A szívemnek legkedvesebb fotókkal tarkítva, összegyűjtöttem Nektek a számomra legkülönlegesebb és legmeghökkentőbb tulajdonságait az afrikai kontinens lenyűgöző óriásainak, az afrikai elefántoknak.

Óh azok a hatalmas fülek! Imádom ? Az afrikai elefánt egyik fő jellegzetessége, felülete akár a 2 m2-t is elérheti (az ázsiai elefántok füle sokkal kisebb). Legfőbb funkciója a test lehűtése az afrikai hőségben. Az óriási füleket erek sűrű szövevénye hálózza be, lengetésével a fülben áramló vért akár 5-10 °C-kal is lehűtheti.

Ormányuk egyszerűen fantasztikus. 40.000 izom alkotja ezt a különleges szervet, amivel képesek szagolni, tapintani, fogni, ölelni, integetni, simogatni, vizet felszívni és trombitálni. Súlya akár két ember súlyát is elérheti! Hatalmas erő és finom mozdulatok képessége rejlik benne: akár egy fát is ki tud csavarni gyökerestől a földből, de képes egyetlen apró bogyót is lecsípni a bokorról, köszönhetően a végén található két, ujjként funkcionáló növekménynek (ez a másik különbözőség az ázsiai elefánthoz képest, nekik csak egy van). Közel 2 méteres hosszúságának köszönhetően pedig eléri a fák legmagasabb leveleit is.

Ezek a óriások hatalmas étvággyal bírnak. Egész nap barangolnak, nagy távolságokat tesznek meg, minimálisat alszanak, folyamatosan keresik a táplálékot, melyek gyökerek, fűfélék, gyümölcsök és fakéreg. Egy kifejlett felnőtt példány akár 200 kg táplálékot is elfogyaszthat egyetlen nap alatt, melyre szükségük is van, hogy 2-7 tonna súlyú testüket “teli tankolják”.

Az elefántbébiknek azonban van egy érdekes szokása: gyakran lakmároznak anyjuk ürülékéből. Brrrr… Számukra fontos vitaminokhoz jutnak hozzá e “csemegéből”.

Afrikában különbözú bogarak, rovarok, vérszívók telepedhetnek meg az állatok bőrében, szőrében. Az afrikai elefántok védekezésképp gyakran dagonyáznak a sárban, fürdenek vagy ormányukkal vizet locsolnak testükre, majd porfürdőt vesznek. A sár az élősködőkön túl az afrikai nap perzselő melegétől is megóvja az állat vastag bőrét. Igazán mókás látvány, amikor ezek a hatalmas állatok hemperegnek a sárban, lábaik a levegőben és mint pancsoló gyerekek, boldogan élvezkednek. Garantáltan nem lehet kibírni mosoly nélkül ?

Az elefántok rendkívül szociális állatok. Bár szoros családi kötelék jellemzi őket, az elefánt családot különböző korú tehenek és borjaik alkotják. Az elefánt asszonyságok 3-4 évente egyetlen bébinek adnak életet, akit kb 22 hónapig hordanak szívük alatt. Amikor eljön a nagy nap, a csorda valamennyi tehene közreműködik a kb 100 kilós kis csöppség világrajövetelében. Nem csak a születés pillanatában segítik az elefánt mamit, hanem később, a bébiket óvodába gyűjtve védelmezik, óvják és nevelik őket az életre. A “csöppöket” anyjuk kb 2-3 éves korukig táplálja a létfontosságú anyatejjel, majd elválasztja őket. Az elefánt lányok a csordában maradnak, de a fiúk ahogy elérik az ivarérett kort, kiválnak a családból és egyedül vagy kisebb csordába verődve élik az ifjú hímek szabad életét.

Ezek a csodálatos óriások rendkívül intenzív érzelmeket képesek megélni, felfogják a halált is. Amikor elveszítik családtagjukat, először megpróbálják újraéleszteni, etetni, majd miután tudatosul bennük hogy szeretettük eltávozott, gallyakkal és levelekkel betakarják, “eltemetik”. Gyászolnak és akár évekig visszajárhatnak, hogy meglátogassák a csontokat, melyeket még ormányukkal is megérintenek.

Aki teheti, vegyen részt egy afrikai szafarin ? Nagyon különleges, egyedülálló élmény az elefánt csordák életének, egymással való kapcsolatuknak a megfigyelése. Egészen közelről, a dzsipünkből láthatjuk az elefánt teheneket és borjaikat. És amikor egy hatalmas elefánt megáll autónk előtt és a szemébe nézhetsz egy hatalmas óriásnak, az az érzés egy életre emlékeidbe vésődik.

Copyright © 2021 
Szöveg: Gáspár Kata, Fotók Gáspár Kata és Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Sokkoló és semmihez sem fogható élmény volt eljutni a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató hadza törzshöz, Észak-Tanzánia egy eldugott szegletébe. 

Hogy elérjük a hadzák földjét, órákon át zötykölődtünk a forrón tűző egyenlítői nap alatt a poros úton. Régen elhagytuk már az utolsó lakott települések kunyhóit, lassan elmaradtak a villanyvezetékek, megszűnt a térerő a telefonokon. 

Körülöttünk térd magasságú bozótos, hosszúkás kaktuszok, néhány majomkenyérfa, por és hőség. Visszanézve az Eyasi tó vize kéklett a messzeségben.

Ezen a vidéken ritka vendég az eső. A növények apró levelekkel és hegyes tüskékkel védekeznek a hőség és az állatok ellen, itt csak a legszívósabbak élik túl. Az időszakos esőzések után maradt mély folyómedrek alján csak sziklák meredeznek, víznek nyoma sincs. 

Csend volt körülöttünk, csak néha hallottuk egy-egy madár rikoltását. A levegő vibrált a hőségtől.

Kocsink felverte a föld könnyű, sárgás porát, ami rászáradt az arcomra, kezemre, folyamatosan szomjas voltam, rázkódunk a terepjáróval a bozótos ösvényeken, egyelőre nem tűnt jó ötletnek ez a kirándulás.

Csatlakozott hozzánk egy vezető, aki beszéli a hadzák nyelvét, ugyanis ennek a körülbelül ezer főt számláló törzsnek saját nyelve van, méghozzá igen különleges. Kutatók szerint ez a bennszülött csoport sem genetikai, sem nyelvi rokonságban nem áll más környező törzsekkel, szinte teljesen izolált életmódjukkal ők a világ egyik legutolsó vadászó-gyűjtögető népe. Nyelvükben pedig, ahogy hamarosan a saját fülünkkel is meghallottuk, írtó érdekes, csettintő hangok vannak.

A hadzák, vagy hadzabék csak a legutóbbi időkben kerültek kapcsolatba a külvilággal. A globális felmelegedés miatt egyre inkább kiszáradó élőhelyük, a világ fejlődésével párhuzamosan szűkülő életterük már nem nyújtott elegendő táplálékot számukra, ezért a tanzán kormány nemrégiben elkezdte élelmiszerrel, elsősorban kukoricával segíteni őket, emellett korlátozott számban a turisták látogatását is lehetővé tették, ezzel segítve fennmaradásukat.

A “főútról” lekanyarodva még hosszú ideig döcögtünk jeepünkkel a bozótosban kanyargó, emberek és állatok által kitaposott csapásokon, néha lelassítva, jeleket kerestünk. Rovásokat a nagyobb fákon, melyekkel a hadzák jelzik az ideiglenes táborhelyükhöz vezető utat. Mikor végre megálltunk egy baobabfa mellett és elindultunk a bozótos mélyére vezető keskeny ösvényen, még nem tudtam, hogy ez az út közvetlenül az emberiség múltjához vezet és csodával határos módon lehetőségem lesz bekukucskálni a civilizációt megelőző világba. Ugye milyen elképesztő ?!

Egy tisztásra értünk, melynek közepén akáciafa magasodott, ágain állat koponyákkal. Vezetőnk kiáltozott, de egyelőre nem láttunk senkit, így tovább mentünk, egy másik letaposott tisztásra, ahol fűből készült, apró házikókat, bokrokra aggatott íjakat és nyilakat, díszes tök edényeket láttunk. Emberek egyelőre sehol.

Néhány percnyi várakozás és kiáltozás után a bokrok közül feltűnt egy csapat férfi. De milyen férfiak! Apró termetű, kemény léptű, kátrány fekete bőrű emberek, döbbenetes arcvonásokkal, vállukon átvetve lenyúzott állatok bőrei, kezükben íjak és nyílvesszők. Egészen biztos, hogy soha életemben nem fogom elfelejteni a pillanatot, mikor először megpillantottam a hadzabe törzs vadászait. Földbe gyökerezett lábbal álltunk és csak bámultunk, miközben a hadzák közeledtek felénk. Aztán egyszer csak ott voltak előttünk. Nem látszottak se szégyenlősnek, se kíváncsinak. Egyenként kezet fogtak mindannyiunkkal és valamennyiünket más-más szavakkal üdvözöltek hihetetlen hangzású, csettintős nyelvükön.

Ők jobban kezelték a helyzetet mint mi. Csak lassan tértünk magunkhoz az elképedéstől. Döbbenetes látványt nyújtottak az állatok szőrébe, bőrébe öltözött, felfegyverzett, alacsony, gyors mozgású emberek.

Közben, egyenként kilépve a bokrokból, összegyűlt az egész közösség. 5-6 család él együtt ezen a jelenlegi táborhelyen, a hadzák ugyanis egész évben vándorolnak. Követik az állatokat, a bőségesebb vízlelő helyeket, az éppen termő gyümölcsöket. Ha nagyobb vadat, például zebrát vagy zsiráfot ejtenek el, azt nem viszik magukkal, inkább oda települ a tábor. Azt a kevés tárgyat, amilyük van, elviszik a hátukon. Ezen kívül mindent, amire szükségük lehet,megtalálják maguk körül a természetben. 

Azokat a táborhelyeket is maguk mögött hagyják, ahol valaki megbetegedett vagy meghalt. Ezekre a helyekre nem is térnek vissza többé. 

Nem tartanak állatokat, nem művelik a földet, nem tárolják az élelmiszert sem.

Házikóik fűből készülnek, de száraz évszakban egyszerűen a fa alatt alszanak. Nincsenek felesleges tárgyaik, nem marad utánuk szemét, életmódjuk maximálisan fenntartható, ökológiai lábnyomuk gyakorlatilag nulla.

Vezetőjük nincs, ügyeikben közösen döntenek, ahogy közös minden élelem és erőforrás is.

Kísérőnk és egyben tolmácsunk segítségével szóba elegyedtünk a férfiakkal, de egyszerűen nem tudtam figyelni a beszélgetést, olyan szinten elbűvölt ezeknek a fa alatt ücsörgő férfiaknak a látványa, a fejüket díszítő páviánszőr, az inas lábszáruk, autógumiból készült lábbelijük és nyelvük hangzása, melyben rengeteg a hangutánzó és hangulatfestő szó, ráadásul még testbeszéddel is kísérik mondanivalójukat.

Ahogy figyeltem az arcukat és tekintetüket, egy ismeretlen világot láttam. Ebbe az idegen, vad világba nem engedtek be a zárt pillantások, ahogy nekik sincs átjárásuk a mi világunkba. Annyira jó lenne tudni, hogy mi járhat a fejükben!? Talán csak az, hogy feltartjuk őket a vadászatban? És ahogy mi döbbenettel nézzük az ő ruháikat, bőrüket, arcvonásaikat, vajon ők is ugyanolyan idegenül tekintenek a mi öltözékünkre, arcunkra, hangunkra, a belőlünk áradó illatokra?

Ugyanis ezeknek a vadászoknak kiváló a hallásuk és a szaglásuk, éberen figyelik a természet minden rezdülését. A madarak füttye, egy megrezzenő levél vagy az ág reccsenése, a szélben szálló illatok és a homokban hagyott nyomok mind-mind a lehetséges zsákmányukról mesélnek nekik.

És szó szerint mindent megesznek, amit levadásznak.

Bemutatták a nyilaikat. Brutál fegyverek voltak köztük! Éles késekeket is láttam a derekukon. A fémből készült nyílhegyeket és késpengéket a szomszédos törzsektől szerzik, cserébe állatbőrt vagy mézet adnak. Ha kis testű madarakra vadásznak, kukoricacsövet húznak a nyílra, hogy ne roncsolja szét az állatot. Nagyobb vadakra mérgezett nyilakat lőnek ki, melyhez a mérget egy igen távoli, a tó mellett élő fa terméséből főzik. Ha egy ilyen nyíllal sebzik meg az állatot, akkor az a vérébe jutva fél órán belül szívmegállást okoz.

Megmutatták, hogy tudnak két fadarab segítségével egy pillanat alatt tüzet gyújtani, közben egy kisebb társaság egy pengetős hangszerrel kísért dalba fogott. A kisfiúk és a kutyák ott sertepertéltek mindenütt.

Táborukra két hatalmas akácia fa vetett árnyékot. Egyik alatt a férfiak, a vadászatot segítő kutyáik és a fiú gyerekek ültek,beszélgettek,nyílvesszőt faragtak. Azt mondták,a kis srácok előbb tanulnak meg íjjal lőni, mint járni.

A másik fa alatt az asszonyok, a legkisebb apróságok és a lány gyerekek ütötték el az időt hajfonással, gyöngyfűzéssel, varrással. Pillantásaikból azt éreztem, hogy akadályozzuk őket napi teendőikben.

Többféle hangszert is láttam, szeretik a zenét és a táncot. A vadászat sikeréért is táncolnak, mielőtt íjaikat vállukra vetve elindulnának a vadonba.

Minden aznapi zsákmányt, legyen az denevér, mongúz, pávián, gazella, tojás, gyümölcsök vagy méz, elvisznek a táborhelyre és megünneplik aznapi szerzeményeiket. De megünnepelnek minden más, apró eseményt is. Ahhoz, hogy a családok minden tagja jól lakjon, napi 7-8 órát kell valamennyiüknek eltölteni az élelem és a víz keresésével. Száraz évszakban annyira nincs ezen a tájon vízlelő hely, hogy csak a kiszáradt folyómedrekben ásott gödrök mélyén találnak némi nedvességet. Több tíz kilométert gyalogolnak naponta. Tudósok szerint a világ legegészségesebb étrendje az övék, változatos és rostokban dús, egyedülálló bélflórájuk pedig évek óta kutatások tárgya. És persze más tudósok, antropológusok és alváskutatók is vizsgálják ennek az egyedülálló népcsoportnak az életmódját. Rettentő egészségesek és szívósak, orvost persze sosem látnak, ahogy iskolába sem járnak. Nyelvüknek nincs írott változata, gyógynövényeik felhasználási módját őseik tudásából merítik, pénzt nem használnak, cserében ismerik a természet minden titkát.

És néhány százan közülük továbbra is teljesen elszigetelve élnek a világtól, a globalizációtól, a múló időtől. Nem csodálatos ez, hogy vannak még ilyen érintetlen helyek a bolygónkon? Én imádom!

Étrendjük fontos összetevője a vadméhek kaptárja, melyből nem csak a mézet, de a lépet és a benne található lárvákat is előszeretettel fogyasztják. A faüregbe ravaszul elrejtett kaptárokat a mézmadár követésével találják meg. Miután kifüstölik a kaptár lakóit, a madarat is megjutalmazzák egy kis finomsággal.

Esőért pedig a baobabfáknál imádkoznak istenükhöz.

Átmentünk az asszonyok fája alá, ahol gyöngyökből fonott ékszereket és rengeteg újonnan készült, madártollas végű nyílvesszőt láttunk a bokrokra akasztgatva. 

És ha az ember egy antropológus vezetésével utazik, aki éveken át kutatta az afrikai törzsek életét, akkor mélyebb rétegeit is megismerheti a helyi kultúrának. Tamás felfedezett az egyik lány csípőjén egy babát. Tolmácsunk nem tudott felvilágosítást adni róla, de Tamás már látott hasonlót, más törzseknél. Ez egy varázserejű termékenységi baba volt, amilyet azoknak a lányoknak kötnek a derekára, akiknek nem sikerül teherbe esniük. Egy ilyen különleges baba haza is utazott velünk és az új Néprajzi Múzeumban lesz a helye.

Tamás megkereste a legidősebb férfit is, hogy a régi időkről kérdezze.

Érdeklődött tőle, hogy miben változott itt az élet fiatal korához képest, mire a férfi szomorúan emlékezett vissza, hogy azokban az időkben nagyvadak, még bivalyok és elefántok is éltek erre. Varázslatos volt látni, ahogy a szép emlékektől megváltozott, átszellemült ráncos arca és lenyűgöző volt, ahogy elmutogatta az állatokat, utánozva hangjukat, érzékeltetve méretüket, mintha egy bámulatos színielőadáson lennénk. És közben azok a csattanó hangok! Nem győztünk ámulni és bámulni! Azt persze nem tudtuk meg, hány éves a legidősebb ember, itt senki sem tartja számon az éveket, ahogy az óráknak sincs jelentősége. Ez egy időtlen világ, amin alig hagytak nyomot az elmúló évezredek, egyszerűen felfoghatatlan!

Mint egy érintetlenül hagyott gyerekszoba, amely ott vár ránk, mikor visszatérünk a szülői házba.

Az asszonyok mellett tébláboltak a gyerekek. Hihetetlenül piszkosak voltak! A kezük, a lábuk, a ruhájuk! Az ő tekintetük is más volt, mint az eddig általam látott gyerekeké, egy távoli világot láttam benne, bezárt kapuk mögött. Az apróságok voltak az egyetlenek, akik kíváncsiskodva figyeltek bennünket, a felnőttek mintha tudomást sem vettek volna rólunk. 

Búcsúzás előtt a vadászok meg akartak tanítani bennünket íjjal lőni, de csapatunk egy emberként mondott nemet és valami belső sürgetéstől késztetve sietős búcsút vettünk a hadzák csoportjától. Azt hiszem valamennyien kisebb sokkot kaptunk az itt töltött időtől és talán még mindig nem sikerült feldolgoznom ezt a kulturális különbséget, aminek szemtanúja lehettem.

Rettentő hálás vagyok a sorsnak, hogy elvezetett erre a különleges helyre, hogy nem várt időutazásban lehetett részem egy közönséges szerdai napon.

Isten tartsa meg a hadzák népét, szívből remélem, hogy láthatom még egyszer a bokrok mélyén a  páviánbőrt viselő apró harcosokat!

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Kubovics Villő
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Az afrikai kontinens egyik legvarázslatosabb vidékének már a neve is nagyon különlegesen hangzik, melynek eredete a maszáj korongro szó, ami harci kolompot jelent. Képzeljük el, hogy ezt az egyedülálló természeti jelenséget egyszerűen megfordítjuk és az eredmény egy hatalmas kolomp 🙂

A 610 méter magas fal egy 260 km2 – közel Nyíregyházával megegyező – területű természetes amfiteátrumot ölel körül, ami becslések szerint közel 30.000 állatnak nyújt biztonságos otthont. A vadállatok sűrűsége itt a legnagyobb az egész afrikai kontinensen és itt figyelhetjük meg a legnagyobb példányokat is. A Serengeti Ökoszisztéma részét képező csodavidék méltán került fel az UNESCO Világörökség listájára.

Rendkívül látványos útvonal vezet le a kráter mélyébe és ami odalent vár, attól garantáltan eláll a lélegzetünk.

Mintha Noé bárkájára pottyannánk: Kelet Afrika összes őshonos állata megtalálható itt. Csak zsiráfot és impalát nem lehet itt látni, ugyanis a kráter pereme szikláin nem tudnak lejutni annak fenekére. Itt lehet megfigyelni a legnagyobb eséllyel a Big Five-ként emlegetett 5 afrikai nagyvadat (oroszlánt, elefántot, orrszarvút, afrikai kafferbivalyt és leopárdot). A kráter azon ritka helyek egyike, ahol a fekete orrszarvúkat is lencsevégre kaphatjuk.

A Ngorongoro kráterben élő elefántok a Földünk legnagyobb példányai, a leghatalmasabb agyarakkal. Nagyon különleges, egyedülálló élmény az elefántcsordák megfigyelése, hallani a trombitálásukat, látni az egymás közötti szeretetteljes érintéseket, az összefonódó ormányokat. És amikor egy hatalmas elefánt megáll dzsippünk előtt és a szemébe nézhetsz  ennek a bámulatos óriásnak, az érzés egy életre emlékeidbe vésődik.

A világon ez az egyetlen hely, ahol a ragadozó és a préda állatok, valamint az ember által tenyésztett állatok együtt élnek.

A kráterben a legváltozatosabb vegetáció található: van itt folyó, mocsár, erdő, nyílt síkság, sós és édes vízű tó is, mely hatalmas flamingó állománynak ad otthont.

Szafari élményünket a kráter aljában elköltött piknik ebéd, a pohár borocska és a kráter peremén a tábortűz mellett elszürcsölt koktél koronázza meg.

Különböző táborok és szafari lodge-ok közül választhatunk, de ha egyszer lehetőségünk adódik eljutni erre a csodavidékre, akkor a legfantasztikusabb élményben a kráter peremén található eszméletlen hangulatú szafari lodge-ban lesz részünk. A lodge teljes szélességében a kráterre néz, minden szobához saját terasz tartozik, ahonnan ámulatba ejtő panoráma fogad bennünket – innen az egész krátert teljes méretében láthatjuk. Reggel érdemes korán felkelni, és egy fincsi frissen készült afrikai kávé társaságában kiülni a teraszra. A párába burkolózott mélységből felhallatszik a gnúk bőgése, a madarak üdvözlik a napfelkeltét, muzsikálnak a bogarak. Egyszerűen varázslatos.

Életem egyik legszebb napfelkeltéjében itt gyönyörködhettem: a narancs és lila színekben pompázó égbolt, a természet muzsikája olyan tökéletes egységben volt, hogy álmodni sem lehetett volna szebbet.

Afrika édenkertjét egyszerűen látni és átélni kell!

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Gáspár Kata
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Én a magam részéről – a fotózáson túl – a különleges, egyedi kézműves tárgyakat szeretem, de mivel meglehetősen sokat utazom, a Férjem egyet kért tőlem, hogy egy országból csak egy szépséget hozzak, de az szuper különleges legyen. Én persze – többé kevésbé – szót fogadtam, így a mi otthonunk minden egyes szeglete az utazásokról és élményekről szól. Persze van aki azt mondaná, hű mennyi porfogó, de még törölgetni is imádom őket, mert az otthonunk takarítása közben időutazok és így sokkal élvezetesebb a házi munka is ?

Bármerre is járunk egy adott országban, rengeteg lehetőség kínálkozik, így még az utazásaink legelején el szoktam mondani, hol mit érdemes vásárolni, emlékbe hazavinni. Íme néhány ötlet Tanzániából?

TINGATINGA

A tingatinga egy festési technika, mely a 20. század második felében terjedt el nem csak Tanzániában, hanem egész Kelet-Afrika szerte, és az egyik legelterjedtebb turista-orientált szuvenír. Eredetileg préselt fa lemezre készült, több réteg élénk színű bicikli festék alkalmazásával, ami ragyogó és erősen telített színeket eredményezett. A turisták igényeihez igazodva, hogy súlya csekély legyen illetve könnyen szállítható, az évek során az alapanyag változott.

FAFARAGÁSOK

Úton-útfélen vásárolhatunk ébenfából faragott szobrokat, dísztárgyakat, melyek fekete vagy mély barna színűre vannak festve, piros, fehér és más élénk színekkel még egyedibbé varázsolva. A minőség eltérő: Zanzibár óceán partján a helyi árusok kínálják olcsóbb árfekvésű portékáikat, míg Stone Town sikátoraiban fantasztikus galériában igazi, minőségi kincsekre bukkanhatunk, vagy Észak Tanzániában kis piacokon és nagyobb galériákban „vadászhatunk” csodás fából faragott afrikai emlékekre 🙂

CSODASZÉP LÁDIKÁK

Zanzibár kulturális és történelmi központja, Stone Town fantasztikus hangulatú sikátorai sok kincset rejtenek. Csodaszép fából faragott ajtók, apró galériák, és vannak olyan részek is, ahol a mesterembereket munka közben is megfigyelhetjük, akik akár egyedi terméket is készítenek nekünk.

TÖRZSI GYÖNGY TERMÉKEK ÉS ÉKSZEREK

Tanzánia törzsei egyszerű színes gyöngyökből különböző ékszereket készítenek, melyeknek szimbolikus jelentése van a törzsek mindennapi életében. Egy színpompás nyaklánc akár otthonunk falát is díszítheti ?

TANZANIT ÉKSZEREK

A tanzanit a „Kilimandzsáró királynője“, egy csodaszép drágakő, melyet itt Tanzániában bányásznak és az ország egyik legfontosabb exportja. Különlegessége, hogy a ráeső fénytől függően színe zafírkék, lila és sötét bordó árnyalatokban változik.

EXKLUZÍV TERMÉKEK: FARAGÁSOK, SZŐTTESEK, FESTMÉNYEK, BÚTOROK, LAKÁSDEKORÁCIÓ

Tanzánia számos művésszel büszkélkedhet, így akár exkluzív remekműveket is találhatunk.

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Gáspár Kata
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Hagyományosan mindkét törzs nomád, pásztorkodó életet él és mivel hosszú idők óta függnek állataiktól, a friss élelem miatt rendszeresen vándorolniuk kell/kellett, emiatt nem tudtak átállni a vándorlásról a letelepedett életmódra. Hús-, tej- és állati véralapú étrendjük ma már kiegészül némi növényi eredetű táplálékkal, gyógynövénnyel, gabonával, így egyre inkább félnomád életet folytatnak. Hosszabb ideig is képesek víz nélkül élni, a napi folyadékbevitelt a tej, vagy a vérrel kevert tej jelenti számukra, ami sok energiát ad nekik. A maszájokhoz hasonlóan húst csak ritkán, ceremóniák alkalmával fogyasztanak, mivel a vagyont, a gazdagságot az állatállomány mérete jelenti. Szervezetük olyannyira alkalmazkodott a friss vérhez, tejhez, hogy a zöldségeket, gabonaféléket nehezen emésztik meg.

Kenyában kb 45 különböző törzset tartanak számon, melyek közül kb 120.000 fő tartozik a szamburukhoz. A maszájokkal való sok hasonlóság ellenére földrajzilag meglehetősen távol él a két törzs egymástól, és sok más afrikai népcsoporthoz hasonlóan egyikük származásáról sincsenek pontos információk. A kutatások az mutatják, hogy mindkét törzs Szudánból vándorolt déli irányba és hosszú ideig azonos területen osztozott a két törzs, később viszont a maszájok tovább folytatták útjukat dél felé.

A „fehér kecskék népe” becenévvel illetett szamburuk egyes csoportjai a mai napig vándorolnak, de már vannak letelepedett családok, akik kb 10-12 kunyhóból álló falvakban élnek, más népcsoportokkal keveredve az adott településen.

A szamburuk hitrendszere a természetközeli népekéhez hasonló, azaz, amit nem tudnak megmagyarázni, mint pl a gyermekáldás, a betegségek, a halál és a természeti csapások, azt egy természetfeletti lény jelenlétével vagy beavatkozásával indokolják. Hitükben nem létezik a Mennyország és a Pokol, nincs szentírásuk, nincs építményük, ahol gyakorolnák vallásukat. Jellemző az áldozat bemutatással járó rituálé, nem hisznek a halál utáni életben, hogy az elhunyt lelke bárkibe beleszállna, szellemmé válna vagy más alakot öltve visszatérne a földre, szerintük egyszerűen csak eltávozott az élők köréből és nem létezik többé. Halottaikat a falvaiktól távoli helyre viszik, és egy fa alatt, avarral letakarva egyszerűen csak magára hagyják. Tradicionális hitrendszerüket ceremóniák, rituálék, tabuk, tiltások, közmondások, mítoszok gazdagítják, melyben fontos szerepet töltenek be az esőcsinálók, a “füves-doktor”, a rontás levévő, a gyógyító….

Mélyen hisznek az áldás és az átok erejében, ezért mindennapi életük során fontos a szamburu emberek számára, hogy Istenüket szolgálják, kielégítsék, mert rendkívül erős a félelmük az Istenük haragjától, így életük és vallásuk nem választható külön, kultúrájukat, hagyományaikat és vallásukat egyszerre gyakorolják a hétköznapi életük során.

Annak ellenére, hogy ma már egyre többen veszik fel a keresztény és muszlim vallásokat, járnak templomba és mecsetbe, a mai napig gyakorolják a legfontosabb, áldozat bemutatással járó esőcsináló rituálét, melyen csak férfiak vehetnek részt. Ilyenkor a falubeli és a környékbeli idősebb és tiszteletben álló férfiak a közeli hegyekbe mennek. Az alkalomra egy különleges, fehér testű, fekete fejű juhot visznek magukkal, amit tüzet gyújtva Ngai istenségnek áldoznak fel, az Isten ugyanis ezeket a színeket szereti. Ngai cserébe az áldozatért, esővel ajándékozza meg a szamburukat. Az eső minden természetközeli nép életében, náluk is nagyon nagy jeletőséggel bír és termékenységet jelent. Az állat bőre nem képezi az áldozat részét, azt az állat tulajdonosa megtartja, minden nap bezsírozza és párnaként használja. A rituálé alatt az asszonyok a faluban maradnak, bekenik zsírral a “szajengve” elnevezésű homlokpántjukat, egy – a hegy alacsonyabb részén található – forráshoz mennek. A vízben kettő darab átlátszó kavicsot keresnek, azt a tejesedényükbe helyezik, felakasztják egy fa ágára és imádkoznak. Az ima befejeztével friss, üde zöld füvet fűznek homlokpántjuk alá, mely azt mutatja, hogy részt vettek az esőcsináló vallási rituálén.   

A szamburu hagyományok szerint az élet különböző állomásokból, azaz rítusokból áll, mint például a születés, a beavatás, a felnőtté válás, az esküvő, a gyerek születése és a halál, melyeket különböző ceremóniákkal üdvözölnek. A szamburuknál a legjelentősebb ilyen rítus a beavatási, azaz körülmetélési szertartás fiúk és lányok vonatkozásában egyaránt, melyet ünnepi ceremónia keretében végeznek. (Megjegyezném, hogy ezen tradíció beszüntetése ellen valamennyi afrika ország kormánya folyamatosan megpróbál fellépni). A beavatási szertartáson átesett fiúk – a maszájokhoz hasonlóan – moranokká válnak, éveken keresztül együtt vándorolnak állataikkal, a szabad ég alatt alszanak. A moran élet letelte után egy éjszakai ceremóniát követően felnőttkorba lépnek, ekkor a klán vénjeitől engedélyt kapnak a házasságra, amit ma már jellemzően nem kapkodnak el, mert igyekeznek az állatokban megtestesült vagyont szerezni, hogy képesek feleségeiket és családjukat eltartani.

A maszájokkal ellentétben a szamburuk életének szerves része az esküvő előtti szerelem. A moran (harcos fiatal fiú) egy lányt választ magának a saját klánjából, aki szintén moran lesz (speciális ékszerek és ruházat mutatja, hogy ő moran fiú szerelme), és hagyományosan plátói szerelmet élnek, melyből a tradíció szerint gyermek nem születhet. Ha mégis átlépnék a plátói szerelem határát és teherbe esne a lány, a saját családja, vagy maga a lány végez a gyermekkel, bár a kulturális változás és modernizálódás hatására egyre több lány megtartja a gyermeket, vállalva az ezzel járó kiközösítést, valamint, hogy soha nem mehet férjhez, mégis felneveli a gyermekét.

Mindeközben a lány szülei titokban megegyezhetnek a frigyről, szigorúan egy másik klánbeli férfival, aki kellően vagyonos, hogy hozzáadják lányukat, melyért “cserébe” a vőlegény állatokat, teafüvet, takarókat, cukrot ad a lány szüleinek. Az esküvő a szamburu lány számára szomorúságos, hiszen nemcsak, hogy az esküvő napján ismeri meg leendő férjét, aki akár idősebb is lehet a saját nagyapjánál, még csak nemet sem mondhat a frigyre, engedelmeskednie kell a szülei akaratának, és még a szerelmétől is el kell válnia. Az esküvő után a már feleséggé vált nő el kell, hogy hagyja a szülei faluját és a férje klánjához költözni, ahova gyalog mennek, legyen az bármilyen messze. Kötelessége, hogy jó feleség legyen, aki jó háziasszony, és gondosan neveli fel a gyerekeket.

A szamburu törzs ellenben a maszájokkal a mai napig rendkívül tradicionális életet él, hagyományaikat generációról generációra adják át. Bár a városokhoz közelebb fekvő településeken élő samburu fiatalok ma már egyre inkább próbálnak szembe menni a hagyományokkal és például szeretnének szerelemből házasodni, akár saját klánjukból is választani, vagy moran szerelmükhöz hozzámenni, de ez még nagyon ritkán fordul elő, mert a hagyományok nagyon erősek.

A változás, a fejlődés életük számos területén megfigyelhető, állataikból pénzszerzés miatt már adnak el, hogy cukrot, sót és gyógynövényeket, illetve ékszereikhez gyöngyöket tudjanak vásárolni. Gyerekeiket próbálják iskolába járatni, a felnőttek igyekeznek munkát vállalni, viszont ami nem változik, a felfogásuk: továbbra is a mának élnek, nem gondolnak a jövőre, amit megkeresnek, azt el is költik.

Copyright © 2021 
Szöveg: Gáspár Kata, forrás: Horváth Beáta, A kenyai szamburu népcsoportról, fotók: Apsara Adventures
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

A maszáj emberek nyugodt természetűek, rendkívül bátrak, félelmet nem ismernek, mindemellett egy nagyon összetartó közösséget alkotnak. Azon kevés törzsek egyike, akik mai napig őrzik, ápolják hagyományaikat, megőrzik életmódjukat és tudásuk nagy részét tovább adják generációról generációra.

Imádom a kézműves termékeket, így számomra legérdekesebbek a színes ékszerek, dekorációk, amikkel testüket díszítik. A maszáj ékszereket, harcos kellékeket és a testfestést szeretném bemutatni Nektek, Kimotongétől, a maszáj harcostól kapott fotók és részletes leírás alapján.  

ilng’onom: ez egy illatos nyaklánc, harcosok és asszonyok egyaránt viselik, a színes gyöngyöket egy speciális fa kérgével vegyesen fűzik, amely így kellemes illatot áraszt ?

ingalashi: színes nyakláncok, melyet a maszáj harcosok vagy a törzs tagjai táncuk során viselnek

olbangili: keskeny karkötő, bárki viselheti

emusitai engaina: szélesebb karkötő, bárki viselheti

olaloi: illatos és “zenélő” nyakláncok. Gyöngyökből, illatos fakéregből és fémből készülnek. Táncuk során a maszájok nem használnak hangszert, csakis a hangjukat és az ékszereket, különféle díszeket a testükön. Amikor táncolnak, ugrálnak, összecsendülnek a nyakláncok, amik ily módon egy plusz hanggal gazdagítják éneküket.

ingadirika: bokadísz, harcosok és nők is viselhetik

olsendu: a harcosok és idős emberek használják, elsősorban védekezésre, a rossz emberek és néhány, kisebb termetű, számukra veszélyes állattal szemben. A nagyobb méretű, erős ragadozók ellen csak lándzsájukkal tudják megvédeni magukat. Saját maguk faragják, csiszolják, egy – a vizes területek mentén növő – fűféle növény gyökeréből.

ihondai: speciális papucs, talpa kerékgumiból készül, harcosok viselik, de idős férfiak is hordhatják. Nagyon jól lehet benne ugrani – ami a hagyományos táncukhoz elengedhetetlen.

elong’o: a régi időkben a harcosok védekezésre használt eszköze volt, amikor harcoltak. Ma már jellemzően csak ünnepségeik során díszítő kellék.

Szín szimbolika: mint ahogy sok más kultúrában, a színek itt is jelentéseket hordoznak. A maszáj kultúrában: zöld = örökzöld, élet; kék = víz, tenger, óceán; sárga = nap; fekete = ember, az eddig felsoroltak a tanzániai zászló színei. További színek: narancs = szivárvány; fehér = tej, béke; arany = ivóvíz (talajvíz); vörös = harcos, vér, bátorság.

Olkaria: ünnepi alkalom során a harcosok és fiatal lányok az ékszerek mellett testfestéssel díszítik magukat. A festéket egy speciális, Maszájföldön fellelhető növény gyökeréből készítik. Finom porrá őrölt piros színű anyag, melyet juh zsírral kevernek el, hogy krémes, kenhető állagúvá váljon. Csíkokat, különböző mintázatokat rajzolnak bőrükre, de akár egységesen befesthetik a nyakukat, egész karjukat, illetve a hajukat is.

Maszáj harcos harci díszben

Az ékszereket az asszonyok készítik, és ha van kedvetek egy art workshop keretében Ti is kipróbálhatjátok Zanzibáron, Kimotonge megmutatja Nektek 🙂

Copyright © 2021 
Szöveg: Gáspár Kata, Fotók: Apsara Adventures 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

A turizmusból próbál kiegészítő jövedelmet szerezni, ezért a főszezonban rendszeresen utazik Zanzibár csodás szigetére, ahol kiváncsi turistáknak tanítja meg a szuahéli nyelv alap szavait, biciklis tereptúrán mutat meg eldugott, turistamentes helyeket. Kimotonge meglepően jól beszéli és írja az angol nyelvet. Az alapokat a falujában az iskolában tanulta meg, megszerette a nyelvet és mivel az internet már elérhető számukra, önmagát képezi folyamatosan miközben rengeteget tanul a turistáktól is. Nyelvtudásának köszönhetően gördülékenyen tudtunk beszélgetni az életükről, tradícióikról, szokásaikról ?

Megkértem Kimotonge-t mesélje el egy napját, miközben egy-egy tabut, hagyományt is bemutat nekem:

Én már harcos vagyok, és a mi felelősségünk a nyáj felügyelete, így korán kell kelnünk és megnézni a marhákat, hogy minden rendben van-e velük.

Nők nem mehetnek ki elsőként reggel, mert ha baj történt az éjjel és egy állat elpusztult, azt maszáj nő nem láthatja, mert akkor a maszáj férfi már nem fogyaszthatja el az elhullott állat húsát. Ha reggelre elhunyt marhát találunk, akkor elvisszük a húst, megsütjük a bozótban, eszünk belőle és viszünk vissza a nőknek és időseknek.

Amennyiben a csordával reggelre minden rendben van, a kunyhónk mögé megyünk fogat mosni. Fogkefénket nem a szupermarketben vesszük ? – újabb mosoly Kimotonge arcán, az enyémen pedig kiváncsiság, mert a fogaik eszméletlen fehérek és többségüknek makk egészséges – Speciális gyógynövény fák ágaiból készítjük, ezek a maa nyelven: esiteti, esimanjiroi és esojoi.

Fogmosás után megyünk reggelizni. Ez nekünk harcosoknak csak külön, az otthonunkon kívül lehetséges, mert önállóan kell boldogulnunk. Régen jellemzően tejet ittunk reggelire, de ma már gyógynövényekből készült teát is fogyasztunk. Ha egy harcosnak nincs mit ennie, csatlakozik a többiekhez és elosztjuk az ételt. Az asszonyok, gyerekek és idősek együtt esznek otthon. Reggeli után mi harcosok megnézzük az állatainkat, megmosdatjuk őket, ha szükséges. Ha valamelyik állat beteg, akkor gyógyszert adunk nekik – itt megjegyezném, hogy míg magukat természetes módon gyógyítják, állataiknak “rendes” orvosi gyógyszert adnak. Az állatok ellátása után körbesétálunk a faluban, meglátogatjuk a szomszédainkat, megkérdezzük, hogy vannak, majd visszamegyünk a boma-ba (kunyhó).

Közben anyukám már készíti az ebédet. Később ezt már a felségem fogja, de én még nem vagyok házas. Az ebéd ugali (kukorica kása) tejjel, nagyon laktató étel, de annak is kell lennie, mivel este 6 óráig már semmit nem eszünk.

Majd kivisszük a szavannára az állatokat legelni. Ez idő alatt az asszonyok, lányok otthon maradnak, mossák a ruhákat és ékszereket készítenek színes gyöngyökből, amiket én is viselek és amikből a turistáknak is adunk el.

A maszájok természetközeli nép, így gyógyászatukban is a természet adta “gyógyszereket” alkalmazzák. Rákérdeztem a vér ivási szokásukra is ?

Apánktól tanuljuk az “orvoslás” tudományát, hogy melyik állat vére mire gyógyír, illetve, hogy milyen gyógynövényekkel kell azokat összekeverni. Az immunrendszerünk erősítésére, egészségünk megőrzésésére az ún. olmukutan-t isszuk, ami marha vér és speciális gyógynövények keveréke. Azon túl, hogy nagyon erősek leszünk tőle, a zsírégetést is hatékonnyá teszi, így tudunk vékonyak maradni. Férfiak, nők és gyerekek egyaránt fogyasztják. Ha például megbetegszünk, köhögünk, akkor a kecske vérét keverjük össze juh zsírral és azt fogyasztjuk (a lenti képen épp egy beteg kisfiú részére készülő „orvosság”-hoz „csapolják” a friss vért, ami nem jár az állat halálával).

A marha testesíti meg a család vagyonát, ezért különös értékkel, jelentőséggel bír. Az élő marha számukra értékesebb, mint a levágott állat. A gazdagságot is marhák számában mérik. Kimotonge mesélt olyan maszáj családról, akiknek ezer marhája van! Marhát kizárólag speciális alkalmakkor vágnak le és csak ilyenkor fogyasztják a húsát. A hétköznapi étkezéseknél kecskehúst esznek. Az ételen kívül a marha az életet, a megélhetést, a jövőt jelenti számukra. Amikor egy fiú eléri a 15 éves kort, az édesapja körülmetéli (ma már tanzániai kormány mindent megtesz, hogy ezt a hagyományt beszüntesse), és egy marhát ad neki, amivel útjára indítja:

Fiam, viseld gondját ennek a tehénnek, etesd, óvd és gondoskodj róla, mert ez az állat az életed, a jövőd. Ha vigyázol rá, borjakat ad neked és pár év múlva 15-20 marhád lehet, akik biztosítják neked, feleségednek és gyerekeidnek a jövőt, az élelmet. Ez nem egyszerű, mert az állat gyakran elpusztul – teszi hozzá Kimotonge, majd folytatja:

A szertartást követően – melyen több hasonló korú fiú egy időben esik át – moran-ok leszünk, el kell hagynunk a szülői kunyhót és a “bajtársainkkal” együtt a bozótban kell élnünk és megtanulnunk az önálló életet. Az itteni kapcsolataink egész életünkben végigkísérnek bennünket.

Ebben az időszakban kizárólag húst és vért ehetünk. Mivel a körülmetélés során sok vért vesztünk, sok vért is kell innunk, – magyarázza Kimotonge. A szertartás után egy év múlva harcossá válunk. A harcossá válás egy ünnepi alkalom, amikor egy erre a célra kijelölt manyatta-ban (nagyobb méretű boma, kunyhó) a falu vezetője átadja a lándzsáinkat és azt mondja: Mostantól harcos vagy, ha  bármi probléma adódik bármelyik kunyhóban, te vagy a felelős, hogy megoldd a problémát és hogy vigyázz a nyájra.

Az a harcos, akinek már állatai vannak, megnősülhet. Amíg egy fiatal ember egyedülálló, otthon marad a szüleivel, mint ahogy én is.

Kérdésemre, hogy hogyan is történik a pár választás:

Régen a szülők választották ki a feleségeket a fiaik számára. Ma már egyre több fiú veheti feleségül azt a lányt, akibe beleszeret, aki viszont szereti és csakis ő van, nincs több feleség. Ha szerelmes leszek egy lányba, elmondom a szüleimnek, ők elmennek a lány szüleihez és az engedélyüket kérik a házasságkötéshez. Ha a lány szülei hozzájárulnak, 15 tehenet kell vinnem nekik és feleségül vehetem. Az esküvő egy egész napos ünnepség, ahol együtt eszünk, táncolunk, énekelünk.

Egy maszáj férfinak több (3-4) felesége is lehet, ez régi hagyomány, de ma már egyre többen egy feleséggel élnek. A lánynak erősnek kell lennie, hogy sok gyereket tudjon szülni, kunyhót tudjon építeni és vizet tudjon hordani, ugyanis a maszáj tásadalomban ezek hagyományosan az asszonyok feladatai.

Kimotonge és családja egyébként keresztények, hisznek Istenben és fohászkodnak hozzá rendszeresen jó egészségért, jó szerencséért.

Végül megkérdeztem Kimotonge-t mi az álma, mire vágyik legjobban az életében:

Szeretnék minél több munkalahetőséget, hogy elegendő pénzt tudjak keresni, hogy segíthessem a családomat és a szomszédaimat. Nagyon egyszerű életet élünk, nincsenek extra igényeink, nagyon fontos számunkra a természet és látjuk azt is, hogy mindannyiunk számára nagyon fontos lenne az oktatás, de ez nagyon nehéz itt nálunk, mert a gyerekek nem tudnak iskolába járni.

Szívből kívánom Kimotonge-nek és családjának, hogy álmaik váljanak valóra. Aki pedig szeretné Zanzibari kalandjait igazán különlegessé tenni, szeretettel ajánlom Kimotonge programjait 🙂

Copyright © 2021 
Szöveg: Gáspár Kata, Fotók: Apsara Adventures 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Egy harcias, zsarnok pávián önhatalmúlag kinevezte magát a víz urának és kisajátította az egyik kis víztározót, melyet foggal-körömmel védett, és nem engedte más állatoknak, hogy vizével szomjukat oltsák.

Egy napon, az akkor még fehér színű zebra papa és fia az egész napos legelészés után megszomjaztak és lementek a vízhez.

Épp, hogy megízlelték a tó vízét, a víztározó partján megrakott tűz mellett üldögélő pávián egyszer csak felpattant és torkaszakadtából a zebrákra förmedt:

Tűnjetek el betolakodók! Én vagyok a víz ura, az a víznyelő az enyém!

Hé majomarc, a víz mindenkié, nemcsak a tiéd! – kiabált vissza a fiatal zebra az őrjöngő páviánnak, majd folytatták a lefetyelést.

Ha akartok egy kis vizet, meg kell küzdened érte! Harcolj velem! – kiabálta a pávián dühödten.

Egy pillanat alatt ádáz küzdelem kezdődött a zebra legény és a dühöngő pávián között. Hatalmas porfelhőt kavartak maguk köré, szinte kivenni is nehéz volt, hogy ki van alul és ki van felül. Egyszer csak hatalmas üvöltés, és a pávián repült a levegőben. A zebra fiú akkorát rúgott a pávián hátsójába, hogy az meg se állt a mögöttük lévő hatalmas szikláig. A pávián óriásit huppant, hátsójával landolt a kemény sziklán, mely húsig nyúzta le a bőrét. Azóta is csupasz hátsó fertálya emlékezteti őt gonosz tettére. A harcban megfáradt fiatal zebra csak zihált és tántorgott. Egy óvatlan pillanatban elvesztette az egyensúlyát, belehátrált a pávián tűzrakásába, ami fekete csíkosra perzselte hófehér bundáját.

Az égés okozta sokk hatására a zebra elgaloppolt a füves szavannára és azóta is ott legelészik.

A pávián és családja a sziklák között a magasban maradtak és akárhányszor idegenek közelítenek, hangos üvöltésbe kezdenek. A farkukat a mai napig magasba tartva sétálnak, hogy enyhítsék a fájdalmat megperzselődött hátsójukon és örökre emlékeikbe véssék a vízért folytatott harcot.

Copyright © 2021 
Forrás: Gateway Africa Chrigi-in-Africa of the San Clan, Fordítás és fotók: Gáspár Kata
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Egy kis madár azonban – aki előző napon adott életet fiókáinak,akik még nagyon picik voltak a repüléshez – nem tudott elszállni,egy magas akácia fa tetején lévő fészkében ugrált fel-alá, éles hangon jajveszékelve: Segítség! Segítség! De a kismadár hiába kiabált. A több ezer menekülő állat akkora zajt csapott, hogy a madárka kétségbeesett sírását nem hallották meg. Egyszer csak egy kedves zsiráf bukkant elő, aki a legmagasabb  az összes állat közül, megpillantotta a fészkében ugráló madarat és így szólt: Miért nem menekülsz kismadár, a tűz hamarosan felemészti a fát?! Repülj biztonságos helyre! A kismadár nyöszörgő, elcsukló hangon válaszolt: Itt vannak a kicsinyeim a fészekben, nem tudom őket magammal vinni, nélkülük pedig nem megyek sehova!

A zsiráfnak nagyszerű ötlete támadt: Gyere madárka, tedd a fészked a fiókáiddal együtt a fejemre és én elviszlek benneteket valami biztonságos helyre, távol ettől a szörnyű, pusztító tűztől.

A kismadár végtelenül boldog volt, kis csőrével megfogott egy ágat és azzal tolta fészkét a zsiráf fejére. Közben a tűz egyre közeledett, izzott a levegő, a lángnyelvek egyre magasabbra nyújtóztak és perzselték amit csak értek. Miután a kismadár a fiókáit biztonságba helyezte a zsiráf buksiján, a zsiráf hosszú lábaival gyors futásba kezdett, meg sem álltak, vissza se néztek a tűz martalékává vált otthonukra. Kellő távolságba érve, a zsiráf egy szépen zöldellő, csodás fehér virágokkal teli fa lombjába tette a fészket. A madárka leírhatatlanul hálás volt és így szólt a zsiráfhoz: Tudom, hogy nagyon pici vagyok, de ha bármit tehetek érted, kérlek tudasd velem és megteszem.

A zsiráf egy pillanatig elgondolkodott és így felelt: Tudod kismadár, van valami, amivel segíthetnél nekem. A hátam, a szőröm és sörényem telis tele van vérszív bogarakkal, fájdalmasan harapdálják a bőrömet, húzzák a szőrömet és egyszerűen nem tudok mit tenni ellenük, csak tűrni a fájdalmat. De te a kis csőröddel ki tudod csipkedni őket és így megszabadíthatsz tőlük.

A madárka annyira örült, hogy viszonozhatja a zsiráfnak azt, hogy megmentette őt és a fiókáit, hogy azonnal a hátára pattant és nekilátott kicsipkedni a bőréből a bolhákat, bogarakat. A zsiráfnak hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy végre nem harapták a vérszívók. Ettől kezdve elválaszthatatlan, örök barátság szövődött a zsiráf és a madárka között.

Copyright © 2021 
Forrás: E2BN Myths and Legends, Fordítás és fotók: Gáspár Kata
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Legutóbb Zanzibáron jártunk, ahol csatlakoztunk a Zuri Zanzibár projektjéhez, melynek középpontjában a gyermekek oktatása áll, hogy esélyük legyen egy jobb jövőre.

Látogatást tettünk a kilindi általános iskolában, ahol körbevezettek bennünket az iskola területén, ismertetőt kaptunk az oktatási rendszerről és módszerekről, a célokról, jövőbeni tervekről, találkozhattunk az iskola igazgatóval, az egyik tanárral és diákjaival. Az iskolában közel 900 gyermeket tanítanak, egy-egy osztályban 30-90 diák tanul angol, szuahéli és arab nyelveket, matematikát, közösségi és környezettudatossággal kapcsolatos tárgyakat, földrajzot, történelmet, informatikát, állampolgári ismereteket és vallást. És talán az egyik legfontosabb útmutató az Élethez (a tantermekbe ki is van függesztve): légy kedves, engedelmeskedj, légy tiszta, légy okos, szeresd és a tiszteld a másikat, ne harcolj, ne ölj, ne lopj, ne zaklass, sose késs az iskolából, ne zajongj az órán 🙂

Látogatásunkat előre egyeztettük, hogy jelenlétünkkel ne zavarjuk meg az oktatás rendjét, de mégis legyen lehetőségünk megismerni a projektet. Gyerekzsivaj, szégyenlős és kiváncsi tekintetek vettek minket körül, a lányok – neveltetésükből eredően félénkebbek – kezük mögé rejtették kedves mosolyukat, a fiúk közül voltak bátrabbak, vagányabbak, akik pacsiztak velünk, beszélgetést kezdeményeztek velünk.

A megismerkedés után a tanár felhívására énekkel kísért játékot adtak elő, ami bevett szokás az órák alatt, a lankadó figyelem fellendítésére ? Ezt követően a gyerekek egyesével bemutatkoztak nekünk, elmondták hányadik osztályba járnak, volt, aki büszkén említette meg kedvenc tantárgyát is. Köszönetképp kiosztottuk ajándékainkat: színes ceruzák, filcek, játékok, hátizsákok. Kiváncsian, csillogó szemmel vették át az ajándékokat a gyerekek. Megható érzés volt látni, hogy milyen boldogságot tudtunk okozni néhány aprósággal 🙂 Az egészségügyi és oktatási eszközöket, pénzadománnyal kiegészítve az iskolaigazgatónak adtuk át.

A lányok egymással cserélgették amit kaptak, kinek milyen szín tetszik, a fiúk pedig kipróbálták Karesszel az újonnan kapott focilabdát 🙂 Mielőtt búcsút intettünk, még készítettünk egy közös fotót 🙂 Igazán kedves, emlékezetes pillanatokat töltöttünk itt 🙂

Hogyan esett a választásunk a Kendwa Projektre?

Mivel nagyon fontosnak tartjuk, hogy segítségünk valóban eljusson oda ahol szükség van rá, így csakis megbízható, maximálisan elkötelezett, hiteles partner jöhet szóba.

Miről is szól a Kendwa Projekt?

Zanzibáron az egyik legjövedelmezőbb ágazat az idegenforgalom, de a a döntéshozó pozíciókat jellemzően külföldről érkezett szakemberek töltik be, melynek legfőbb oka a helyi emberek alacsony iskolai végzettsége. A kendvai családok közül sokan a halászatból ​​keresik meg kenyerüket, ami rendkívül alacsony, a legtöbb otthonban se áram, se folyóvíz.

A legtöbb iskolában alap szinten folyik az oktatás, a vallásra helyezik a fő hangsúlyt, nincs informatikai képzés, nincs kellő felszereltség. A Kendwa Projekt célul tűzte ki a fiatalok foglalkoztatását, hogy tisztességes megélhetési lehetőséget teremtsen számukra, így 2015-ben 2 éves turisztiai képzést indítottak, melynek eredményeképp a turisztikai és vendéglátóipari képesítést megszerző diákok állást kapnak a Zuri Zanzibar-ban.

Zanzibáron a mai napig sajnos hiányzik a hulladékgazdálkodási infrastruktúra, és túl sok hulladék kerül a környezetbe, mely mind az embereknek, mind az állatoknak jelentős károkat okoz. A hulladékgazdálkodás és a környezet tisztán tartásának megalapozása a Zuri Zanzibar egyik legfontosabb közösségi programja. Fő céljuk a keletkező hulladék mennyiségének csökkentése és felelősségteljes kezelése. Hulladékgyűjtő pontokat helyeztek el a falu körül, és egy helyi női közösség rendszeresen gyűjti a szemetet, mellyel azon túl, hogy rendben tartják a környéket, egy további jövedelem forrást is biztosítanak családjaiknak.

Mivel a környezettudatosság alapvetően hiányzik az itteni emberek neveltetéséből, tartós előrelépést csak úgy lehet elérni, ha már egészen kiskorban megtesszük a szükséges lépéseket, és egy olyan generációt nevelünk, akik tudatosan képesek tenni a környezet védelme érdekében. A kilindi általános iskolában az oktatás szerves részét képezi a környezettudatosságra nevelés. Rendszeres hulladékgyűjtés keretében megtanítják a gyerekeknek a különbséget a lebomló és nem lebomló hulladékok között, hogy miért fontos a környezetünk és az óceán tisztántartása.

A Kendwa projekt – hogy ösztönözze a társadalmi és gazdasági szerepvállalást és elősegítse a fenntarthatóságot – a hulladékgyűjtést kiegészítette egy nagyon kreatív tevékenységgel: kézműves műhelyt hoztak létre, ahol a helyi asszonyoknak megtanítják a kézműves mesterségeket, a kreatív gondolkodást, inspirálva őket arra, hogy saját ötleteiket megvalósítva alkossanak termékeket, melyeket a Zuri Zanzibar a shopjában értékesít, a befolyt bevétel 100%át pedig visszajuttatja a közösségnek.

Hisszük, hogy minden egyes támogatás befektetés egy jobb jövőbe. Büszkeséggel tölt el bennünket, hogy részvételünkkel, munkánkkal hozzájárulhatunk Zanzibar gyermekeinek lehetőségeihez. Ahogy Ázsiai utazásaink során korábban is tettük, a Zanzibárra utazó utasaink által befizetett részvételi díjból minden utasunk után 10 USD összeget a Kendwa Projekt keretében a gyerekek iskoláztatására, képzésére, a helyi közösségek támogatására fordítunk, hogy hozzájárulhassunk céljaik eléréséhez. Mindezt nem pénzbeli adomány formájában kívánjuk tenni – ugyanis ezzel elősegítenénk a koldulást, aminek pedig legkárosabb következménye az iskolából való kimaradás –, hanem eszközök formájában, mint pl. amiket mi is vittünk mostani látogatásunk alkalmával: angol nyelvű könyvek, angol szótárak, angol nyelvű gyakorlati könyvek, írószerek és tollak, ruházat és cipő, hátizsák, szemüvegek, elsősegélykészletek, asztma inhalátorok, kézműves eszközök és anyagok.

Mottónk: Az Apsara Adventures túráival nem csak életreszóló élményekkel leszel gazdagabb, hanem úgy fedezheted fel a bolygónk csodáit, hogy közben te is adsz a világnak 🙂

Copyright © 2021 
Szöveg: Gáspár Kata, Fotók: Gáspár Kata és Zuri Zanzibar
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.