Az én kedvencem közülük egy hegytetőn magasodik, színarannyal borított karcsú pagodája messziről szikrázik a napfényben.

A Doi Suthep templom egyike a legszentebb helyeknek az országban, ugyanis magának Gauthama hercegnek őrzik itt a vállcsontját.

Mosolyogva lépdelek felfelé a moha zölden tekergő nága kígyók szegélyezte meredek lépcsősoron, a trópusi hőségben. Ezen a vidéken a nágák, ezek a félig ember, félig kobra alakú mitológiai lények őrzik a buddhista szentélyeket. És hogy miért mosolygok? A parkoló mellett vízcseppektől csillogó lótuszvirágot vettem egy idős nénitől, akivel együtt nevettünk thai nyelvtudásomon.

• Imádom hogy ennyire kedvesek az itteni emberek-mondom idegenvezetőmnek, aki megadóan bandukol mellettem felfelé, a magasba vezető háromszáz lépcsőfokon. Lifttel szeretett volna feljutni az 1100 méteren lévő hegytetőre, de rábeszéltem a lépcsőzésre.

• Tudod miért ilyen kedves itt mindenki? Elárulom neked. A te városodban hány templom van?

• Öööö fogalmam sincs. Megnézem a neten…

A korlátlan internet segítségével megtudom, hogy  kevesebb, mint száz templom van Budapesten.

• Na látod! Budapest egy világváros, mégis kevesebb ott a templom, mint a mi kisvárosunkban. Te mikor voltál utoljára templomban?

• Háááát… Néhány éve voltam egy karácsonyi misén.

• Erről beszélek! Itt az emberek minden héten mennek a templomba. Van aki minden nap. És szinte az összes férfi hosszabb-rövidebb időre beáll szerzetesnek. Utána már nem lesz ugyanaz az ember. Megtanul meditálni, uralkodni önmagán, félretenni az egóját. Ezért érzed azt, hogy itt kedvesebbek az emberek, mint máshol a világon.

Közben lihegve felérünk a lépcsősor tetejére és cipőinket letesszük a sok száz másik levetett lábbeli mellé. A legszentebb helyekre csak mezítláb léphetünk be.

Kísérőm rámutat egy fehér elefánt szobrára:

• Ismered a templom legendáját? Erről az elefántról szól.

Élt egykoron egy szent ember, aki egy álom útmutatása szerint megtalálta Sziddhártha Gautama herceg egyik csontját, amelyet Észak-Thaiföld királyának ajándékozott. A király egy templomot kívánt emelni a szent ereklyének, de nem tudta, hol fogjon bele az építkezésbe. Ezért előhozatta kedvenc elefántját és a hátára kötözte a csont darabot. Ugye tudod, hogy a királyoknak fehér elefántjaik voltak? És az elefánt berohant a dzsungelbe, majd felszaladt ide, ennek a hegynek a tetejére, hármat trombitált és meghalt.

• Meghalt szegény?

• A monda szerint igen. A király ezt jelnek vélte és az elefánt által kijelölt helyre építtette fel a templomot. Gyere, megmutatom középen a sztupát, az rejti Buddha ereklyéjét. Tudod miért építették ilyen lépcsőzetesre? Ezeket a szinteket kell bejárni a a léleknek, amíg eljut a Nirvánába. Nézd meg jól, ilyen oktogon formájú sztupát nem látni sehol máshol, csakis itt, az egykori Lanna Királyságban-mutatja büszkén a vakítóan csillogó színarany pagodát, melynek oldalánál hosszú sok kígyózik. Mindenki a legelőnyösebb ponton szeretne egy fotót készíteni magáról.

• Ez egy ősi építmény, az eredeti téglából készült és sokkal kisebb volt. Ez az egyik leghíresebb templom az országban. A tévében is a mi pagodánkat lehet a legtöbbet látni!-mutat körbe büszke mosollyal a díszes épületekkel körbevett, virágmintás járólappal borított jókora, nyitott udvaron.

Rengeteg szerzetest látok, ez a templom népszerű zarándokhely. Ők is ugyanúgy szelfiznek és fotózzák egymást, mint a többi thai látogató. Láthatóan menő dolog eljönni ebbe a templomba.

• Akinek valami kívánsága van, annak háromszor körbe kell menni az ereklyét rejtő pagoda körül, kezében egy gyertyával egy füstölővel és egy lótuszvirággal. Látod, itt van papírokra kinyomtatva egy szöveg. Ezt az imádságot kell mondogatni a három kör alatt. Utána letenni a szobrok lábához a virágot, meggyújtani a gyertyát és a füstölőt és Buddha teljesíti, amit kívántál tőle.

Nézegetem a szöveget a papíron, beletörik a nyelvem a szavakba.

• Ez egy ősi, páli nyelvű imádság. Én sem tudom mit jelent. Csak a szerzetesek ismerik a szent szövegek értelmét.

Szinte mindenki megteszi a köröket az arany torony körül, a szantál illatú füstölők és a jázminvirággal díszített áldozati ajándékok illata betölti a levegőt.

Mi pedig belépünk egy vörös-arany elefántokkal díszített ajtón.

• Látod, a belső szentélyben mindig van egy Buddha szobor, amelyik nagyobb a többinél. Lehet akármennyi szobor, mindnek kisebbnek kell lennie nála. Ezeket a kisebbeket sokszor családok adományozzák a templomoknak. Néha az elhunyt ősök hamvait is bele teszik a szobrok belsejébe. És a kiráy fényképe is ott van minden templomban, látod?

Sokan jönnek ide áldásért is-mutat egy dobogón ülő szerzetesre, aki előtt sorban térdelnek a hívők.

Oda térdepelek én is a sor végére, nem hagyom ki a lehetőséget, hogy egy szent ember megáldjon! Mikor elé kerülök, a kezében lévő bambuszrúd csokrot szenteltvízbe meríti, majd mantrát mormolva meghinti vele a fejemet. Végül szinte oda dob felém egy fonal karkötőt. Egy pillanatra megszeppenek, de aztán eszembe jut, hogy a szerzetesek nem érhetnek hozzá egy nőhöz. Vezetőm kisegít a bajból.

• Gyere, majd én felkötöm neked. Tudod a buddhista szerzetesek szent emberek. Mindig magasabban ülnek, hogy fel kelljen néznünk rájuk és tilos a női érintés, még a saját anyjuk sem érintheti meg őket.

Nézd, ezen az asztalon rengeteg adomány van a szerzeteseknek. Gyógyszerek, tisztálkodó szerek és sok-sok étel. Mi úgy tartjuk, hogy a szerzetesek két világ között élnek. Ha nekik adsz ételt, abból jut a szellemvilágnak és az elhunyt ősök szellemének is.

Minden hónapban van valami ceremónia és minden ünnepségen ott vannak a szerzetesek. Például nemsokára elültetjük az új rizst a földeken, akkor is a szerzeteseket hívjuk, hogy megáldják a termést.

A templom udvarán több szentély is van, megszámlálhatatlan mosolygós arany Buddha szoborral, mécsesekkel és virágokkal. A tömeg ellenére is békés és fennkölt a hely kisugárzása. A következő wihánban, azaz szentélyben is sorban állnak, itt jóslatot kaphatnak a hívek Buddhától. Éppen egy fiatal nő térdel le a bordó szőnyeg közepére, az aranyszínű selyemköpenyt viselő Buddha szobor elé. Errefelé a szobrokat a legfinomabb selyemszövetből készült, sokszor valódi aranyszálakkal hímzett ruhákba öltöztetik.

A lány háromszor földig hajol, majd addig rázogat egy fapálcikákkal teli piros poharat, amíg egyetlen egy pálcika ki nem pottyan közülük. Mindegyik botocskán egy-egy szám szerepel, ehhez a számhoz tartozó jóslat vonatkozik rá. A jóslatok szövegeit megszámozott fiókocskák rejtik a fal mellett.

Többször kipróbáltam már ezt a módszert, de csak zűrzavaros jövendöléseket tartalmazott az angolra fordított papír. Talán nem hiszek eléggé benne 🙂

A következő sarkon jókora fa építménybe botlunk, alatta székek, körülötte művészi kivitelezésű virág- és étel kompozíciók.

• Ez is lanna hagyomány, ilyet sehol máshol nem láthatsz. Ezt akkor használják, ha el akarnak mulasztani valami rossz dolgot. Betegséget, átkot, balszerencsét. Készítenek egy ilyen háromszöget, feldíszítik banánlevéllel és jázminvirággal és rendeznek egy szertartást. Ez egy gazdag család, nézd mennyi adományt hoztak. Akiért szól a szertartás, az ül majd be a háromszög alá. Nézd, ott vannak oldalt az ételek. Azt is megáldják a ceremónia során, utána hazaviszik és megeszik.

Végignézem a pompásan díszített tálakra felhalmozott színes édességeket, láthatóan nagy gonddal készítették el őket az ünnepségre. Rajonganak erefelé az élénk színű, zselés desszertekért. Az utcán is rengeteg helyen árulják és ezeken a tálcákon is ilyeneket látok.

A következő oltáron egy ezüst tálra fektetett, narancs színű szerzetesi ruha fekszik, mellette egy levél.

• Most van az ideje az új ruháknak. Egy évben egyszer az ország összes szerzetese új ruhát kap a királytól. Persze nem tud a király mindenhova elmenni. Egy Bangkok melletti templomba megy el személyesen, a többibe csak levelet küld a ruhák mellé. Ebben a pár napban Thaiföld összes szerzetese új, sáfrány színű ruhába öltözik. Egy ilyen ruha öt részből áll. Szarong, ujjatlan ing, alsó köpeny, felső köpeny és az öv. Hagyományosan sáfránnyal festik a szövetet. A köntös a puritánság jelképe, a narancs szín pedig a megvilágosodás fényének szimbóluma.

Minden oltáron látok olyan kis csomagokat, amik mellé egy doboz gyufa van biggyesztve.

• Azok a banánlevélbe csavart cigaretta szerűségek micsodák?-kérdezem vezetőmtől.
• A szellemeknek adjuk ajándékba, akikről ugye nem tudni, hogy női, vagy férfi szellemek. A hátsó sorban lévő vékonyabb rudakban bétel levél van, ez a női szellemeké. A vastagabbakban dohány, ezt kapják a férfi szellemek.

• Láttál már ilyen fát?-mutat egy növényre, melyről jókora barna gömbök csüggenek.

• Azt biztos tudod, hogy minden buddhista templom udvarán áll egy szent fügefa, pont olyan, mint amely alatt Buddha megvilágosodott. Az öröklét jelképének is tartják, mert sok-sok száz évig élnek ezek a fügék. De ez a másik fa is fontos. Tudod miért?

• Azt tudom, hogy ágyúgolyófának hívják. Szingapúrban láttam már ilyen különleges fát. De nem tudom, miért fontos.

• Ilyen fa alatt adott életet Májá, Buddha anyja a fiának. A fa ágaiba kapaszkodva, állva hozta világra gyermekét, az istenek pedig langyos esőt küldtek, hogy megmosdassák az újszülöttet.

• De szép! Nem hallottam még ezt a történetet.

• És ezt a fát ismered-e?

• Persze, ez a frangipáni! A kedvenc virágom és a kedvenc illatom!

• A mi nyelvünkön  a könnyek virágának nevezzük. Ezt is a kolostorok udvarára ültetik. És ha bánatosak vagyunk, akkor ugye ide jövünk.

Na és ez a rózsaszín virág? Ilyenkor az esős évszak végén mindenhol ez virágzik.

• Ilyen nekem is van otthon a kertben! Bougainvillea, vagy murvafürt!

• És neked is van olyan, amelyiken egy növényen három színű virág nő?

• Nem, ilyet még nem is láttam.

Közben elsétálunk egy teraszhoz, ahonnan csodálatos a kilátás a városra.

• Chiang Mai egyre nagyobb lesz. Az elmúlt években hatalmas lakóparkokat húztak fel a város szélén.

El is fordul a panorámától a templom hátsó részének irányába, ahol díszesen faragott oszlopok és egy kecses, sötétbarnán csillogó építmény magasodik.

• Látod, itt ezek az oszlopok és az az épület teakfából készült. Ismered azt a fát? Itt nő a hegyeinkben, ugye milyen szép? Erős, kemény és tartós.

Régen a brittek hatalmas területeket írtottak ki miatta a hegyekben, de szerencsére a kormány betiltotta a favágást. Elkezdtük vissza telepíteni a erdőket, de egy ilyen fának 20 év sem elég idő, hogy megnőljön. Majd az unokáinknak újra lesz erdő a hegyeikben!

Annyira megható, hogy milyen büszke az országára, a történelmükre és a hagyományaikra! Csak úgy csillog a szeme, ahogy az erdősítésről mesél és a  teakfa építmények faragásait mutogatja, melyet helyi művészek készítettek.

És a buddhizmusnál csak a botanika érdekli jobban, mert ahogy sétáltunk vissza a cipőinkhez, még két nővényre felhívja a figyelmemet.

• Az orchideák inkább az esős évszakban virágoznak, ilyenkor ritkán lehet őket látni, de neked szerencséd van. Tudod hogy több mint 1300 féle orchidea terem Thaiföldön? A feleségem nagyon szereti őket. Tele van velük a teraszuk.

És ezt a fát ismered?

• Igen, ez jackfruit.

• Így van, sokan összekeverik a duriánnal. Tudod hogy ez a legnagyobb fán termő gyümölcs a Földön?

És ilyen Buddha ábrázolást láttál már? – váltunk hirtelen témát.

• A legtöbb helyen ülő és fekvő Buddha szobrokat látni. De nézd, ez a sétáló Buddha. Azt jelenti, hogy megindult a megvilágosodás felé vezető úton. Ilyet is csak kevés helyen láthatsz-mosolyog leplezetlen büszkeséggel.

Közben visszabújunk cipőinkbe és elindulunk lefelé a hegyről. Csendes békesség száll meg, mint mindig, ha buddhista templomban járok. A halkan elmormolt imádságok, a füstölők illata, a harangok és a csengettyűk zengése elvarázsol, elrepít egy másik dimenzióba. Hiába jártam már több tucat hasonló templomban, nem tudom megunni ezeket a misztikus helyeket, ahová cipőnket letéve, tisztelettel lépünk be és ahol Buddha mindig szelíden és örömmel mosolyog rám 🙂

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Kubovics Villő
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Mae Ping most 20 hónapos terhes, várhatóan július körül fog életet adni kis borjának, Mae Bounma pedig a 17. hónapban van és előrláthatóan októberben hozza világra csöppségét.

Súlygyarapodás

Az áldott időszak kezdetétől március végéig: Mae Ping 270 kilóval nehezebb, Mae Bounma pedig 190 kilóval.

Hogyan számították ki az ormányosok súlyát mérleg nélkül?

Először meg kellett mérni Mae Ping magasságát, majd a derekát. Ha ez a két méret megvan, egy varázslatos képlet adja meg a súlyát!

A súlygyarapodás mellett az elefántok tőgye változik leglátványosabban.

Mae Ping és Mae Bounma esetében is látható már, hogy felkészültek az elefántbébik születésére.

Hormonális változások

Az elefántbikák párzás időszakában – amit szakszóval musth-nak (ejtsd: mászt) hívnak, magyarul talán a „kangörcs” a legtalálóbb kifejezés rá – megemelkedik a nemi hormon szintjük, illetve a szemük és a fülük között található temporális mirigy folyamatosan váladékozik, egy olajos anyagot termel. Ez a jelenség esetenként a teheneknél is előfordulhat. A temporin termelés mennyisége függ az elefánt lelki állapotától (boldog vagy stresszes életet él-e) illetve hogy mennyire aktív a hormonháztartás működése. Mae Ping például sokat termel mióta áldott állapotba került, ellenben Mae Bounma alig. A hüvelyváladékuk mennyisége azonban épp ellentétes.

Állatorvosi látogatás

Márciusban abban a szerencsés helyzetben volt része Wendyéknek, hogy támogatást és orvosi látogatást kaptak az Elefántvédelmi Központ állatorvosi csapatától. A park valamennyi ormányosa “manikűrt” kapott, az állapotos elefántok, Mae Ping és Mae Bounma pedig egy mindenre kiterjedő kivizsgálásban részesült. A konzultáció nagyon gördülékenyen, stressz nélkül zajlott, köszönhetően az „állatorvos-ellenőrzési” mechanizmusnak, amelyet évek óta rutinszerűen alkalmaznak az orvosok: a falánk ormányosok cserébe egy kis zamatos gyűmölcsért készséggel mutatták meg “körmeiket” az állatorvosoknak.

Szerencsére a vizsgálat eredménye minden tekintetben nagyszerű, az elefánt mamik pocakjában, a csöppök szépen gyarapodnak és hamarosan üdvözölhetjük őket.

Felkészülés a nagy napra

Wendyék már gondosan kiválasztották a születendő elefántborjak szállításának helyszínét, és építettek egy kerítéssel védett “menedéket”, ami a jövőbeni “szülészeti osztályuk” lesz. A menedék helyszínének kiválasztásában a legfontosabb szempontok: legyen sok bambusz, ami fontos a leendő elefánt mamik táplálásához, és kellő távolságra legyen a Mekong folyótól, hogy a picik teljes biztonságban legyenek, védve a folyó rejtette fulladási veszélytől. A vizsgálatok szerint kb 80% az esélye az éjszakai ellésnek, ezért Wendy és csapat folyamatos éjszakai megfigyelést tartanak Mae Ping közelében. ???

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Mekong Elephant Park, fordította: Gáspár Kata
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Délkelet Ázsiai utazásaink során volt szerencsénk látogatást tenni egy Mekong folyóparti khmu faluban, ahova csónakkal érkeztünk. A közösség sámánja üdvözölt bennünket és egy sereg maszatos arcú, mezítlábas kisgyerek kíséretében körbevezetett a faluban. Miközben mesélt életükről, szokásaikról, bepillanthattunk otthonaikba és a falu iskolájába is.

A khmu (a szó jelentése: nép, valódi emberek, emberi lény) népcsoport az indokínai régió legrégebbi lakóiként ismertek, időszámításunk után 1000 körül telepdtek le, de származási helyüket máig homály fedi. A khmu társadalom mezőgazdaságon alapul, fő terményeik a kukorica, a rizs, a banán, a cukornád, az uborka, a szezám és a zöldségek. Ezen kívül a bogyógyűjtögetés, vadászat, csapdázás és halászat is meghatározó élelmszerzési forrás életükben. A munka nagy részét a közösség együtt végzi, mert legfőbb alapelvük, hogy együtt sokkal erősebbek és gyorsabban végeznek a teendőkkel.

A khmu emberek animisták, azaz hisznek a szellemekben: a házi kísértetekben, a vízben lakó szellemekben, az erdei kísértetekben és sok más szellemben. A falvakat a közösségi vezetők irányítják, akik a szellemek ellen védelmet nyújtó és szellem-gyógyászatban jártas sámán, a gyógynövényeket jól ismerő “füves-doktor”, a pap és a a közösség “vénei”. Ősi hagyomány az esti tűzrakás és mesemondás, miközben “körbe jár” a dohánnyal töltött ezüstpipa (a régi időkben ópiumot használtak). A mai napig léteznek olyan khmu közösségek, ahol jövendőt is jósolnak és “varázslatokat” végeznek.

Mindennapi életüket tabuk szerint élik, melyek sokkal erősebben érvényesültek a régi időkben, a szabályok napjainkban egyre inkább lazulnak, ami a házépítési szokásaikban is tetten érhető.

Az ősi khmu kultúrában a falvakat és házakat ritualizált tereknek tekintették, ami elsősorban az épületek lokazilálásában testesült meg. A cölöplábakon álló, bambuszból szőtt otthonok tájolását tabu határozta meg, miszerint hosszanti, kelet-nyugat irányban kellett elhelyezni, hogy soha ne keresztezze a nap útját. A házak ajtajait is tabuk szerint építették be, azaz egy ajtó keleten, egy másik északon vagy délen, de soha nem lehetett ajtó nyugati oldalon.

Ennek legfőbb magyarázata, hogy a khmu emberek hite szerint a felkelő nap tiszta és friss, jó hatással van az egészségre, az aktivitásra, elűzi a rovarokat, bogarakat és távol tartja a gonosz szellemeket, ördögöket, mivel azok félnek a napfénytől. Ezért minden reggel kitárják az ajtót és beengedik a fényt. A falvakat 3-4 kapuval ellátott kerítéssel veszik körül, ezen kívül helyezik el oltáraikat, hogy távol tartsa tőlük az ártó tüzeket, viharokat.

Megtudtam azt is, hogy gyerekkorban, 13-14 évesen házasodnak, mert csakis így, együtt van esélyük megteremteni szerény életük alapjait. Láthattam, hogy miként hántolják a rizst, hol tárolják és hogyan védik meg a rágcsálóktól: a bambuszból épült kis felépítmény szintén cölöplábakon áll, de a cölöpök aljára egy tányérszerű elemet helyeznek, így a cölöpökön nem tudnak feljutni a gabonát megdézsmálni próbálkozó egerek, patkányok.

Megismerni a vidéki életet, találkozni eldugott népekkel számomra mindig szívmelengető, ugyanakkor szomorúsággal tölt el, hogy a 21. században milyen körülmények között élnek emberek.

Hiszem hogy egy ilyen tapasztalás a legnagyobb tanítás nekünk “nyugati, modern” embereknek.

Copyright © 2021 
Szöveg: Gáspár Kata, fotók: Gáspár Kata
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

A Szumátra szigetén élő partnerünk, Cipta és szépséges – jávai származású – Nikita idén májusban tartotta meg Hetedhétországra szóló mennyegzőjét, melyet közel 2000 fős násznép ünnepelt.

Nikita és Cipta mesebeli ruhái a klasszikus helyi hagyományok szerint kézzel varrottak, gondosan megtervezett gyöngy és hímzett díszítéssel. Egy muszlim vallású országban a fejkendő is része kell legyen a menyasszonyi viseletnek, melyet friss rózsabimbókkal és illatos jázminvirág füzérekkel tettek még különlegesebbé. Ciptáék falujában az a szokás, hogy a lányos háznál tartják a lagzit, ahová természetesen az egész falu hivatalos. A hagyományos ételek, például a zsenge banánpálma szárából készült ragu alapanyaga közvetlenül a dzsungelből kerül az asztalra, ennek beszerzése a férfiak dolga. Az esketést a falu sámánja vezeti. Az ünnepélyes, ősi hiedelmekkel átszőtt szertartást áthatja a varázslat és a misztikum. Az ifjú pár ugyanúgy gyűrűt húz egymás ujjára, ahogy nálunk is szokás és az ünneplés is hasonlóképpen vidám zenével, tánccal és eszem-iszommal jár, mint a mi lakodalmainkon. A menyegző különböző jelentéssel bíró rituálékból áll, melyek a jávai kultúra szerves részét képezik. Ezeket szeretném bemutatni Nektek Cipta-tól kapott beszámoló alapján:

Az esküvő kezdete – a találkozás rituáléja

Bantemu manten – A férfi és a nő találkozása

Az esküvő a férfi és a nő rituális találkozásával kezdődik, amikor a házasulandó pár, szeretett családtagjaik kíséretében, színpompás népviseleti ruhákba öltözve üdvözlik egymást. A két család egymással szemben áll az utcán kb 20 méter távolságra, majd szép lassan elindulnak egymás felé.

Panggih ceremónia – A férj és a feleség találkozása

A következő szertartás a Panggih ceremony vagy más néven Temu manten, amikor a menyasszony és a vőlegény már mint hivatalosan egybekelt pár, férj és feleség találkoznak. Ennek a rituálénak szigorú szabályai vannak: Ahogy a fotón is láthatjuk, Nikita a szülei között áll, karjait átkarolják, a szülők melletti oldalon egy hajadon lány és egy nőtlen fiú az ún. mayang twins-t tartják, ami banánfa szárából és kókusz levélből készült, nagyon díszes virágdekoráció. Cipta és szülei, szintén egy hajadon lánnyal és nőtlen fiúval az oldalukon, és a díszes mayang twins-el, velük szemben és a rituálé keretében „kicserélik” a mayang twins-eket. A jávaiak hite szerint bárki is viszi a mayang twins-t, hamarosan párra talál, ezért fontos, hogy a lány hajadon, a fiú nőtlen legyen 🙂

Sungkeman rituálé – a hála

Ez a ceremónia az esküvőn kívül számos más jávai ünnepség része szokott lenni. A rituálé neve a jávai “sungkem” szóból származik, melynek jelentése hogy térdelve, vagy ülve, guggolva kezet csókolnak a szüleiknek, virágokkal illatosított vízzel megtisztítják lábfejüket, szimbolizálva a hálájukat szüleik iránt, hogy szerették, felnevelték és gondját viselték gyermekeiknek, akik most a házasság szent kötelékébe lépnek. A szülők tanácsaikkal látják el a fiatalokat az új, közös életük elkezdéséhez.  

Injak telur rituálé – a remény és a hűség

A ceremónia, melynek a neve angolul „Step on the egg” során Cipta egy nyers tojásra tapos, majd Nikita megmossa a lábát, szimbolikusan kifejezve hűségét a leendő férje iránt.

Tepung tawar rituálé – tiszta szív és tiszta lélek

A tepung tawar az ún. mészpor rituálé, melynek során a szív és a lélek megtisztítását szimbolizálják, ami a jávai kultúrában sok más ünnepség szerves részét képezi. A rituálé alapja az ún. percung water, azaz rózsa és mész víz, melyet egy erre a célra szolgáló, speciális, hosszúnyakú edényben tesznek. A jávai kultúrában a percung víz az őszinteség jele: őszintének lenni a közösségi életben, a beszédben, az adakozásban és a segítségnyújtásban.

A ceremónia keretében a szülők sok-sok apró illatos virággal, jázminnal és rózsaszirmokkal összekevert percung vizzel locsolják meg az ifjú párt.

Marhaban rituálé – tisztelet és megbecsülés

Az esküvői szertartás utolsó, muszlim eredetű ceremóniája, melynek során a házasulandó pár mély tiszteletét és háláját fejezi ki a házasságkötésük alkalmából megjelent vendégek, különösen a vőlegény családja részére. A marhaban rituálé során egy, kifejezetten az esküvők alkalmára szóló imát kell elmondaniuk a muszlim vallásközösségért.

Copyright © 2021 
Szöveg: Gáspár Kata, fotók: Apsara Adventures
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Luang Prabang Óvárosa – mely a mai napig őrzi 16. századi hangulatát – mindenkit rabul ejt? Itt sétálni olyan érzés, mintha egy élő múzeumba csöppennénk, nem véletlenül nyerte el az UNESCO Világörökség védettségét. Helyi idegenvezetőnk, La nagyon kedves, konzervatív gondolkodású ember, ami a lao emberek többségére jellemző. La eredeti végzettségét tekintve történelem tanár, és az elmúlt nehéz év előtti időszakban idegenvezetőként kereste kenyerét, lelkes odaadással, hatalmas tudással mutatta meg Laosz kis ékszerdobozát a kiváncsi utazóknak. Napjainkban angolt tanít a bezárásra kényszerült hotelek dolgozóinak, hogy még felkészültebbek legyenek mikorra végre újraindulhat a turizmus. Szabadidejében imád olvasni, énekelni, meditálni, tanítani, kirándulni és új dolgokat felfedezni. 

A lao emberek kivétel nélkül vendégszeretőek, barátságosak és szeretettel teliek, mindennapi életük során olyan értékrendet képviselnek, amire a mi rohanó világunkban is hatalmas szüksége lenne mindannyiunknak. Az elmúlt hónapokban rendszeresen beszélgettem La-val is, különösen arról, hogy mit is jelent számukra a hit, mennyire meghatározó a Buddhizmus az életükben.

La nagyon kedves gondolatokat osztott meg velünk:

Mi, lao emberek mélyen hívők vagyunk, filozófiánk, a Buddhista hit legfontosabb tanítása, hogy itt és most éljünk. Buddha kicsi korunk óta tanítja nekünk, hogy mindig cselekedjünk helyesen, tegyünk jó dolgokat és legyünk jók embertársainkhoz. Rendszeresen (hetente kétszer, korábban minden nap) látogatjuk a templomokat, hogy felajánlást nyújtsunk Buddha-nak, otthon pedig minden nap imádkozunk a jobb, biztonságos és egészséges életért. A vallás, a mély hitünk az egyetlen amibe kapaszkodni tudunk, ami reményt ad nekünk és hisszük, ha rendszeresen imádkozunk és ajándékokat viszünk Buddhanak, jobb emberré válunk. Mit is jelent ez számunkra, mit jelent JÓ EMBER-nek lenni?!

• Törekedni arra, hogy szerethető emberré válj
• Értékes embereket magadhoz vonzani
• Elismert emberré válni
• Minden nap tenni a jó karmáért
• A Mennyországba jutsz
• Adakozónak lenni
• Érdemeket szerezni
• Tisztelni az ősök szellemeit
• Óvni és őrizni a kultúránkat
• Át adni a hagyományokat a következő generációnak
• Harmóniába élni a világgal és az emberekkel

Az ország vidéki területein a Buddhista vallásgyakorlás kiegészül az animista hittel, azaz hisznek a jó és az ártó szellemekben. Laosz és Lao Loum, azaz az alföldi Laosz legfontosabb népi, animista rituáléja a baci ceremónia, ami a satsana phi (szellemekben való hit) szerves része. Az ősi lao hit szerint a testünk 32 szervből áll, és mindegyikhez kapcsolódik egy kwan, azaz szellem, amely védi és vigyázza azt. A legfontosabb, hogy egyidőben, minél több kwan-t tartsunk benn a testben, így őrizhetjük meg a belső egyensúlyunkat. Mi lao emberek hisszük, hogy a kwan-ok a felelősek a betegségekért, a rossz dolgokért, amik történnek velünk. A Baci szertartás során visszahívják a kwan-okat, bárhol is bolyongjanak a testünkön kívül, vissza kapcsolják testünkhöz és így visszaáll az egyensúly, újra harmónia költözik a testünkbe, a lelkünkbe és a mindennapjainkba, megerősíti az egyént és egyben a közösséget. Nem véletlen a szertartás lao neve Su Kwan, melynek jelentése a Lélek hívása, idézése.

Hagyománytisztelő emberek vagyunk, bár a világ által mi is változunk, így tradícióink is halványulnak, de több ősi hagyományt is őrzünk, ápolunk mind a mai napig, ami lényegében az egymás iránti tiszteletünkről szól: az egyik legfontosabb tradíció, hogy mielőtt egy házba belépünk, levesszük a cipőt és a fejfedőt. Amikor köszönünk egymásnak, ‘sabai dee’ (jelentése: hello) kifejezéssel üdvözöljük egymást és közben a másikra mosolygunk, és tekintetünk találkozik.

Testünk legszentebb része a fej és a legalantasabb a láb. Soha nem érintjük meg egymás fejét, még egy kis gyerekét sem, mert ez szintén rendkívül udvariatlan cselekedetnek számít a mi kultúránkban. Lábunkat kizárólag járásra és sportjátékokra használjuk. Lábbal mutogatni valamire vagy valakire nagyon tiszteletlen, illetlen a mi kultúránkban. Soha nem lépünk “át” egy ülő személyen, soha nem tesszük fel a lábunkat az asztalra, ha imára térdelünk Buddha előtt, nagyon ügyelünk arra, hogy lábunkat magunk alá, vagy mellé helyezzük, nem Buddha irányába!

La személyes üzenete nekünk, ami egyben a Buddhista hitrendszer legmeghatározóbb tanítása is: Ne gondolkodj a múlton, ne aggódj a jövő miatt, a jelenben élj, itt és most!

Copyright © 2021 
Szöveg: Gáspár Kata, fotók: Apsara Adventures
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

A karen etnikai törzs a legnagyobb létszámú, Thaiföldön kb 400.000 főt számlálnak, a sűrű hegyvidéki területeken élnek, 800-1800 méteres magasságokban, távol a civilizációtól. A kareneken belül is megkülönböztetnek 4-5 alcsoportot, melyek közül az egyik a sokak által ismert gyűrűs- vagy hosszúnyakú karenek, akikről majd még részletesebben írok a blogom második részében.

Egy karen faluban jellemzően 25-30 bambuszból vagy teakfából épült házikó található, melyek hagyományosan cölöplábakon állnak. A cölöplábak legfőbb célja, hogy a kis otthonok alatt helyet és árnyékot biztosítsanak a háziállataiknak.

Egy háztartáson belül a szülők és nőtlen gyermekeik élnek. A házas lányok és családjaik külön otthonban laknak, de akár több lánytestvér is élhet együtt családostól. A karen embereknek kevés vagyona van, házikóikban alig vannak bútorok, jellemzően a padlóra terített gyékényen hajtják álomra a fejüket. Nyílt tűzön főznek; a mosáshoz, főzéshez a közeli folyókból hozzák a vizet. Az “Erdő gazdáinak” is hívják őket, mivel az erdő adta nyersanyagok felhasználásával mindent előállítanak maguknak. A karen faluban a falusi főpap örvend a legmagasabb tekintélynek, aki a falubeli idősekkel együttesen irányítja a közösséget.

A karen emberek animista hitet gyakorolnak, azaz hisznek az őket körülvevő hegyekben, vizekben, sziklákban és fákban lakozó szellemekben, a védelmező és ártó szellemekben és a lélekben. Saját rituáléik vannak, melyek segítik őket, hogy harmóniában éljenek a “Föld és a víz Urával”. Csirke csontból vetnek jövendőt a vénasszonyok és a hitvilágukban a legjobban a Tigris istentől félnek.

A karenek népviseleti ruházatukat kézzel szövik, mely jellemzően vörös, fehér, kék vagy barna függőleges csíkokkal és dekoratív varrásokkal díszített. A férfiak viselete egyszerűbb, míg a nőké gyöngyökkel, hímzésekkel és bonyolult mintázatokkal díszített.

Mai napig élő, ősi öltözködési hagyomány, ami megkülönbözteti a hajadon lányt és a férjezett asszonyt: a lánynak, míg férjhez nem megy egy “Chay Kwa” elnevezésű bokáig érő fehér ruhát kell viselnie. Onnantól, hogy férjhez ment, egy fekete színű ún “Chay Mo Soo” inget kell viselnie, hozzá egy csőfazonú szoknyát és tilos újra felvennie a hosszú fehér “Chay Kwa”-t. Különleges alkalmakra, például szilveszterre vagy esküvőre – ami remek alkalom az ismerkedésre – igyekeznek új ruhát magukra ölteni.

Híresek az ezüstműves készségükről. A karen ezüst 99,5% és 99,9% közötti tiszta ezüst, melyből rendkívül egyedi termékeket készítenek, a művelet minden fázisa kézzel történik.

A hosszúnyakú karenek a a 80-as években, a határmenti hegyeken keresztül menekültek át a polgárháború és üldöztetés elől a Burmából Thaiföldre. A gyűrűk eredetéről sokféle mendemonda kering a falubeliek között: van olyan történet, mely szerint azért viselik a nők, hogy megvédje őket a tigris harapásától (a férfiaknak nincs rá szüksége, mert ők erősek és meg tudják védeni magukat…). Míg egyes eredetmondák úgy tartják: a Tigris istenség haragjától védelmezi őket. A legkézenfekvőbb talán az, miszerint a gyűrűk széppé, karcsúvá, különlegessé teszik a viselőjét. Vagy épp ellenkezőleg, ezzel csúfítják el őket, hogy a szomszéd törzs férfijai el ne rabolják a kifejezetten szép karen nőket. A különböző hiedelmeken túl viszont tény, hogy a gyűrűket csak a lányok viselik, 5-9 éves korban kerülnek fel az első gyűrűk, a falu sámánja által vezetett szertartás keretében, majd évről évre egyre több, maximum 27 db gyűrű lehet a nyakon. A fém gyűrűket spirálisan tekerik fel a nyakra, és ha megvan a 27 kör, onnantól a súlya számít (ami a réz vastagságától függ). A rekorder néninek 5 kg-ot nyom a nyakában a gyűrű! Fontos azonban tudni, hogy a nyak valójában csak kis mértékben nyúlik felfelé, és tulajdonképpen a nagy súly ami a vállakat lejjebb nyomja. A végeredmény amit látunk, optikai csalódás, mert a magas fej és nyújtott nyak a súlyból adódó nyomástól keletkezik. Mi történik vajon, ha leveszik??? A deformitás elsorvadt tartó izmokat eredményez, ezért a fej nehéz súlyát egy elfáradt/deformált izom csak kis ideig képes megtartani, így ha a viselője 1-2 napig nem hordja a gyűrűket, elcsuklik a nyak és eltörik, ami halálhoz vezet. A hűtlen nőket jellemzően – ugyanilyen ékszereket viselő – afrikai törzsekben büntetik a gyűrű levétellel, de a Karenek is szokták ezt a módszert használni szerelem féltésből (bár nem jellemző).

A thai emberek egyébként nagyon félnek a hosszúnyakúaktól, hisznek a mágikus erejükben. Önszántukból a közelükbe sem mennek a hosszúnyakú kareneknek, így jellemzően turistákkal találkozunk ezekben a falucskákban. A hosszúnyakú kareneknek és még jó néhány hegyi törzsi kis falunak az egyetlen bevételi forrása a turizmus. A törzsek hátrányos helyzetűek Thaiföldön, „megtűrt” személyek, akiket a thai kormány integrált be a turizmusba, „cserébe” a maradásukért. A falvakat többségében el sem hagyhatják, max 50 km-es vonzáskörzeten belül mozoghatnak munkavégzés céljából, amennyiben beszélik a thai nyelvet. Nem thai állampolgárok, nincs személyi igazolványuk, nem jogosultak iskoláztatásra, egészségügyi ellátásra. Így pl a hosszúnyakú karenek beszorulnak a piacozás és a testtorzítás csapdájába, ami nélkül nem képviselnének turisztikai értéket, és bevételi forrásaik elapadhatnának. Szomorú sors, de még mindig több esélyük van itt, mint Burmában. Így amikor egy-egy kalandunk során ellátogatunk ezekbe a falvakba, ha kevéssel is, de hozzájárulunk az életükhöz, hogy étel kerüljön az asztalukra 🙂

Ha a jó sorsunk elvezet minket egy ehhez hasonlatos helyre, ne feledkezzünk meg arról, hogy ami nekünk aprópénz néhány kézzel készített emlékért, az számukra a mindennapi betevőt jelentheti 🙂 

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Gáspár Kata 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Milyen itt az élet, milyen hagyományokat őriznek, mikor házasodnak, mit jelent számukra a család, mi az igazán fontos az életükben? Helyi partnerünk, a Dzay népcsoporthoz tartozó Minh elmeséli Nektek ?

A Vietnám északi részén elhelyezkedő Sapa régióban 5 különböző népcsoportot különböztetünk meg: Hmong, Red Dzao, Tay, Dzay, Sa pho. Mindegyik törzs saját tradíciókat, ősi hagyományokat őriz, és külön nyelvet beszélnek (mellette persze kötelező tanulnunk a vietnámi nyelvet és sokan beszélünk angolul).

Az én népcsoportom a kb 68.000 főt számláló Dzay, melyből 1.800-an élünk itt Sapa hegyvidékében, Tavan faluban. Hagyományosan 2-3 generáció (6-10 fő) él együtt egy otthonban. Itt mindannyian farmerek vagyunk, földet művelünk, megtermeljük, amit csak tudunk. Miután megházasodtam, kaptunk a szüleimtől egy kis földet, ahol zöldségeket, kukoricát, rizst termesztünk, de csak annyit, ami a mindennapi megélhetésünkhöz szükséges. Sapa turisztikai szempontból kiemelkedő helyet foglal el Vietnámban, így a falunk családjai több mint 2/3ának – nekünk is – biztosít kiegészítő bevételi forrást a turizmus, “home stay” formájában, azaz otthonainkban látjuk vendégül az idelátogatókat.

Vietnámi kalandjaink egyik legfantasztikusabb szállása volt Minh-ék fából készült galériás otthona, melyről egy korábbi blog történetben írtam már (Vendégségben a dzai embereknél, észak Vietnámban címmel)

Hagyománytisztelő emberek vagyunk, a dzay tradíciók nagy részét mind a mai napig őrizzük és gyakoroljuk mindennapi életünk során: Hiszünk Buddhában és a szellemekben is, havonta kétszer (a Holdnaptár szerint 1. és 15. napokon) járunk templomba, hogy lerójuk tiszteletünket őseink előtt, valamint áldást, egészséget és jó szerencsét kérjünk szeretteinkre.

A család a legfontosabb intézmény a dzay társadalomban, a családi kötelékek rendkívül szorosak, meghatározóak az életünkben. Bár már 36 éves vagyok, két lány és egy fiútestvérem van, de a szüleim szava a mai napig nagy jelentőséggel bír számomra. Nem szólnak bele konkrét dolgokba, inkább tanácsot adnak. A döntés pedig a miénk, hogy elfogadjuk-e a véleményüket – de biztos vagyok benne, ők tudják igazán, mi a legjobb nekünk.

A hagyományos elveken működő társadalmakban, így a dzay népcsoport életében is a család a házassággal jön létre, melynek tradíciói különösen fontosak ezekben a kultúrákban. A dzay esküvői szokásokról kérdeztem Minht:

A dzay emberek hagyományosan 18-22 éves korukban házasodnak. Az egyik legszentebb tabu a házasság előtti szexuális élet, amelynek megszegése a mi kultúránkban elfogadhatatlan. A feleségemmel An Yên-el (nevének jelentése: békés) 8 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg és 1 év múlva házasodtunk össze. A régi időkben hagyományosan a szülők választottak párt gyermekeiknek. Ma már a fiatalok dönthetnek a szívük választása alapján, de vannak “elvárások, szabályok” amelyeket be kell tartanunk: kb 6-12 hónap ismeretség után a párok bemutatják egymást a szüleiknek és hozzájárulásukat kérik a frigyhez, amihez manapság legtöbbször meg is kapják az engedélyt. Ezt követően a falu sámánja látogatást tesz a családnál és kiválasztja a legideálisabb időpontot az esküvő napjára. A nagy alkalomra általában néhány hónapot vagy akár egy évet is kell várniuk a fiataloknak, hogy bőven legyen idő az előkészületekre. Mikor eljön a nagy nap, a fiú nászajándékokat visz a lány szüleinek: bivalyt, disznót, csirkét, rizsbort és rizst. Az esküvői ceremónia két napig tart, mert mindkét család saját partyt szervez, ahol az összes falubelit vendégül látják, mulatnak, táncolnak, énekelnek.  A második napon a fiú a szüleivel és a legfontosabb családtagjaival eljön a lányért, hogy hazavigye. Természetesen ezt a napot is a Sámán jelöli ki, hogy a frigyükön a legnagyobb áldás legyen. Késő estig mulatunk és jó sok rizsbort iszunk – tette hozzá mosolyogva Minh?    🙂

A dzay hagyomány szerint a lány követi a fiút, azaz a lány költözik el a szülei házától az új otthonába. Így volt ez nálunk is, a szüleimtől kaptunk egy földbirtokot, amin a segítségükkel felépítettük a kis otthonunkat. Az idős embereket mindig nagyon tiszteljük, így az otthonokban, ahol több generáció él együtt, az idősebb ember szava a meghatározóbb. Nők és férfiak között egyenjogúság van, megosztjuk egymás között a feladatokat: természetesen a nehéz munkákat mindig mi végezzük, mint pl. a házépítés vagy bivalyok terelése, őrzése; míg a főzés, a ruhavarrás a nők feladata, mert ők sokkal ügyesebbek, okosabbak, mint mi férfiak 🙂

Számunkra a legfontosabb értékek: tiszteljük az időseket; követjük Buddha tanításait, aki megmutatja a helyes utat és, hogy miként legyünk jó emberek; boldoggá tenni a szüleinket, hogy büszkék legyenek ránk. Ebben a szellemben nőttünk fel a feleségemmel és erre tanítjuk 7 éves kislányunkat is. – Tündéri kislányukat, Phương Linh-nek hívják, röviden csak Miu becenéven szólítják (mi is így hívtuk, amikor vendégségben voltunk Minh otthonában), ami kiscicát jelent 🙂

Milyen a családok helyzete itt?

A családokban átlagosan 3-5 gyermek van, bár a vietnámi kormány maximum kettőt javasol, hogy a körülményeinket figyelembe véve fel is tudjuk nevelni őket. Sapa régióban a jövedelmek lényegesen alacsonyabbak, mint a városokban: családra vetítve havonta kb 180 USD ~ 45.000 Ft az átlag bevétel, ebből kb 120-160 USD az átlag kiadás. Amennyiben egy család havi bevétele nem éri el a városokban a 80 USD-t, vidéken a 72 USD-t, családi támogatásra jogosultak a vietnámi kormánytól: ingyenes oktatás a gyermek 12 éves koráig és a kórházi ellátás 50, 75 vagy 100%-át téríti a kormány, de nem minden egészségügyi probléma esetén vehető igénybe a támogatás.   

Az anyukák jellemzően a gyermek 3 hónapos koráig maradhatnak otthon, kivéve az irodai és közalkalmazottak esetében, ők 6 hónapot maradhatnak távol a munkahelyükről, de utána vissza kell menniük dolgozni. A kicsikről a szülők, a család többi tagja gondoskodik, míg városokban a tehetősebb családok bébiszittert fogadnak fel. A gyerekek 3-5 éves korukat az óvodában töltik, majd kezdődik az iskola: 6-11 éves korban általános iskola, 12-15 éves korban középiskola és 16-18 éves korukban a főiskola. A nyugati népekhez hasonlóan mi is tanulunk matematikát, irodalmat, történelmet, kémiát, biológiát, földrajzot és angol nyelvet.

Az ősi hagyományokat szüleinktől tanuljuk és adjuk tovább generációról generációra, ilyenek például a földművelési technikák, a kézműveskedés, a kézzel készített népviseleti ruhák, a tradícionális ételek, amik mind fontos értékek a kultúránkban. Én magam is imádok főzni, ez a másik hobbim a fotózás mellett.

Már nagyon várjuk, hogy az életünk visszatérjen a normál kerékvágásba és újra fogadhassunk vendégeket otthonunkban. Büszke vagyok a származásomra, a népemre és örömmel várjuk az idegen országok utazóit, hogy megismertethessük a világgal a kultúránkat. Szívesen látunk vendégül benneteket otthonunkban, megmutatjuk Sapa természeti kincseit, megkóstolhatjátok tradícionális ételeinket, melyek közül személyes kedvenceim a tavaszi tekercs és a párolt csirke 🙂 Az együtt töltött idő alatt pedig szívesen beszélgetünk, nem csak a mi kultúránkról, hanem a tietekről is, mert én is kíváncsi vagyok rá. Szeretnék minél többet megtudni a Világról és a legnagyobb álmom, hogy a Családommal eljussunk más országokba, hogy élőben láthassunk különleges természeti csodákat, megismerkedhessünk idegen népekkel és kultúrákkal.

Minh személyes üzenete:

Mindannyian egy küldetéssel születtünk le a Földre, kötelességünk jól csinálni és keményen dolgozni érte 🙂

Copyright © 2021 
Szöveg: Gáspár Kata, Fotók: Apsara Adventures 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Mai csupa mosoly, csupa báj, végtelen szeretet sugárzik belőle, ami a thai emberekre nagyon jellemző 🙂

Thaiföldön bármerre is jár az ember, lépten nyomon mosolygós, kedves emberekkel találkozhat, soha egy hangos szót nem hallottam, se egy utcai beszólogatást. Kérdeztem Mai-t hogy mi a titkuk:

Buddha tanítása. A thai emberek kivétel nélkül buddhisták, mélyen hívő emberek és a buddhizmus legfőbb tanítása, hogy miként légy jó ember. Ez mindannyiunk számára nagyon fontos. Hiszünk a karmában, hiszünk abban, hogy ha jót cselekszünk, segítünk másoknak, akkor azáltal még jobb emberré válunk. Például az elmúlt nehéz időszakban, mikor a turizmusból élő emberek elvesztették bevételüket, aki tudott, segített a másiknak. Az én környezetemben nem éhezett senki, ha valakinek például nem volt mit az asztalra tennie, akkor a kertünkből adtunk gyümölcsöt, zöldséget, akinek állata van, az húst adott. Mi thaiok nagyon összetartó nép vagyunk. Én magam is – bár kis időre ugyan ki tudtam nyitni a resortom, de a mostani újabb lezárás miatt, ismét bezárni kényszerültem – a tartalékaimból élek. Sajnos tavaly elvesztettem egy betegség miatt a férjem, így a fiammal ketten maradtunk, de szerencsésnek érzem magam, hogy van mihez nyúlnunk, és ha még kevéssel is, de segítem a rászoruló szomszédaimat és barátaimat.

„Billions smiles” – férjemtől kapott szeretet mottó, amit tízezerszer mondott el nekem a 18 közös évünk alatt, és az utolsó együtt töltött napjainkban még jobban megerősítette bennem: „Mai légy boldog, nekem egyetlen dolog számít az életben, Te és a mosolyod” – Ez volt a férjem útravalója nekem, az elkövetkező évekre nélküle. A boldogság és szenvedés mindig itt van körülöttünk, bennünk, de rajtunk múlik, hogy melyiket erősítjük. Tökéletes életről álmodozás helyett, minőségi életre törekedjünk 🙂

A Thai nép egy nagy család, és még ha nem is vagyunk rokoni kapcsolatban, családtagnak érezzük egymást és úgy is viselkedünk egymással.

Thaiföld telis tele van csodás templomokkal (vagy ahogy ők hívják: wat), ahova ha belépünk, olyan érzés fog el, mintha egy másik világba csöppennénk. A füstölők és a jázmin virág bódító illatának keveréke, az imáikat mormoló, Buddha előtt átszellemült arccal térdreborult hívők, a csodás lótusz bimbók és virágfűzérek, melyek Buddha tiszteletére vitt áldozati ajándékok… engem mindig elvarázsolnak. A templomba járási szokásairól is megkérdeztem Mai-t:

Kézzel készített virágfűzért szoktam vinni Buddha-nak, és bár havonta egyszer megyek templomba, Buddha mindig velem van. Az otthonomban és a resortomban is van “spirit house” (szellemházikó) – aki járt már Thaiföldön biztosan látta már a piciny házikókat az üzletek, a szállodák, házak, előtt, vagy akár egy parkban is, ételt, italt, füstölőt, virágot tesznek bele a hívők a szellemeknek – és ha úgy érzem, akkor ott is tudok imádkozni. Persze vannak, akik gyakrabban járnak templomba, de ez szabad döntés.

Mai rendkívül kreatív személyiség, a resort és az azt körülölelő kert minden részletén látszik a keze nyoma, gondoskodása, törődése, vagy ahogy Ő mondja, Mai’s style? Az észak thai stílusú bútorokkal berendezett resort nyitott teraszán kis romantikus helyek vannak kialakítva, könyvek a polcokon, fotók a falon. Mai imádja a kézműveskedést, azon belül is a kézzel készített hegyi törzsi (Hmong, Mien, Lahu and Tai leu) népviseleti ruhákat. Kiváncsivá tett, hogy egy ilyen ízléses vendégház után milyen lehet Mai otthona, udvariasan megkérdeztem ? és már pittyent is a telefonom, érkeztek a csodás fotók ? És ahogy vártam, egy csodás Mai-style-home ? A fürdőszoba a kedvencem, egyszerűen imádom ?

Megkérdeztem Mai-t, hogy milyen körülmények között, hogyan élnek az emberek Thaiföld ezen vidékén. Az ország számos részében megfordultam már, láttam otthonokat a mélyszegénységtől egészen a luxusig.

Észak-Thaiföld, különösen a Chiang Mai tartomány, messzeföldön híres a kézművességről, az itteni embereknek mondhatni a vérében van az alkotás, a kreativitás. A környéken élő mesteremberek csodás egzotikus faragott bútorokat, rizspapír termékeket, lakberendezési dísztárgyakat, lakkozott szépségeket, kézzel varrt textíliákat készítenek. Az emberek anyagi helyzete eltérő, élnek itt farmerek, akik gazdálkodnak a földeken, kereskedők, vendéglátósók, sok üzletember, így az átlagosan 10×12 méter alapterületű otthonok is különbözőek. Ami viszont közös bennük, hogy többségében 2 generáció él együtt. 60-90ezer forintnak megfelelő az átlagfizetés – itt szeretném megjegyezni, hogy az árak itt nagyon alacsonyak, ételt például különösen olcsón lehet venni és ebben a régióban eszméletlen ízletesek.

A házassági és családalapítási szokások meglehetősen közel állnak az európai országokéhoz, korábban sok olyan hagyományt tiszteltek, melyeket ma már inkább csak a vidéki falvakban őriznek, de a városokban már egyre ritkábban alkalmazzák őket.

19-40 éves kor között házasodnak a thai emberek és jellemzően 1-2 gyereket vállalnak. A gyerekek már 3 éves korukban bekerülnek az óvodába, majd 6 éves korban kezdik az iskolai tanulmányokat. Aki teheti, egyetemre is megy. Én magam is egyetemet végeztem, jelenleg a fiam is az egyetemi tanulmányait folytatja. Thaiföldön a családok az iskola minden szintjén fizetnek a gyerekek taníttatásáért.

Resortjában több alkalommal szervez kézműves- és zenetábort gyerekeknek és a fiataloknak, melyekkel jövőbeni észak thai kalandjainkat mi is gazdgaítjuk majd 🙂

Mai imád utazni, kirándulni, felfedezni, csavarogni – ami nagyon közös bennünk – és a legnagyobb álma, hogy, minél több országba eljuthasson.

Mai jelmondata, amit szeretettel üzen Nektek is: Az élet túl rövid, élj, örülj, lásd a csodát, adj magadnak boldogságot és élvezd azt!

Copyright © 2021 
Szöveg: Gáspár Kata, Fotók: Apsara Adventures 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Az elefántokkal való találkozást sosem felejted el

Leírhatatlan érzés a közelükbe kerülni ezeknek a békés óriásoknak, belenézni a szemükbe, megérinteni a bőrüket, figyelni ahogy az ormányukkal óvatosan elveszik kezedből a banánt, hallani a trombitálásukat, látni az egymás közötti szeretetteljes érintéseket, az összefonódó ormányokat. A velük töltött idő, amikor részesei lehetünk tevékenységeiknek, örömteli pillanataiknak, olyan élmény, ami örökre elkíséri az embert.

Wendy & Benoît küzdelme az elefántokért

Tudjátok, hogy szívügyünk az állatok védelme és boldogsággal tölt el bennünket, amikor közelről megismerhetünk olyan embereket, akik nap mint nap azért dolgoznak és küzdenek, hogy a gondjaikra bízott csodálatos óriásoknak szebbé tegyék az életét. Sőt, Wendy és Benoît folyamatosan harcolnak azért, hogy újabb elefántoknak adhassák meg az esélyt a gondtalan és szabad élethez.

Wendy és Benoît elefántok védelmére irányuló projektje egy francia-laoszi családi együttműködés ereménye, melynek elsődleges célja, hogy a Laoszban illegálisan történő fakitermelésben dolgoztatott elefántokat megmentsék. Az illegális fakitermelés nemcsak az elefántokat sodorja veszélybe, hanem az erdőeállomány csökkenését is eredményezi.

A Mekong Elephant Park imádnivaló lakói

Mae Boun Ma ?

A 30 éves ifjú hölgy 1990-ben látta meg a napvilágot Hongsa településen, Sayaboury tartományban Laoszban. Baba korában anyukája többször rátaposott, ami maradandó sérüléseket okozott szegénynek,az ormánya és a farka is eldeformálódott.. Mielőtt 2019-ben a Park lakója lett, egy poros út szélén tengette magányos kis életét, senki nem vigyázott rá, a tulajdonosa megpróbált megszabadulni tőle ☹ Szerencsére Wendyékhez került és azóta éli boldog, szabad elefánt életét, élvezi a fürdést a Mekong folyóban, imád „búvárkodni” és porfürdőzni ?.

Kham Khoun ?

A 30 éves ifjú legény rettentő nyugodt és békés természete mellett hatalmas fizikai erővel rendelkezik. 1990-ben Ban Bimi falucskájában látta meg a napvilágot és 2016-ban, egy öreg teherautó platóján érkezett a parkba. Tulajdonosa fiával, Noypeak-al, azóta elválaszthatatlan barátok, a mai napig Mr Noypeak a gondozója, aki a park legtapasztaltabb mahout-ja (gondozója). Kham Khoun zömök felépítésű és rendkívüli erejű ormányos, ezért jó hasznát vették a fakitermelő válalatnál, ahol néhány kemény évet dolgozott végig, pihenés nélkül. Szegénykének még négy éves korában megsérült az ormánya, hiányzik egy darabja 🙁 De ez a kemény legény a csonka orrával is bármit meg tud csinálni, csak a trombitálása nagyon hamis ?

Mae Kham ?

Az 56 éves kedves és rendkívül nyugodt asszonyság 2006-os érkezésekor a park legelső lakója lett. Szerencsétlen sorsa volt, több mint húsz éven át, embertelen körülmények között dolgoztatták a fakitermelésben, melyről a mai napig árulkodik sérült füle és a fején található számtalan heg. Sajnos mindennapos a dolgozó elefántokkal való kegyetlen bánásmód☹. Szerencsére több mint 14 éve a parkban élvezheti a jól megérdemelt szabadságát, és Mae Ping odaadó ragaszkodását, barátságát. Olyan szoros a közöttük lévő kötelék, hogy ha egy napig nem látja „fogadott lányát” már búskomor lesz. Mae Kham különleges elefánt, nem szereti a vízet, szívesebben porfürdőzik.

Mae Ping ?

Ő a legfiatalabb kis hölgy a parkban és a legszerencsésebb? Mae Ping még 10 éves sem volt, mikor a Mekong-parti elefánt paradicsomba érkezett, ahol Ő az egyetlen akinek soha nem kellett dolgoznia. Három napon keresztül gyalogolt a kicsi elefánt anyukájával és gondozójával a dzsungellel borított hegyeken át, mire végre elértek a Mekong Elephant Parkba, ahol otthonra találtak. Hamarosan újabb megpróbáltatás várt a kicsi lányra, anyukáját egy másik parkba szállították és Mae Ping egyedül maradt. Az elefántoknál hihetetlen szoros a kötelék anya és gyermeke között. Szerencsére a csorda legidősebb tehene, a bölcs és nyugodt Mae Kham pótmamának szegődött az árván maradt kiselefánt mellé, szeretettel gondoskodott róla és tanítgatta az elefánt-élet tudnivalóira ? Wendy, a park vezetője, érkezése óta kitüntetett figyelemmel követte a fiatal elefántlányt. Nagyon ritka az olyan orrmányos, akinek sosem kellett dolgoznia fakitermelésben vagy a turizmusban. Közel két évvel ezelőtt beléptették Mae Ping-et a szaporodási programba, abban a reményben, hogy utódai segíthessék a veszélyesztetett kategóriába sorolt ázsiai elefántok fennmaradását.

Mae Ping-nek hatalmas szíve van és nagyon érzékeny, ugyanakkor eleven, szemtelen és fegyelmezetlen, egyszóval imádnivaló ? Kedvenc gyümölcse a jackfruit, ha meglátja gondozója vagy egy látogató kezében, azonnal előveszi a kunyeráló kiskutya tekintetét és addig kuncsorog, amíg meg nem kapja ? És milyen elégedett képet vág, mikor megeheti a finomságot?

A lao emberek tanítása

Ahhoz, hogy az elefántpark alapítói által kitűzött célok igazán eredményesek, sikeresek legyen, nem csak a nyugati gondolkodámód és a mi támogatásunk szükséges, hanem az adott közösség gondolkodásának fejlesztése, fejlődése is, hogy megértsék, miért is szükséges a környezetünk és az állatok védelme. Wendy és Benoît folyamatosan azon dolgozik, hogy megtanítsák a lao embereknek, miként válik az ő hasznukra is, ha támogatják az elefántok védelmét, milyen alternatív jövedelemforrást jelenthet ez számukra.

Laoszban, mint ahogy a többi fejlődő országban is, ahol egyre nehezebb a megélhetés, kevés a munkalehetőség, a kevés termékeny talaj, családok és gyerekek éheznek… és a legfontosabb számukra, hogy étel kerüljön az asztalukra. Ezek az emberek, alig, vagy egyáltalán nem iskolázottak, fogalmuk sincs arról, hogy miként fordítsák az adott lehetőségeket saját hasznukra, hogyan kell hosszú távon gondolkodni, hogy a szerzett jövedelem ne csak a jelenre szóljon.

Az itt élők évszázadok óta munkára fogják az elefántokat, embertelen módszerekkel idomítják, kínozzák és méltatlan körülmények között tartják őket. Eddig senki sem tanította meg nekik, hogy az elefántok mennyire intelligens állatok, akik az emberhez hasonlóan éreznek fájdalmat, bántot és szeretetet.

Az Apsara Adventures és a Mekong Elephant Park együttműködése

Wendy és Benoît céljai egytől egyig számunkra is fontosak, ezért elkötelezetten állunk projektjük mellé. A mostani utazásmentes időszakban még szorosabb lett együttműködésünk, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsünk nekik túlélni ezt a mindenki számára nehéz időszakot. A jövőben rendszeres posztokkal szeretnénk közreműködni az adománygyűjtésben és hogy Wendyék még több emberrel megismertethessék az elefántok védelméről és újabb elefántok megmentésére irámyuló céljukat, a promóciókhoz szükséges video filmeket felajánlottuk, hogy mi magunk készítjük el részükre az általuk küldött nyersanyagokból.

Aki szeretne segíteni ?

Ha szeretnétek bővebben informálódni a parkról, az elefántokról és Wendy-ék projektjéről, az alábbi linkeken megtehetitek:
https://apsaraadventures.com/az-elefantok-vedelmezoje
https://apsaraadventures.com/tegyunk-egyutt-a-bolygonkert
https://www.mekongelephantpark.com
Aki pedig szeretne segíteni a mindig éhes óriásoknak, az alábbi linken megteheti, már 10 USD összeg is nagy segítség? 🙂 Sok kicsi sokra megy? https://www.mekongelephantpark.com/support-us/
Minden támogatást, segítséget és megosztást hálásan köszönünk ormányos barátaink nevében is!

Copyright © 2021 
Szöveg: Gáspár Kata, Fotók: Mekong Elephant Park, Laosz 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

De hol is élnek a batakok? Az indonéziához tartozó Szumátra szigetén, ahol a végtelen dzsungelek és az egyedülálló állatvilág mellett páratlan természeti szépségek is elkápráztatják az utazókat. Az egyik közüllük a mi Balatonunkhoz hasonló méretű és formájú Toba-tó, melyet a világ egyik leghatalmasabb vulkánkitörése alakított ki.

A 75.000 évvel ezelőtt kitört szupervulkánnak akkora ereje volt, hogy a kilövellt hamu több méter vastagságban borította be az egész kontinenst, csökkentette a Föld átlaghőmérsékletét, amely fajok százainak a kihalásához vezetett. Amilyen hatalmas rombolással járt ennek a csodálatos tájnak a kialakulása, olyan végtelen nyugalmat áraszt most a mélykék vízű tó tükre és a körülötte magasodó, sötétzöld erdőkkel borított hegyek látványa. Olyan érzés volt ide megérkezni, mintha a világvégén találtam volna magam, ahogy a hajónk közeledett Samosir gyönyörű szigetéhez. A legendák szerint ez a sziget minden batak ősi szülőföldje. Az itt élő népcsoport harcias életformája és földrajzi elszigeteltsége miatt évszázadokon keresztül meg tudta őrizni kultúráját, vallását, szokásait, máig szájról-szájra járó népmeséit és misztikus eredetmondáját.

Ne egy aprócska törzset képzeljetek el, a batakok kb 8 millióan vannak, 6 külön klánt alkotnak, mindegyiknek külön nyelve, népviselete, építészete és hiedelemvilága van, de közös az írásmódjuk és ugyanazoktól az ősöktől származnak. Már a híres utazó, Marco Polo is beszámolt róluk, mint vad kannibálokról.

Az első ami feltűnik érkezéskor, azok a híres batak házak. A hatalmas, vastag cölöpökön álló épületeket, melyekben hagyományosan 4-5 család, akár negyven ember is élt, jellegzetes, csónak alakú teteje és gazdagon díszített oromzata teszi egyedivé és messzeföldön ismertté.

A magas lábakon álló házak több dolog miatt is hasznosak. A monszun időszakában védve vannak az itt lakók a megáradt folyók vizétől és a sárlavináktól, árnyékos helyen tudják tartani a háziállatokat az épület alatt, a csúszómászók és mondjuk a tigrisek nehezebben jutnak be a lakótérbe és ennél a harcos népnél az is fontos szempont, hogy az ellenség sem tud egykönnyen felmenni a bejárathoz. Egy létra vezet fel a bejárati ajtóhoz, melynek a fokai mindig páratlan számúak. Ez alól csak a király háza kivétel, ahol a létrának páros számú fokokat készítettek, az épület nagyobb és díszesebb és az ajtó fölött bivalyszarv jelzi az uralkodó hatalmát és erejét. Királyaik nem voltak olyan jelentősek mint itt Európában, szinte minden falunak saját királya volt, saját szarvakkal 🙂

A batakok a mai napig kiválló fafaragók, házaikat szépen kidolgozott, mítikus jelentést hordozó szimbólumokkal ékesítik. Az szögek felhasználása nélkül készült házak építését mágikus szertartások kísérték, különösen a sarkakat és oszlopokat díszítő félelmetes állatok faragását, amelyek ilyesztő külsejükkel és a hozzájuk kapcsolódó varázslatokkal az ellenséget voltak hívatottak távol tartani.

Látogatást tettünk egy tradícionális faluban, melyben a többszáz éves házak fali közt élő emberek életében az elmúló évszázadok alig-alig hoztak változást. Kőből készült, vörösre festett szörnyetegeket ábrázoló kapun keresztül léptünk be a település hatalmas főterére, melynek közepén vaskos törzsű, dús lombozatú faóriás őrzi az egymás mellett magasodó épületeket, amelyek egy része skanzenként üzemel. A falu törzsfőnöke fogad bennünket, egy alacsony termetű, délceg tartású, okos tekintetű férfi, aki azonnal eldicsekszik vele, hogy a nagyapja, aki úgyszintén a falu előljárója volt, még rendszeresen fogyasztott emberhúst. Döbbenetünket látva biztosított róla, hogy ő már nem követi ezt a szokást, bár az öregek szerint igencsak ízletes fogások készültek az ellenségeikből…

Ezután a szokatlan kezdés után vállalkozik rá, hogy bevezet bennünket a batakok hiedelmeinek misztériumába. Megtudtuk, hogy a házakon látható színes faragványokat természetes anyagokkal színezik, krétával, korommal és vérrel, természetesen a régi időkben embervért használtak, de manapság már a csirke is megteszi… Elmesélte továbbá, hogy szinte minden batak építményen megtalálható a gekkó szimbóluma, akit szerencsehozó állatként tisztelnek, mert minden kis résen be tud jutni a házba, és szintén minden épületen és a városokból kivezető kapuk tetején látható egy vagy két pár női mell, ami azt hívatott jelképezni,  hogy bárhová is veti a sorsa a batak embert, mindig haza fog találni az édesanyjához illetve a szülőföldjére.

Ezután felmásztunk az egyik ház meredek létráján az aprócska ajtóhoz, melynek szemöldökfája azért olyan alacsony, hogy a meghajló belépő tiszteletet adjon a ház lakóinak. Rettentő izgalmas volt hallgatni, hogy minden kis részlet mennyire fontos része a hiedelmekkel és szimbólumokkal átszőtt életüknek.

Különleges hangulata volt a ház belsejének. A szikrázó trópusi napfény után szemünk nehezen szokott hozzá a benti félhomályhoz. Az évszázadok alatt megfeketedett gerendák alatt két szintes tágas tér tárult elénk, középen szabadon álló tűzhellyel. Kéményt nem építetettek, a felszálló füst szárította a fölé lógatott fa rácson lévő terményeket, húst vagy tüzifát és kiszárította az épületet is, ezért tudnak a házak ezen az éghajlaton ilyen sokáig épségben megmaradni. A felső, galériaszerű szintet használták alvásra, a meleget és ételt adó tűz körül teltek a nappalok. Bútorok nem voltak, a földre terített gyékényeken ültek és aludtak. A tűztéren és a fölé lógatott rácson kívűl egy oltár tartozott még a berendezéshez. Leültünk a padlóra, melyet sok generáció mezitlábas talpa koptatott simára és próbáltuk elképzelni, milyen lehetett az életük az itt lakó embereknek. Hogyan szőhették itt az asszonyok hagyományos népviseleti ruhájukat, miként büszkélkedtek a férfiak vadászkalandjaikkal, hogyan szólhattak az öregek szájából a régi történetek, milyen dalokat játszottak különleges hangszereiken, mitől féltek, minek örültek és miben hittek azok, aki ugyanezen a helyen ültek a régmúlt időkben.

Folytatása következik…

Copyright © 2020 
Szöveg: Kubovics Villő, Fotók: Kubovics Villő és Rácz Timi 
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.