetve.

Persze hogy teljesen máshogy képzeltem a cserjéket, a zöld és fekete tea közötti különbséget (egy cserjéről valók, csupán a feldolgozás folyamata, amitől különbözővé válnak), mi a silver és gold tea, vagy hogy készül a fehér… mennyi ideig áztassunk, ne forraljuk, miért nincs több koffein a feketében… ??

Vonatra pattantunk… ám Hunor addig megtanult krikettesen labdát csavarni Kalumtól… nem írom hányszor ment a labda a sínek közé… mert itt már átjárt a Hakuna Matata…. ?…

Szóval amint elindult a vonat, szinte meg sem álltunk Elláig.. mondanom sem kell, ott 1900 m-en, a hegyekben, a rizsföldek mellett, gyönyörű volt a kilátás egész úton!!!

Másnap el is sétáltunk a Kilenclyukú hídhoz, vagyis tuk-tuk-oztunk, amíg lehetett, fura és vicces járgányok ezek… látványosan Hanna élvezte legjobban ezeket az utakat, nyilvánvalóan fordítva van bekötve.. ?, én kapaszkodtam…!!! … főként… ?

Zöldségpiac… útvesztő/2… ?… csak kapkodtam a fejem.. ?

A körút utolsó állomása a Yala Nemzeti Park volt, ahol majd 4órán keresztül kerestük a leopárdot… , de én sokkal jobban örültem a sok elefántnak, akik csak úgy előbukkantak a ‘semmiből’… nyugodtan, és komótosan… tették a dolgukat, séta, evés, ivás…??

Gyönyörű pávák, gémek, madarak, őzek, szarvasok, krokodil, bivalyok … osztoztak a hatalmas park területen… nagy élmény volt!!

Szilveszter estéjére már újra az egyes szálláson voltunk, ahol közölték, hogy két nagy buli van az évben, a karácsony és a szilveszter. Mivel mindkettőt megnyertük a szálláson, tudtuk semmi baj, ha nem alszunk a reggelig tartó zenétől… ?.. pontban napfelkeltéig buliztak ?, tudnak élni!!!, csekkoltam… majd fél óra pihi után jött a helyi konga-party.. imádtam!!! …

És itt megpihentünk picit.

Az óceánban már kellő rutinnal csalogattuk a gyönyörű 1,5 m-es teknősöket zölddel (ezt a fiúk megszedték a maszkjaink zsákjába a partszakasz szélén, és úgy vonultunk a vízbe) úsztunk velük, de csak nézni is csoda volt, mint ahogy a kagylók színessége és változatossága. Nem emlékszem az utazásaink során volt-e ennyire sokszínű kagyló-lelőhelyünk.

A reggeli séta a parton, a táj bámulása, és csukott szemmel a hangok is elvarázsoltak…

Az ételek: a helyiek rengeteg rizst fogyasztanak, reggel-délben és este… (egy család egy hónapban 50kg rizst eszik meg)

Az ízek csípősek!!! Nagyon!!! Egy idő után Kalum segített nekünk választani… ez milyen Kalum?!? Ooo, ez nagyon finom!!!… na jó, egy picit csípős… ?

Az emberek nem kövérek, szikárak és erősek!!!

A hegyekben nagy a szegénység… a fél bőröndnyi ruha, játék és édesség adományunk átadásakor az emberek szemében pontosan azt láttam, amiért nagyon-nagyon megérte: őszinte öröm!!! nagyon megható volt!! A gyerekek nyakába akasztott érmekről azt sem tudták mi az, a csokival pedig szaladtak haza…

A Srí Lankaiak barátságosak, és segítőkészek, bárhol!!!

És nyugodtak!!! Egy teára várni 30 perc, az ételre kb 50 perc… jó volt hozzájuk lassulni!! Mosolyognak!!! Mindig!!!

Végül a 2-3 nap után a változatosság kedvéért megint csomagoltunk … de most már hazafelé.

Egy-két hét távlatából visszagondolva az útra, semmit, de semmit sem hagytam volna ki a programokból!!!

Hálás vagyok, hogy eljutottunk erre a varázslatos, megunhatatlanul és minden szempontból színes szigetre. Csodás volt az óceánpart, és a hegyek is. Remek hotelekben szálltunk meg, bőséges és fantasztikus ételeket ettünk. Fantasztikus emberekkel ismerkedtünk meg.

És ha három dolgot kéne említenem, az alapon felül (csodás idő, napsütés.. stb) mi volt a LEG…, akkor talán ezek lennének:

• elefántok közelsége az utcán, a folyóban, és a szafarin
• a színek: a rizsföldek és a dzsungel zöld színvilága, és az óceánpart, illetve a nemzeti park sárgája, ezek együttesen elképesztőek a fejemben
• hangok: a dzsungel hangjai (a pávák, majmok kora reggeli hangja mese, vagy filmbeli nem-hiszem-el érzés), és az óceán dübörgő hangja
• +1 : a füstölőkkel átjárt párás levegőben ott volt a vallásuk és erős életszemléletük. Ez olyan különleges illat-egyveleg, amit, ha bárhol megéreznék, biztosan és megtéveszthetetlenül eszembe jutna Srí Lanka!!!   

Úgy gondolom, ezt legalább egyszer, mindenképpen látni kellett! Mindent köszönünk!

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: László Renáta
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

És akkor elkezdődik. Az első gnú a vízbe veti magát. Szerintem valószínűbb, hogy a tömeg belelöki a legbénábbat a folyóba, de a lényeg, hogy elindulnak. Ebben a másodpercben indulnak az autók is, egy sajátos forma 1 alakul ki, mindenki a folyópartra igyekszik és szépen felsorakoznak. Ilyenkor már nem zavarja a gnúkat. A srácok ügyesek és jól helyezkednek, a beugrási pont majdnem szembe van velünk és az állatok egy autó távolságra jönnek ki tőlünk a vízből.

Sorban ugranak vagy pottyannak le a leszakadt partoldalon és egymást követve vetik magukat a vízbe. Igyekeznek minél gyorsabban elhagyni a folyót, a paták magasra verik fel a vízcseppeket. Egy távolabbi zátonyon krokodilok pihennek, de eszük ágában sincs megmozdulni, csak lustán hevernek ott. Van néhány gnú, ami nem bírja a terhelést. Megállnak a folyó közepén és lassan süllyedni kezdenek, látszik ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre kerülnek az iszapban. Mielőtt elmerülnének, erőt gyűjtenek és egy utolsó nekirugaszkodással kimenekülnek a csapdából. Van néhány állat, amit elkap a lelkesedés vagy partoldalon való leugrás után annyira tetszik nekik a móka, hogy felszaladnak a falon és beállnak újra a leugrók sorába. Órákig is eltarthat ez jelenet, sok tízezer vonulóval. Most csak pár ezer állat érkezett, fél óra alatt átjutott amelyik át akart, mindenki szerencsésen átért.

Megnyugodva legelészni kezdenek és szétoszlanak a hatalmas területen.

Elindulunk megnézni egy másik átkelőpontot is, de az üres. A síkon mindenhol gnú és zebracsapatok legelésznek. Gyakran vándorolnak együtt, ez kölcsönösen előnyös mindkét fajnak. A zebrák jobb megfigyelők, hamarabb jelzik a veszélyt és reagálnak rá, ezzel segítik a gnúkat. A gnúk hatalmas létszáma viszont a túlélését segítik az újszülött zebráknak, amik a 11 hónapos vemhességet követően a vándorlást közben születnek meg. A fő ellési időszak február vége, március eleje, de előfordul, hogy ilyenkor születnek borjak, gidák. Látunk is egy újszülött Thompson gazellát. A kicsinek 20 perce van arra, hogy a világra jötte után lábra álljon és kövesse az anyját.

A földön sok, az időjárástól kifehéredett koponyát, csontot találni. Ezen a területen nem a hiénák töltik be a takarító szerepét, hanem a különböző keselyűfajok. Többször látunk az úttól távolabb hatalmas csapatokat, amik lelkesen tépnek valamit, vagy csak álldogálnak egy-egy tetem mellett, egymás kergetésével múlatva az időt. A kisebb fajok kénytelenek várakozni mert ha nem a ragadozók által elejtett testről van szó, a kisebb keselyűk nem tudják felnyitni, ezért meg kell várniuk amíg a legnagyobb, a legerősebb, a füleskeselyű megérkezik és feltépi a bőrt, utána férnek csak hozzá a húshoz, belsőséghez. Nagyon szeretném a folyamatot közelről megfigyelni, lefotózni, de a keselyűk mindig vagy túl távol vagy egy bokor mögött gyülekeznek. Aztán ránk mosolyog a szerencse. Egy döglött zebra hever közvetlenül az út mellett. Kérem Shebbet, hogy álljunk meg és várjuk meg a keselyűket, de nemet vezényel. Higgyem el, hogy nem fognak idejönni a keselyűk.

Kicsit elszontyolodva veszem tudomásul, hogy nem várhatok napestig a keselyűkre, de gyorsan kárpótol az ebéd. A mai ebédünket a semmi közepén, a Kenyai határnál fogyasztjuk el. A Serengeti síkságának egy része kenyai területen húzódik Masai Mara néven. Bár földrajzilag egy területet alkot a Serengetivel, a Masai Mara területe 1/10-e a tanzániai résznek és a domborzata is egész már. A határt 1,5 méter magas betonkúp és egy emlékeztető tábla jelzi. Az ember azt hinné, hogy itt lenne a legkönnyebb engedély és adminisztráció nélkül átmenni egy másik országba, de megmutatták a kenyai határőrök és rangerek autóját távolabb a határvonaltól, a fák között. Persze meg kellett próbálnom, úgyhogy egy fotó erejéig átosonok a kenyai területre.

Ebéd után mi is átkelünk a Mara folyón, egy másik gázlóhoz. A folyón a hidat csak egy betoncsík képviseli. Nem érdemes ennél bonyolultabb hidat építeni, korláttal, pillérrel, mert azokat az esős évszak hirtelen lezúduló vízmennyisége gyufaszálként robbantaná össze és takarítaná el az útból, míg ezen a betoncsíkon csak átfolyik.

A túlparton egy teljesen új világ fogad, az otthoni természetföldrajz oktatást sűrűn emlegetve csodálkozom rá, hogy hányadik arcát mutatja a szavanna. Ez hasonlít legjobban az otthoni mezőkre, Zöld fű, bokrok, fák, a talaj mintha homok lenne. Csak a pár méterről ránk bámuló zsiráf jelzi, hogy még mindig Afrikában járunk. A vemhes zsiráfnőstény nyakán nyűvágók keresgélnek élősködők után. Valahogy nagyon furán lép, az egyik patája sérült.

A folyó partján verünk tanyát, van itt látnivaló bőven. A folyóban íbiszek, ludak keresgélnek, egyáltalán nem tartanak a parton sütkérező jól megtermett krokodiltól. És persze ha víz, akkor az elmaradhatatlan vízilovak is ott vannak. Kényelmesen heverésznek, időnként kicsit helyezkednek, de szemlátomást elégedettek az életükkel. Kivéve egyet. A csordától távol, egész közel a parthoz egy zátony árnyékában apró vízilóborjú húzódik meg. Felnőtt állat nincs a közelében. Amikor kikapaszkodik a zátonyra kiderül miért. A teste tele van sebhelyekkel, alig tud járni. Valószínű krokodiltámadás érhette, amiből akkor megmenekült, de a sérülései súlyosak.

Shebbe szerint még 1-2 nap, max egy hét, nincs esélye a túlélésre. A Serengeti természetvédelmi kezelésének az is a része, hogy nem avatkoznak bele a természetes folyamatokba, azaz nem mentenek meg egy-egy állatot külön. A folyó közepén hordalékzátony húzódik. Shebbe megkérdezi, látjuk-e a krokodilokat. Hát nem. Elő a látcsövet és centiről centire vizsgáljuk át a zátonyt. Nem kevesebb mint 8 krokodil heverészik rajta, magát teljes beleéléssel fatörzsnek álcázva.

Miközben nézelődünk a közeli virágzó bokorra nektármadár repül. Az apró, hihetetlenül gyors kismadár a kolibrik afrikai megfelelője, ugyanúgy nektárral táplálkozik, amit a hajlott csőrével a virágokból szürcsöl ki. Fotózni szinte lehetetlen, a rengeteg próbálkozásból egyetlen egy kép sikerült.

Zárásig el kell érni a szállásunkat ezért sietünk, de így is csak naplementére érünk oda. Ebben a táborban nem maszájok hanem nagyon kedves és jókedvű fiatal srácok a kísérők, akik az ösvény szélét világítják meg a lámpáikkal. Kérdésemre, hogy mit is keresünk tulajdonképpen, a válasz: szemeket. Mondtam neki, hogyha egyet is talál higgye el, hogy én fogok a leggyorsabban felmászni a szomszéd fára, és egy cseppet sem zavar, hogy az egy akácia.

Folytatás következik…

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Egészen addig, amíg a szomszéd autóból, a spanyol fiatalok el nem kezdenek kiabálni neki, hogy nézzen feléjük, hogy előnyösebb szelfit csinálhassanak vele. Ezt már zokon veszi és beljebb megy a sziklán, ahol már nem érik el. A másik hím oroszlán majdnem szőke, pedig a nőstények a sötétebb sörényt részesítik előnyben. A két territórium szomszédos egymással, a birtokosaik féltestvérek, Shebbe szerint ugyanaz az apjuk. Jönnek, mennek, sokszor csak pár méterre az autóktól.

Az állatok nagy részét nem igazán zavarják a jeepek, hozzászoktak. Ami viszont idegesíti őket az a zaj, a kiabálás, hangoskodás. Arra a legtöbbjük azonnal elmegy a park zavartalan részére. A kijárt utakat elhagyni szigorúan tilos, azonnal feljelentést, büntetést, engedély megvonást és a parkból való kitiltást von maga után (valószínű felnégyelést is, csak ezt nem merték hivatalosan említeni), így az állatoknak marad elég zavartalan területe. Ha megállunk valahol Penda leállítja a motort, kikapcsolják a rádiót, hogy minél csendesebbek legyünk.

Ahol nem a hím oroszlánok uralják a sziklát, ott nőstényekkel találkozunk. Az egyik sziklán egy csapat heverészik, pocakjuk csak úgy dudorodik a friss zsákmánytól, amit kb 50 méterre ejtettek el.

Pár társuk még őrzi a maradékot, amikor megérkeznek a hiénák. Először csak egy-kettő, de hamar ott van a klán többi tagja is. És sok hiéna oroszlánt győz. Az utolsó kettő nagymacska is otthagyja a csontokon verekedő dögevőket és elindul az árnyékot adó sziklák felé. Pocakjuk minden lépésnél lágyan billen balról jobbra és vissza.

Egy másik kopjen is nőstények heverésznek, de ahogy megkerüljük a sziklatömböt a tetején pár játszó kölyök tűnik fel.

Folytatás következik…

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Észre sem vettem és eltelt az a 2 hónap, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a repülőgépen ülök Tanzánia csodás szigete, Zanzibár felé.

Mikor leszálltunk a repülőgépről és kijutottunk a sok papírmunka után a reptérről megannyi kéz nyúlt csomagjaink cipelésének segítségére egészen a kis buszunkig, amit könnyen meg is lehetett találni a helyiek segítségével is. Úton a szálloda felé kukkanthattunk be még inkább ennek a szigetnek a csodáiba. Láthattuk milyen házakba, viskókba élnek a helyiek, az útszélén sétáló asszonyokat, fejükön kosárral, az iskolából hazasétáló gyerekeket, a fantasztikus gyümölcsfákat vagy azt, hogy mennyi kofa és bolt van egymás mellett, mindegyik más és mást árulva. Ezzel együtt azonban azt is észrevettük hogy egy egészen más világ fogadott minket, valami új. Új színek, új épületek, új szokások és új emberek, és, hogy egy olyan helyre érkezünk ami összehasonlíthatatlan azzal a világgal, ahol mi élünk. Nincs akkora tisztaság, nincs akkora gazdagság és nincsenek egymás hegyén hátán luxus üzletek és plázák, de azt gondolom pont ettől szép, mert különbözik attól amit megszoktunk és pont ettől izgalmas, hogy a komfortzónánkból kilépünk.

Amikor megérkeztünk a szállodába, hatalmas szeretettel és kedvességgel fogadtak minket. A kinti világhoz eltérően itt hatalmas nagy tisztaság és rend várta a csapatot. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez a hely mindenki álmát felülmúlta a csodás óceánpartjával, a hatalmas homokos kertjével, a csodaszép szobáival, a fantasztikus ízvilágú ételeivel és az elképesztően segítőkész és mosolygós személyzetével.

A programokat jobban meg sem lehetett volna szervezni, szerintem ez az 1 nap pihenés 1 nap túra tökéletesen ideális volt, hiszen bejártuk Zanzibár legfőbb nevezetességeit de közben az óceán parton is sütkérezhettünk. Az idegenvezetőnk, Fatma, aki egy rettentően türelmes, kedves és csupaszív hölgy volt, elképesztő történetekkel kápráztatott el és fantasztikus idegenvezetésben részesített minket. Számomra a legmeghatározóbb program Stone Town, Zanzibár fővárosa. Itt ténylegesen betekintést nyerhettünk az emberek életébe, megismerkedhettünk a helyiek kultúrájával, sétálhattunk a szűk, de számomra hangulatos utcákon, egy zeneiskolában meghallgathattuk Zanzibár hangszereit, láthattuk Freddie Mercury szülőházát, bejárhattuk a boltokat és meglátogattunk egy helyi hal- és fűszerpiacot. Mind ezek mellett a többi program is elképesztően jó és emlékezetes volt.

Matemwe falucska, ahol egy igazi afrikai iskolát és kórházat is meglátogattunk, illetve egy kunyhóba is látogatást nyertünk és a napot egy isteni helyi ebéddel zártuk.

Akit leginkább a fűszerek kóstolása és az ültetvények érdekelnek, annak élmény lesz a Jozani-erdő látogatásával egybekötött fűszer-szigeti túra, ami különlegességekben és fantasztikus illatokban, ízekben gazdagodik, de az sem szenved hiányt akinek a búvárkodás a mindene, ugyanis egy egész napos hajó túra keretében, több szigetre, homokdűnére is ellátogathat és az óceánba búvárkodhat, megfigyelve a több száz színekben pompázó élővilágot.

Számomra az idő is tökéletes volt kellemes volt mind strandoláshoz, mind a kirándulásokhoz. Azonban amikor átértünk a kontinensre, észak Tanzániába a szafarihoz, ott már kicsit lehűlt a levegő, de ez nem jelentett gondot hisz a szafarihoz megfelelő ruházatban nem lehetett fázni.

Rettenetesen vártam már az elejétől fogva a kalandunknak ezt a részét. Szerintem fantasztikus olyan állatokat a saját környezetükben szabadon látni, amiket máshol csak ketrecben tekinthetünk meg, de itt nem csak az állatok csodálatosak, hanem azok a lélegzetelállító majomkenyérfák és akáciák és még sok száz trópusi növény. A szafarivezetőink Penda és Tumaini volt akik szintén izgalmas és elképesztő idegenvezetésükkel tették még jobbá a túránkat, sőt még pár szót szuahéliül is megtanultunk.  A Tarangiri Nemzeti Park, a Ngorongoro Természetvédelmi Terület illetve a Lake Manyara Nemzeti Park mellett ellátogattunk egy maszáj faluba is, ahol beléphettünk egy igazi maszáj kunyhóba, illetve megnézhettük hagyományos táncukat és kézzel készített ékszereiket. A nemzeti parkokba beérve ameddig csak a szem ellát valamilyen állatot mindig láttuk. Azt hiszem szerencsésnek mondhatom magunkat ugyanis az orrszarvútól át a zsiráfon, kafferbivalyon és a flamingón keresztül egészen az oroszlánon át szinte mindenféle állatot láttunk, és ilyen közel elefánt családot sem láttam soha mint ott.

A szállás itt is fantasztikus volt tisztaságból itt sem volt hiány, azonban amiért valójában különbözött minden szállodától, az az volt, hogy a vízilovak tava mellett volt a jól felszerelt luxussátrunk, és szerintem leírhatatlan amikor mindenhol csend van és a vízilovak bőgését lehet csak hallani, na meg a fáradhatatlan majmok játékát.

Életem legjobb utazásának lehettem részese ezzel, és tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, főleg ebben a szervezésben, mert mikor egy ilyen helyen járunk, egy ilyen országban akkor döbbenünk rá igazán, hogy mennyi minden van még amit nem láttunk és hogy a világ csak ránk vár, és arra hogy mi felfedezzük.

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Noé Nora
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Végül egy igazán kedves pofájú, szinte még kölyök hiéna jön közvetlenül az út mellett. Megállítom az autót, mindig is nagy kedvenceim voltak a hiénák, nagyon örülök, hogy ilyen közelről látok egyet. A többivel ellentétben ő nem fordul sarkon és megy el, hanem bizonytalanul szimatolja az autót. Hol közelebb jön, hol hátra ugrik, teljesen úgy viselkedik mit egy bizonytalan kutya.

Majd úgy dönt, hogy bár furák vagyunk, de valószínű veszélytelenek és az autó hátsó kereke elől felkap valamit és futásnak ered. Egy döglött kígyó az.

– Shebbe, a hiéna egy kígyót talált.

– Nem fogja megenni, sosem esznek kígyót. – hangzik a válasz.

És tényleg. Pár méter után leteszi, megszimatolja, majd undorodva otthagyja.

Egyre kevésbé útnak nevezhető az, amiken tovább megyünk az esti szállásunk felé, közben útba ejtve néhány látványosabb helyet.

Egy kiszélesedő, lassú vizű folyóban vízilovak sokasága zsúfolódik egymás hegyén-hátán. Ürüléküktől barna és jellegzetesen kénes szagú a víz, messziről érezni.

Oroszlánok pihennek a lemenő nap fényében, a három apró kölyök alig látszik ki a fűből.

Este 7-re, már sötétben, érünk a szállásra, ami egy sátortábor a síkság közepén. Ezek a táborok nem állandóak, hanem mindig költöznek az állatok vándorlását követve. Semmi, de semmi nem választja el őket a vadvilágtól, így az első, hogy szigorúan betartandó eligazítást kapunk. Sötétedés után és napfelkelte előtt csak és kizárólag a maszáj kísérővel hagyhatod el a sátrat, akit a központi épületből egy walkie-talkie segítségével tudsz hívni. A sátrak tökéletes kényelmet és biztonságot nyújtanak. Hatalmas és kényelmes ágyak terpeszkednek a süppedős szőnyeggel borított padlón, a fal belül masszív fa. Zuhany, hibátlan angol wc tartozik mindegyikhez és reggel, időpontra rendelheted a forró fürdővizet, ha szeretnéd. Az áramot generátor és napelemek biztosítják. A vacsora svédasztalos. Az Afrikában gyakori krémleveseket egyébként is szeretem, de ennek a szállásunknak a szakácsa csodálatosan finoman készíti őket. A mai: sós banánkrémleves. Miközben falatozunk a séf a Michelin csillagos éttermeket megszégyenítő stílusban, hófehér szakácssapkában és kötényben sétál körbe, és tulajdonosi büszkeséggel az arcán mindenkitől megérdeklődi, hogy ízlik-e a menü. Igen, nagyon jól főz, a leveseit és a mandazit (kardomonnal ízesített fánkféle) még sokáig emlegetjük.

Ébresztő reggel fél 6-kor, mert 6-ra megyünk reggelizni és amilyen gyorsan lehet már indulunk is. Minden nap hosszú napot tartunk, azaz nyitástól zárásig kint vagyunk terepen, mert az állatok megfigyelésére a legjobb idő a kora reggel és az estébe hajló délután. Bár augusztus van a reggelek kifejezetten hűvösek, 15-16 fok van, mellettünk egy pár rutinosan kötött sapkában reggelizik. Az étkezősátor egyik oldalát kinyitották, így a reggelizőasztal mellől látott, a tábor körül őgyelgő hiéna látványa ismét ráébreszt, hogy tényleg a vadon közepén vagyunk.

A Serengeti felett megjelennek a hőlégballonok. Akinek kedve van, meglehetősen borsos áron befizethet egy pár órás hőlégballonos utazásra a síkság felett. Ahogy megállunk a ballonokat fotózni egy apró madár kezdi el támadni a visszapillantó tükröt, vad elszántsággal próbálja a tükörbéli vetélytársát elkergetni. Nem elégszik meg azzal, hogy az álló autót támadja, 50-100 métert követi is a mozgó járművet, amíg tökéletesen meg nem bizonyosodik róla, hogy a vetélytárs végképp elhagyta a territóriumot.

Az út mellett nagy létszámú Thomson gazella csordák legelnek. Ebből a gazellából van a legtöbb, a bakok között már megy a verekedés a nőstények kegyeiért. A túloldalon bíbichez hasonló madár lapul a fűben, a bokron kakukk üldögél. A kakukk a helyiek szerint meg tudja jósolni az esőt.

A síkságon, a valamikori vulkáni tevékenység bizonyítékául, teljesen meglepetésszerűen elszórva hatalmas gránitszikla csoportok, kopje-k hevernek. Igen, pontosan olyanok, mint az oroszlánkirályban. Ezek a sziklák, ha árnyékban vannak hűvösek maradnak, ha napfény éri őket akkor kellemesen melegek a hűvös reggelen. Ragadozóknak kitűnő kilátó. Végig járjuk őket melyiken mi lakik éppen. Több sziklacsoporton találkozunk szirtiborzzal, ami a nevével ellentétben egyáltalán nem borz, hanem az elefánt egyik legközelebbi rokona. Van, ahol csak napoznak a sziklán, de találkozunk éppen a csemetéjét reggeliztető szirtiborz nősténnyel is.

Természetesen amíg eljutunk egyik sziklacsoporttól a másikig addig is akad bőven látnivaló. A magasabb növényeket az ernyős akáciák mellett a kolbászfák képviselik, amiken, mint egy jobb hentesnél a szalámik, lógnak le a termések.

Rengeteg madárfélével találkozunk. A fűben antilopok legelésznek. A különböző méretű antilopok más más ragadozónak nyújtanak táplálékot. A pici és gyors Thomsonokra a gepárd, az impalára a leopárd, a nagy és nehezen legyőzhető zebrákra és a bivalyokra csak az oroszlánok vadásznak.

Az autóban minden megtalálható, ami az egész napos kintlétet kényelmessé teszi. A tető kinyitható, engem be sem lehet szedni onnan. A hátsó ülések között hűtőláda tartja kellemes hőmérsékleten az innivalót. Több töltőpont biztosítja, hogy a fényképezőgép és a telefonok akkumulátorai működőképesek legyenek, én például folyamatosan töltök egyet, mert napi 2-3 elemet is elhasználok a fotózáshoz. A többi autóval való összeköttetést adóvevő biztosítja, ha valamelyik vezető érdekesebb eseménnyel találkozik akkor értesíti a többi vezetőt. Vagy nem. Megkérdezem Shebbet, hogy mégis, hogy igazodik ki, nekem teljesen egyformának tűnik minden út. Nevet. 10 éve havi 2 hetet tölt a nemzeti parkokban. A GPS már a fejében van.

Egyetlen egy dolog nincs a jeepben. Wc. A kisebb nemzeti parkokban mindig kiépített mosdóknál álltunk meg, ha erre valakinek igénye volt, itt azonban nincsenek ilyenek. A pisiléshez bizony ki kell szállni az autóból, amit cseppet sem bánok, teljesen más a perspektíva gyalogosan. Szóval az ember szól, keresünk egy biztonságos környéket és mindenki elvonul az autó mögé intézni az intéznivalóját.

– Az ajtót hagyjátok nyitva! szól az utasítás.

– Miért?

– Ha valami baj történik, be tudj szállni.

Csöndesen megjegyzem, hogy ha valami baj történik és én éppen bokáig letolt nadrággal a kocsi mögött tartózkodom, a nyitott ajtó, szerintem, már nem javít a helyzeten.

Folytatás következik…

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Ahogy haladunk a krátert körülvevő hegy teteje felé, a vegetáció átalakul. Az útról lenézve a növényzet a ködbe vész, a fák mintha szakállt növesztettek volna, lógnak rajtuk a levegő nedvességtartalmából vizet nyerő különböző epifitonok. Itt nem lehet megállni, mert a kanyargós, szűk úton balesetveszélyes, viszont van egy kilátópont, ahonnan az ember az első pillantást vetheti a vulkán kráterére. A legtöbben megállnak, elkészül a selfie és már mennek is. Mi látcsövet veszünk és hosszú perceken át próbáljuk megtalálni az elefántot, amit Shebbe szabad szemmel mutatott.

Az út levezet a völgybe, a köderdőt felváltja a síkvidéki növényzet. Az akáciákat zsiráfok csipegetik. Az egyik akácián nagy gumókat látni. Egy fán lakó hangyakolónia otthona, ami így megakadályozza, hogy a zsiráf teljesen lelegelje az akáciát, és ezzel a pusztulását okozza.

Maszáj területen haladunk keresztül egészen a Serengeti bejáratáig. Az út mellett a fákon fehér dobozokat látunk. Méhkaptárak. A fák alatt maszáj asszonyok mézet árulnak. Több falu mellett is elhaladunk. A vadállatok ellen sűrű kerítés védi a kunyhókat, amihez néha tartozik saját víznyerőhely, de olyan is előfordul, hogy egy nagyobb vízfelületen osztoznak a vadállatokkal.

A Serengeti kapujában állunk meg ebédelni. Talán a világ leghíresebb nemzeti parkjába készülünk belépni. A terület hatalmas. Körülbelül a teljes Dunántúl méretű és 5 régióra osztják. Észak, Dél, Kelet, Nyugat és a Central. Az állatok az időjárás változását követve vándorolnak hatalmas csordákban a területen, mindig oda mennek, ahol éppen legelőt találnak és ez a körforgás megy évszázadok óta. A kapunál – ahogy a piknikpontokon általában – mindenféle állat éldegél a könnyű táplálékforrás és az emberi jelenlét adta védelem miatt.

Hatalmas, gyönyörű színekben pompázó gyík pihen a ház falán, a párja egy csirkecsontot próbál biztonságba vinni. Hihetetlenül pocakos egerek rohangálnak az száraz fűben. Meg kell mondjam elefántot fotózni jóval egyszerűbb, mint egeret. A Serengetibe vezető utat akár unalmasnak is lehetne mondani, hisz a kövek határolta poros út nyílegyenesen vezet keresztül a teljesen lapos vidéken.

De ha az ember vezetőjének jó a szeme és kellően türelmes akkor kiderül, hogy itt is rengeteg állattal találkozhatunk. Az útszéli köveken kékfejű gyíkok napoznak és találkozom az első hiénával is. Sajnos már élettelenül hever az út szélén. A távolban egy pillanatra vadmacska bukkan fel a fű között, hogy szinte azonnal el is tűnjön a szemünk elől ez a ritka kisragadozó. Shebbe mutat sakált, majd hosszú percekig figyeljük ahogy egy színpompás szalakóta fogyasztható állapotba hozza a hozzá képes hatalmas szöcske zsákmányát. Hozzá, hozzá ütögeti a kőhöz, fogást vált rajta amíg meg nem győződik róla, hogy nincs már benne élet és csak ekkor lát neki elfogyasztani.

Folytatás következik…

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Utunk több falun át vezet. ahol az út szélén ugyanúgy meg lehet bármit vásárolni mint Arushában. Penda megkérdezi, hogy ettünk-e már valaha vörös banánt. Nemhogy nem ettünk, de bevallom én még csak nem is hallottam róla eddig. Úgyhogy megállunk és kapunk vörös banánt. Nagyon finom, kicsit rostosabb, tömörebb az itthon megszokottnál, Kapunk még egy szintén számomra ismeretlen sárga héjú fajtát is, ami csak itt terem.

Az út mellett kávéfarmok, amiket a környék nevét adó, maszáj nyelven emanyara-nak nevezett, botkaktusz kerítés határol. A botkaktusz egy kutyatejféle, amelynek tejnedve mérgező, átmeneti vakságot okoz ezért az állatok nem tesznek benne kárt. Megállunk az African Gallery-nél, az egyik legnagyobb galériánál, ahol a pár dolláros emléktárgyaktól kezdve a nagyon komoly bútorokig és hihetetlen szobrokig mindent kiállítanak és meg is vásárolhatóak. Profik, a nagyobb tárgyakat rögtön a címedre is szállíttatják nemzetközi szállító cégekkel.

Készül itt szobor fémből és fából. Az ébenfa teljes feldolgozása a szemünk előtt zajlik. Mint kiderült a kivágott ébenfa kívülről fehér és csak a belső része sötét. Amikor szobrot faragnak belőle akkor először ezt a világos réteget hántják le, aztán vésővel, csiszolóval, csak kézi munkával alakítják ki a szobor végső formáját. Az üreges szobroknál az üreg is kézzel, apró vésőnyomokkal kerül a fába, szigorúan a szobor szétvágása és ragasztása nélkül. Egy-egy falunak készülő összefonódó alakokból álló, ujamaa családfa, ami a közösség összetartozását jelképezi hónapok munkája.

A közösség, a család mindenhol nagyon fontos és összetartó. Az út szélén aprócska, pár éves gyerekek bandukolnak nagyon büszkén. Óvodások. A szülők átkísérik őket az út megfelelő oldalára, irányba állítják, és ők az utat követve elballagnak az oviba. Kérdésemre, hogy nem veszélyes-e ez, azt a választ kapom, hogy mindig van valaki, aki rajtuk tartja a szemét. A közösség a galéria tulajdonosainak is fontos, nyereségükből visszajuttatnak, iskolát tartanak fent, kutat fúrattak a falunak. Apropó a víz. A vízhez való hozzájutás még mindig az egyik legnagyobb probléma. A lakosság közel fele nem jut megfelelő minőségű ivóvízhez, sokszor kilométerekről hozzák a főzéshez a vizet. A jellegzetes vízszállító kannákat mindenhol látni. Szállítják autón, motoron, biciklin, a nomád maszájok rengeteg vízhordó szamarat is tartanak a kecskéken, marhákon kívül.

Ahhoz, hogy a Serengeti nemzeti parkot elérjük keresztül kell menni a Ngorongoro Természetvédelmi területen. A természetvédelmi terület és a nemzeti park közötti jelentős különbség, hogy a parkból ki vannak tiltva a szarvasmarhatartó nomád maszáj pásztorok. Tanzániában több mint 130 törzs él békességben egymással. A maszájok a legnagyobb. A szarvasmarha képviseli náluk a vagyont és a pénzt, így az általuk lakott területen bármikor feltűnhet az út szélén egy kisebb-nagyobb marhacsorda vagy kecskenyáj, amit a hagyományos kockás takaróba öltözött pásztoruk, egy bot segítségével, több- kevesebb sikerrel megpróbál távol tartani az autóúttól.

Hiába hirdetik azt, hogy ők természetközeli életet élnek, a maszáj területeket mindenhol meg lehetett ismerni arról, hogy sivataggá vannak legeltetve, használva. A lassan megújuló faanyagot kivágják főzéshez, tűzrakáshoz, kunyhó építéshez. Amit a marháik nem legelnek le, azzal a szamaraik és a kecskéik végeznek. Illetve a velük tartó kutyáik rendszeresen behurcolták a veszettséget a nemzeti park területére. Így a természetvédelmi területen szabadon élhetnek, de ha átlépik a park határait, azt a vezetők jelenteni szokták és a parkőrök kikísérik őket a területről.

A maszájokat szinte lehetetlen kikerülni. A turizmus összefonódott a nevükkel és a kultúrájukkal. Maszájok kísérnek a szálláshelyeken éjszaka, maszáj táncosok szórakoztatnak műsorral a szállodában, bárhol lehet maszáj gyöngyfűzéssel készült ékszereket venni. A nomád maszájok létszáma 1954 óta 10000 főről 50 000 főre emelkedett. Nem fizetnek adót, rájuk nem vonatkozik a 6 hónapos kötelező katonaság, sem az iskolakötelezettség. Szabadon vándorolhatnak, léphetik át az országhatárokat A gyerekek saját iskolába járnak, de nagyon sokszor inkább a családban segítenek, a kisfiúk a kecskéket őrzik, a kislányok a ház körüli munkákban dolgoznak. Nincs személyi okmányuk. Természetesen joguk van ahhoz, hogy felhagyjanak a nomád életmóddal, tanuljanak, letelepedjenek, akkor ezek a kiváltságok nem érvényesek, ugyanúgy élnek, mint a többi állampolgár. Pontosabban egy különbséggel azért találkoztam. Mindenhol kiemelték, hogy az illető maszáj származású, legyen az professzor vagy túravezető, míg a többi törzsből származóknál ezt nem tartották fontosnak megemlíteni.

Folytatás következik…

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Amint befordulok a házhoz, az ösvényen egy csapat gnú áll velem szemben. Az az állat, ami a kocsiból olyan békés, nem túl nagy jószágnak tűnt teljesen átlényegül, ha leszegett fejjel, a szarvát lóbálva mustrálgat téged, tőled pár méterre állva. Gyorsan végignézek magamon és megállapítom, hogy az alvós rövidnadrág és a piros papucs a lehető legalkalmatlanabb felszerelés mind a futáshoz, mind a szomszéd, tüskés akácia fa megmászásához. Miközben mozdulatlanul ezen gondolkodtam, valószínű a gnúk is gondolkodtak és úgy döntöttek mégiscsak elég ijesztő vagyok, hogy a másik ösvényt válasszák. Később megnéztem azt az ösvényt is. A mély nyomokból ítélve, amit a patájuk vágott, ha felém jönnek akkor egész napra biztosítottam volna munkát a helyi kórház dolgozóinak. Vissza menekülve a teraszra meg kell állapítsam, hogy mindezt csak magamnak köszönhetem, lehetett volna annyi eszem, hogy nem kezdek el egyedül a vadállatok után sétafikálni.

A napfényben végre körülnézünk a szállásunkon is. A sátrakból és kis faházakból álló szállás közvetlenül a szokatlanul magas vízállású tó mellett fekszik, van olyan épület, amit teljesen víz vesz körül. Reggelire választhatunk az omlett vagy a palacsinta közül. Én a palacsintára szavazok, ez a szokásos, töltetlen, vastag tésztás verzió valamilyen enyhe fahéjas ízzel. A mai úticélunk a Manyara tó nemzeti park, ami abban különbözik a többitől, hogy 2/3-át a tó foglalja el. A park vízben gazdag ezért mindig zöld. Elsősorban gazdag madár állományáról és a fára mászó oroszlánjairól híres.

A parkban mindig elérhető a táplálék ezért nagy számban élnek majmok. Innen onnan is figyel minket egy-egy majmocska a bejárathoz közeli sűrű növényzetből. A nap folyamán találkoztunk fejdíszes cerkóffal – Blue monkey és rengeteg páviánnal amelyek nem ritkán 100 fős családokban élnek és nem félnek megtámadni még a leopárdot sem. Bőszen kutatnak az fügefákon, a patakokban és az elefánt ürülékben élelem után. Bármennyire is furcsa a hatalmas kupacok sok kisebb állatnak jelentenek táplálékforrást. Vagy a meg nem emésztett magvakat vagy az ürüléken megtelepedő rovarok lárváit fogyasztják a majmok, mongúzok és a különböző madarak.

Ahogy haladunk előre változik a vidék, több az üres meder, nyíltabbá válik a táj és a lakók is változnak. Egy tisztáson aprócska Kirk’s dik-dik antilop jelöli éppen a territóriumát. Ezek az alig 40 cm magas kis jószágok pontosan számon tartják, meddig ér a területük és annak a határán sekély gödröt kaparnak, abba ürítenek. A mi dik-dikünk régóta lakhat ezen a helyen, mert a gödre jócskán tele van már. Biztos vagyok benne, hogy nincs még egy fajtárs, aki át merné lépni ezt a határ jelzést.

A nyíltabb területen sok a tamarindfa, aminek a hosszúkás, csavar termését édes kocsonya veszi körül, ezért finom csemegének számít. A páviántól az elefántig rengeteg állat fogyasztja. A tamarindot csemegéző elefánt azzal sem törődik, hogy pár méterre tőle állunk és figyeljük, esze ágában sincs annyi időre sem abbahagyni a termés szedegetését, hogy el tudjunk menni mellette az úton.

– Szerinted jobb vagy balkezes ez az elefánt? Az 50%-os nyerési esély biztos tudatában vágom rá, hogy jobb.

– És tudod, hogy miért? Nézem az ormányost felfedezek-e valamit rajta, ami elárulja, esetleg egy tintafoltot valamelyik lábán, hogy abban fogja a tollat, ha éppen levelezőlapot ír távoli barátainak, de semmi.

– Nézd meg az agyarát.

Tényleg, az egyik agyara 15-20 cm-rel rövidebb. Az elefántok az agyarukat használják ásásra, a fákról azzal verik le a nekik kellő dolgokat, szóval szerszámként is funkcionál. Van preferált oldaluk, amelyiket jobban szeretik használni, azaz minden elefánt jobb vagy balkezes, pontosabban agyaras.

Fő célunk, hogy megkeressük a fára mászó oroszlánokat. 11 óra felé meg is találjuk őket, egy folyó túloldalán heverésznek a fán.

A srácok megpróbálnak átjutni arra az oldalra, de a tó magas vízállása miatt az arra vezető utat víz borítja, járhatatlan, így inkább elindulunk a park másik oldalán lévő Maji Moto hot spring névre hallgató piknikhelyre. Az út melletti fákon nagy, 10 cm körüli kerek termések csüngenek. Rákérdezek mi ez, de nem tudja senki így kiegyezünk a mi a tök ez fában. Mint kiderült nem is állunk távol az igazságtól, mert az ebédelőhely mellett van néhány ilyen növény, és a termés közelről szemlélve leginkább egy kemény dísztökre hasonlít.

Penda levisz a névadó forráshoz. Könnyelműen beledugom az ujjamat. Nem kellett volna. Tűz-pirosan kapom ki, csodálom, hogy ez a forrás nem gőz formájában tör a felszínre. A neve találó a Maji moto szuahéliül forró vizet jelent és még a jó pár méterrel odébb lévő tó vizét is kellemes fürdővíz hőmérsékletűvé változtatja. Ebéd után több utat és folyómedret is felkeresve haladunk visszafelé. Mindegyik partján akad valami érdekesség. Az egyiknél zsiráf-család csemegézik, a másiknál apró jégmadarak mellett kaffer szarvasvarjú csapattal is találkozunk.

Ez a legnagyobb szarvascsőrű madárféle egész különleges családi életet él. Csapatban jár, de a csapatban csak egy költőpár van, és az egész család részt vesz az ő, egyetlen, fiókájuk felnevelésében. A csapat közösen építi a fészket, eteti a fiókát. Lassan lépdelve keresgélik a kiszáradt folyómederben a gyíkokat, nagyobb rovarokat. A szarvascsőrű madarak nagy kedvenceim. Nem csak azért, mert könnyű őket felismerni, hanem mert a táplálkozási szokásaik is igen látványosak. A legtöbb esetben feldobják az ételt majd a hatalmas csőrükkel elkapva eszik csak meg.

Visszamegyünk az oroszlánokhoz is. 5 óra telt el a legutóbbi látogatásunk óta, de egy centit nem változtattak a pozíciójukon, ugyanúgy kicsit punnyadt gyümölcsként lógnak ugyanazon az ágon, ahol 11 órakor. Este 6-ig el kell hagyni a park területét, így a kapu felé vesszük az irányt. Pillanatonként akad valami látni és fotózni valónk, minden tiszteletem a vezetőinké, akik türelemmel viselték, hogy az összes madárnál, állatnál el szeretnénk időzni egy kicsit. Találkozunk egy elefánt csapattal, ahol az egyik nőstény egy körülbelül egy hónapos borjút vezet. Próbálnak az út menti lejtőre felkapaszkodni. A kicsi nagy lendületet vesz…. És csúnyán ormányra esik. Feltápászkodva, enyhe sértődöttséget látok a tekintetében, hogy kinevettük, de nem is próbálkoznak többször inkább az út másik oldalán mennek be a bozótba.

A kijárat felé a haladásunkat az sem könnyíti meg, hogy a páviáncsapatok és a bivalyok kijöttek az útra melegedni és nem igazán mutatnak hajlandóságot arra, hogy elmenjenek onnan.

Kiérve még elmegyünk mosdóba. Valaki nyitva hagyhatta az ajtót, mert a páviánok ott is jártak. Apropó mosdó. Állandó kérdés, ha európán kívülre megyek, hogy oké, de hol fogtok pisilni. Hát el kell mondjam, hogy Tanzánia magasan vezeti a mosdólistát. Még a legeldugottabb helyen is kifogástalanul tiszta mosdók vártak minket, ahol volt szappan és wc papír az adagolóban és ahogy kiléptünk az épületből azonnal jött valaki és kitakarított utánunk. Ezeknek az épületek ajtajait mindig zárni kell, mert a benti hűvös és a víz vonzó az állatok számára. Az a jobbik eset, ha csak a páviánok tartanak duhaj bulit odabent, de láttam videót, amelyiken az oroszlán sétált ki nagy kényelmesen az ajtón a mosdóhasználat után.

Reggel hiába kelek korán és megyek ki zebrát nézni, lekéstem a csatlakozást, már az összes zebra és gnú legelészik, csak a tó felől a vízilovak koncertjét hallgathatjuk. Összepakolunk, csomagjainkat a hordárokra bízzuk és kimegyünk reggelizni. Az idő ismét hűvös, jól jön a vékony pulcsi és a széldzseki. Az ebédlőhöz sétálva is rengetek állattal találkozhat az ember. A kíváncsi majmocskák mindenütt ott vannak és élén tekintettel követik minden lépésedet, figyelve nincs-e lehetőség valahol élelmiszer – akár legális, akár illegális módon történő – megszerzésére.

A tóban, a töltés mellett magányos flamingó álldogál. Kicsit színehagyott, nem is a legtisztább a tollruha rajta, de az első flamingónk. Reggeli után nekiindulunk, hisz ma éjjel már a Serengeti nemzeti parkban fogunk éjszakázni.

Folytatás következik…

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Amíg vezetőink az adminisztrációt intézik mi körbe nézünk. A kis, hagyományos kunyhókat mintázó házak mosdót, kávézót, ajándékboltot rejtenek, köztük apró madáritató, ahol fajok sokasága tobzódik. Vöröscsőrű bivalymadár, a mindenhol jelenlévő pompás fényseregély, aminek a tollruhája olyan mintha a legszebb selyemből készítették volna és a nagy kedvencem, a csak itt látott, álarcos törpepapagáj is iszik, fürdik a csöppnyi betontálban.

Belépve a nemzeti parkban megdöbbentő vadbőség fogad. A hatalmas fák alatt gnúk, zebrák és antilopok sokasága legelészik. Hogy mi ehetőt találnak azt elképzelni sem tudom. Tanzániának ezen a részén két száraz és két esős évszak váltja egymást. A hosszú száraz évszak júniustól októberig tart, így augusztusban éppen a közepén járunk. A fű száraz és ropogósra égett. A baobab fák teljesen csupaszon állnak a síkságon. Tényleg olyanok mintha egy kissé megzavarodott kertész véletlenül fejjel lefelé ültette volna el őket. Azaz mégsem teljesen csupaszon, az egyik fán találunk egyetlen egy virágot.

Shebbe szerint október közepére minden virágzik majd és elég egy-két nap eső, hogy a táj ismét harsogó zölden kelljen életre. Az eső hiánya miatt az élet főként a vízforrások közelében zajlik ezért azokat keressük fel.

Elsőként két egymás melletti tónál állunk meg. Hiába mindkettő tó, két teljesen eltérő élőhely. Az egyik nyílt vizű, víztükrénél gnúk, zebrák isznak és fürdenek.  A másik kis tó felülete vízinövényekkel fedett. A levelek felületén jasszána egyensúlyoz, szétterpesztett lábujjain oszlatva el a súlyt.

Egyetlen egy egyezőség van a két víz között. Mindkettőt előszeretettel látogatják az elefántok. Láthatóan nagyon élvezik a vizet, isznak, elmerülnek benne, mint egy csapat óvodás a kismedencében. Mindegyik családhoz tartozik különböző korú elefántborjú. Az egyik kb egy hónapos apróság jól megbámul, aztán biztos, ami biztos nyugtatásul szopik egy kicsit. Az elefántnak – a legtöbb négy lábon járó emlőstől eltérően – az emlők a mellső lábak között találhatóak.

Elhagyjuk a kis tavakat és elindulunk ebédelni egy kiépített piknik pontra. A haladásunk is lassú mert lépten-nyomon találunk valami izgalmasat, ami miatt megállítjuk az autót. Az út menti elhagyatott termeszvár mongúzoknak ad otthont. Érdekesek ezek a termeszvárak. Mindenhol láthatóak az út szélén a hatalmas vörös kúpok, de hangya helyett rengeteg egyéb állat használja a profi módon, szellőzőkkel, belső hőmérsékletet csökkentő járatokkal megépített várakat.

Az egyik termeszváron Shebbe jól megtermett varánuszt fedez fel ahogy sütteti magát a nappal, de látunk törpemongúzt is. 

Mire elérjük az ebédelőt majdnem 3 óra. Ezek a pontok nagyon kulturáltan, mosdóval, asztalokkal kiépített helyek általában valamilyen különlegesen szép helyen. Vagy csak mi álltunk meg mindig különlegesen szép helyen. Egyetlen egy dologra kell odafigyelni. Mindig csukd be a kocsi ablakát, különben búcsút mondhatsz a nassolásra szánt mogyoródnak, a szemfüles majmocskák azonnal kirabolják az autót.

Ez a pont egy folyóvölgyre néz, ahol látcsővel figyelheted ahogy az elefántok jönnek-mennek odalent.

A meleg ebédünk gyönyörűen, terítővel, üvegtányérra megterítve érkezik, rizs, csirke, zöldség, gyümölcs.  A potyakaja reményében sok faj látogatja ezeket a megállóhelyeket. A majmok mellett szarvascsőrű madár, fényseregély és egy rendkívül ijedős mókus is a tiszteletét teszi a helyen amíg eszünk.

Ebéd után leautózunk a fentről látott folyómederhez, megnézzük, mint vonz magához a víz. A baobab fákat felváltják az akáciák, a síkságot a dombok. Egy elefántcsalád uralja a meder alján csordogáló vizet. Miután ittak felkapaszkodnak a partoldalon, ahol egy kis pocsolyában sárfürdőt vesznek. Bár nem nagyon van olyan élősködő, ami az elefánt vastag bőrével megbirkózna, de a rendszeres iszap és az azt követő púderezés a bőrápolásuk fontos része. Gondos szülőként igyekeznek a pár hónapos apróságnak is megtanítani a fortélyokat, de van még mit gyakorolni.

Homokzátony választja ketté a vizet, rajta patkós bíbic próbál megvédeni valamit az elefántoktól. Az aprócska madár kitárt szárnnyal, dühödten neki nekitámad a zátonyon álldogáló egyéb állatoknak legyen az a nála alig nagyobb pásztorgém vagy érdeklődő elefántok.

Ahogy az elefántok elhagyták a folyómedret újabb szereplők jelennek meg a parton. Ezúttal egy zebracsorda érkezik, pontban 5 órakor. A vezető óvatosan közelít, nem jelent-e váratlan veszélyt a folyó majd tömött sorban jönnek le inni. A fényképezőképbe nézve szédülök a csíkjaiktól.

6 órakor zár a park így kifelé indulunk, de a kilépés előtt a nyílt vizű tónál elakad a szavunk és megállunk. Két elefánt játszik a vízben, simogatják, játékosan a víz alá nyomják egymást, hogy csak az ormányuk vége, mint két periszkóp lóg ki. Majd az egyik felemelkedik, jól látható hágó mozdulatot tesz. Éppen kezdünk meghatódni, hogy milyen szép is az elefántszerelem. Csak ketten, játék, naplemente, csupa gyengéd romantika amikor Shebbe könyörtelenül visszarángat a valóságba.

– Ez itt két fiatal elefántbika, és éppen dominanciaharcot vívnak.

Na, akkor mára ennyit is a romantikáról. Az utolsó percig figyeljük őket, aztán irány a szállásunk. A park nincs körbekerítve, mellette közvetlenül falvak, lakóházak állnak, a falu lakói esténként tűzifának vágják a park szélső fáit.  Ahogy megállunk a kijelentkezéskor kislányok rohannak a kocsihoz és utána egy-egy szelet édeskenyérrel gazdagodva boldogan mennek is el.

Egész utunk során sok gyereket láttunk élelmiszert koldulni az út szélén. Csak a turistákat szállító jeepeket próbálják megvámolni. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert éhesek vagy azért, mert a turistáktól extra finom falatokhoz, édességhez lehet jutni, de a szabály szerint nem lehet nekik ilyen formán élelmet vagy pénzt adni, mert akkor iskola helyett is az út szélén állnak, illetve történt már baleset a mozgó autóhoz odarohanó gyerek miatt. 

Nem láttam élelmiszerhiányt, és az afrikáról előszeretettel publikált éhezéses képekhez hasonlóval sem találkoztunk egész utunk során, de az tény, hogy nem láttunk élelmiszer pazarlást sem. Az általunk el nem fogyasztott élelmiszer, gyümölcs sosem került kidobásra, hanem a srácok mindig odaadták valakinek, aki éppen jobban rászorult. Ez a tudat nagyon hamar rászoktat mindenkit arra, hogy csak annyit szedjen a tányérra amennyit biztosan elfogyaszt.

Sötétben érünk a Manyara tó melletti szállásunkra és egy gyors vacsora után csak annyi energiánk marad, hogy bebújjunk a szúnyogháló alá.

Folytatás következik…

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

A járókelők többsége gyönyörűen felöltözött. A gyerekek nagy része iskolai egyenruhában. Ezen kicsit elcsodálkozunk, hisz szombat van és a kérdésünkre, hogy az akkor tanítási nap-e nemleges válasz érkezik. Templomba vagy egymáshoz látogatóba mennek az emberek.

Tanzániában a muszlim vallás az elterjedt, de itt a Kilimandzsáró környékén a keresztény vallásúak vannak többségben. A legenda szerint azért, mert a hölgyek megunták, a muszlim férfiaknak a többnejűség iránti igényét és ha tehették keresztény férfiakhoz mentek feleségül. Szóval a hölgyek ágyforradalma terjesztette el a környéken a kereszténységet. Na így kell igazán hatásos forradalmat csinálni!

A mellettünk elsuhanó utat figyelve feltűnik, hogy itt még az árokpart is hasznosítva van. Kukoricát vetettek bele. Most érik, halad a betakarítás, az út mellett sülő kukoricacsöveket kínálnak, a tehén kukoricaszárat dézsmál, fejen, motoron szállítják a hatalmas köteg kukoricaszárat.

Penda elkezd szuahéliül tanítani minket. Az első szó, amivel mindenhol találkozunk, karibu azaz szívesen és mindenki nagyon jól szórakozik azon amikor megmutatom neki az amúgy északon élő karibu szarvas fotóját, hogy na az a karibu…

Az utak itt jó minőségűek, de mindig tartogatnak meglepetéseket. Jobbra 3 zsiráf legelészik az út széli akáciáról. Maszáj zsiráfok, a zsiráffajok közül a legnagyobbak. Egy ideig kölcsönösen gyönyörködünk egymásban. Érdeklődve bámulnak ránk amíg mi megcsodáljuk a frissen sült kakaós süteményre emlékeztető mintájukat, hatalmas szempilláikat, majd megunva a nézelődést a sietség legkisebb jele nélkül elballagnak. Pár pillanat múlva egy strucc tojót pillantok meg. Igazán meglepetésként ér, hogy itt találkozom a fajjal, valahogy mindig sivatagosabb élőhelyre képzeltem. Kellett nekem annyiszor megnézni a sivatagi showt!

A falvak szélén hollók és persze kecskék takarítják a hulladékot. Tanzániában nem létezik a szél sodorta műanyag zacskó probléma. Nem lehet műanyag zacskót behozni az országba. A boltban és az út szélén vásárolt árukat sem nejlonzacskóban hanem takaros, vászonszerű anyagú táskában kapod kézhez. Az út széli hulladék nagy része ásványvizes petpalackból áll, ugyanis a vezetékes víz csak kevés helyen fogyasztható minőségű.

3 óra autózás után érjük el a Nemzeti Park bejáratát. Közben elmegyünk a Mererani hegyek mellett, ami világ egyik legszebb színű és legritkább drágakövének, a tanzanitnak lelőhelye. Ez a gyönyörű kék ásvány a világon csakis itt, egy 4 km hosszúságú területen található meg és ezerszer ritkább a gyémántnál. Már a felfedezése is különleges mert egy indiai születésű, szabómester végzettségű kalandornak köszönhető, aki gyémántok után kutatott szerte Afrikában. 1967-ben a taxisa a rossz időjárás miatt nem volt hajlandó elvinni az eredetileg megbeszélt területre és véletlenül bukkant a föld felszínén az ásványra.

A felfedező két évvel ezután autóbalesetben meghalt és élete végéig nem tudott róla, hogy egy új drágakövet fedezett fel, ami a nevét végül a Tiffany ékszerház reklámkampányának köszönheti. A kő ritkasága és szép színe, na meg a kitűnő reklámnak köszönhetően hamar népszerűvé vált.

1970-ben már annyi külföldi szerencsevadász tolongott a területen, hogy a bányászati jogokat 1971-ben államosították, majd 1986-ban 4 évig újra szabadon bányászhatóvá tették.

A hogyan bányásszunk tanzanitot-ról Penda tud sokat mesélni, ő ugyanis 3 évig dolgozott egy bányában, aminek a hatása kézfogáskor még mindig érezhető.   

A Kilimandzsaro Nemzeti Park bejáratánál hatalmas rönkökkel megrakott teherautó áll, ablaka tele CheGevara képekkel amire – mint pár kérdés után kiderült – a tulajdonos nagyon büszke. Éppen rendőr ellenőrzi, hogy csak annyi és olyan fát szállítsanak el amilyen az engedélyen szerepel. A hegy aljában végig fenyőültetvények vannak. (Pinus patula – mexikói szomorúfenyő).  A föld ugyan állami tulajdon, de egy hektáronként bérelhetik a gazdálkodók és ha kimerül igényelhetnek másikat. Így, az ellenőrzött termeléssel védik a területet a túlhasználat ellen. Kétfajta műveléssel találkoztunk. Az egyik esetben a fenyőt megfosztják az alsó ágaitól, és az felfelé kezd nőni, vagy nem gallyazzák le és így rövidebb, de vastagabb faanyagot kapnak. A fák alatti területet kézzel megtisztítják a természetes növénytakarótól, oda répát, krumplit, zöldborsót vetnek.

A 2250 méter magasan fekvő Londorosi kapunál lépünk be a védett területre. A művelt területeken nem sok állatot láttunk itt azonban szinte ránk robban az élővilág. A kála hatalmasra nő, a fákon majmok rohangálnak, a bokorban az apró gyűrűsszemű légykapó keresgél élelem után. Innen autózunk még fel a tengerszint feletti 3407 méter magasra, a Morum Picnic site-hoz, ahonnan a túra indul. Az út mellett lassan elfogynak a fák, helyüket kisebb bokrok, és olyan szárazságtűrő növények veszik át, amik láttán egy virágkötő azonnal sírva fakadna a gyönyörűségtől.

A Morum Picnic sitenál kiszállunk az autóból és nekivágunk a Shira platónak. Célunk eljutni a Shira 1-es alaptáborig, ahol a legtöbb hegymászó 1 napot tölt akklimatizálódással mielőtt további 5 nap alatt eljutna a hegycsúcsra.

A platón a valamikori vulkán működésének emlékeként különleges sziklaalakzatok hevernek szerteszét. Gomba, ölelkező alak, csak egy kis fantázia kell hozzá.

Teg folyamatosan magyaráz, mutogatja a növényeket. Ez itt egy erica féle, a másik növénynek a teája meg mindenféle hasfájásra jó, az itt dolgozók rendszeresen fogyasztják. Egy darabot elteszek emlékbe, több hónappal a hazaérkezés után is erős, aromás illata van. Két fontos utasítást is kapunk. Az egyik, hogy csak semmi kapkodás. Pole pole (lassan lassan) halljuk folyamatosan. Hiába csak 200 méter a szintemelkedés, a 7,5 km hosszú úton ezen a magasságon már nem lehet rohanni. A másik, hogy folyamatosan inni kell, kortyonként de nagyon fontos a folyamatos folyadék utánpótlás.

Az állatok jelenlétére a fennsíkon inkább csak nyomok utalnak. Bivaly, antilop lábnyomával találkozunk, de Teg szerint néha leopárd, oroszlán is erre téved. Eltűnődőm, hogy mennyire kell elszántnak lennie egy hegymászónak, hogy a platón egy bivallyal (vagy ne adj isten egy oroszlánnal) történő találkozás után még tovább akarjon menni.  A terület vízellátását mély folyóvölgyek biztosítják, amik az esős évszakban tele vannak vízzel, most azonban csak kristálytiszta és barátságos méretű erecske csordogál az aljukon. Három ilyenen kell átkelnünk. Három leereszkedés a függőleges falon, három visszamászás és már a tábornál is vagyunk.

Jelenleg kb 8 mászócsoport foglalja a területet a tábor központi épülete körül. Ez nagyon kevésnek számít, a pandémia előtti csúcsidőben hosszú kilométereken keresztül álltak itt a sátrak. Minden csoporthoz kell egy vizsgázott, engedéllyel rendelkező vezető és több teherhordó, akik 15-20 kilós hátizsákokkal teszik meg az utat. Kell egy sátor a vendégek szállásának, egy a személyzetnek, külön sátor a konyhának és egy kisebb egyszemélyes wc sátor. Magukkal viszik még a csapat számára elegendő élelmet és vizet is.

Miközben sós banánchipset rágcsálunk, (ami azonnal bekerült a legkedvencebb élelmiszereim közé) megismerkedünk Tag testvérével és unokatestvérével, akik szintén vezetőként dolgoznak. Kérdezősködünk, hogy hogy is lesz valakiből vezető. Tag családjában ez hagyomány. Édesapja, testvére is az. 16 évesen járt a csúcson először. Azóta 479 szer volt fent, mint vezető és több mint ezerszer mint hordár, de azt nem tartja pontosan nyilván. Gyors fejszámolást végzek. Ezt azt jelenti, hogy a 20 év alatt kb minden héten felmászott a Kilimandzsáró csúcsára. A pihenő után elindulunk visszafelé. A harmadik folyóvölgy pont alkalmasnak látszik az ebéd elfogyasztására. A vízparton előkerül a kockás abrosz, az ebéddobozok, forró víz és tea. Porcelán bögrékből, tejjel, cukorral. A Kilimandzsáró folyóvölgyében. Hirtelen úgy érzem magam mintha az Aliz csodaországban egyik jelenetébe csöppentem volna és várom, hogy valamelyik bokor mögül előjöjjön a Nyuszi vagy a Bolond Kalapos. 

Ebéd után visszamegyünk a Picnic site-hoz. 5 óra alatt 13 km-t tettünk meg és csak a kocsiban döbbenek rá, hogy bizony elfáradtam. Bár az állandó, enyhe szél miatt nem volt melegünk Tibi és én is lepirultunk a napon. A picnic site-nál éppen egy nagyobb mászócsoport készülődik az induláshoz. A busz oldalán lévő minta őszintén megdöbbent, hogy kerültek a szánhúzó kutyák ide. Pontosabban oda? 

Este 6-ra érünk vissza a szállodába, ahol a menetrend szerinti madárjárat és a teához érkező süti-csoki kombó után még felmegyünk a rooftopba, de csak egy fagyira van már energiánk és mindenki aludni tér. Holnap indulás, várnak minket a nemzeti parkokban eltöltendő napok.

Folytatás következik…

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.