A fák között Miguel mutatja, hol fekszik az a hatalmas, akár 80 millió liter víz tárolására alkalmas víztározó, amivel a város lakóit ellátták. Lábunk alatt számos, anno tárolásra használt hűs pince kijáratát kerülgetjük, lépten-nyomon látjuk, érzékeljük, micsoda küzdelem lehetett itt egy ekkora várost életben tartani, megvédeni, megszervezni – nem csak a rivális városokkal, hanem a természettel is folyamatos harcban állva.

A Jaguár templom – melynek képe mindannyiunk számára ismerős lehet- élőben több, mint lenyűgöző. 60m körüli magasságával, meredek, szabályos lépcsősoraivel minden bizonnyal a valaha volt egyik legimpozánsabb képviselője a hatalomnak.

Tikalnak csak egy kis része van feltárva, de így is számos templompiramist, lakónegyedet, palotákat, kő sztélét látunk sétánk közben. Az elképesztően komplex település erejét és méretét a hajdanvolt várost körül ölelő hatalmas őserdő teszi még fajsúlyosabbá, ám a 60 m-nél is magasabb piramisok teteje még így is a fák fölé nyúlik – a látvány fentről lélegzetelállító. Az összefüggő buja, zöld vegetációt megtörő templomok egy olyan letűnt civilizáció emlékét őrzik, melynek titkait máig is kutatják, tudásuk eredetét és annak mélységét még sokáig tart megfejteni.

Guatemala – és a világ – egyik legcsodálatosabb fekvésű tavához ismét vissza kellett autózni a Csendes-óceán és a vulkánok irányába. Útközben egy lenyűgöző banánültetvényt, valamint a legszebb, legrészletesebben megmunkált óriás sztéléket is láttuk Quiriguában, melyek a híres maja naptárt, uralkodókat, politikai és katonai eseményeket valamint az időszámítással kapcsolatos fogalmakat és dátumokat örökítik meg.

Aldous Huxley szerint az Atitlán a világ legszebb tava. Nem járhatott messze az író az igazságtól: a tó 1560 m-es magasságon, fenséges vulkánokkal körül ölelt völgyben fekszik, mélysége van, ahol a 300 m-t is eléri. Lefolyása nincs, vizét melegvízű források táplálják, emiatt színe hol mélykék, hol zöldbe átmosódó,
a napsugarak csillogva táncolnak a környező csúcsokat tükröző felszínen. Partján kisebb maja településeket találunk, egyiknél kiszállunk, egy elvarázsolt, színes-szagos, nyüzsgő világba kerülünk. Kávézók, csodás szőttesekkel és festményekkel teli kis boltok, fafaragó, piac, kordék, régi teherautók és a sarkon rendet tartani próbáló, fütyülő rendőr alkotják a díszletet

A kristálytiszta levegőn áttörő vakító napfény szikrázik a tó felszínén – tényleg azt hiszem, egy mese díszleteibe kerültem. A maja árusok a vállukra vetett, karjukra hajtogatott elképesztő karibi színekkel mintázott szőttesei, félénk mosolyuk, fekete szemű gyerekeik, a nyüzsgő piac, a parton ringatózó csónakok és a tó vizében mosó asszonyok – térben és időben is nagyon messze vagyunk itt mindentől.

Guatemala az az ország, ahová bármikor, feltétel nélkül visszamennék. A Csendes-óceán felőli vulkánok, a magasabban fekvő, kellemes klímával rendelkező csodás városkák a kis titkos kertekkel, az út menti hatalmas kaktuszok, a szépen megművelt földek, az egyedülálló tavak és szigetek, az Atlanti oldalon elterülő hatalmas trópusi őserdők, a méltóságteljes Rio Dulce, a kis lagúnák, a Maja hegység buja zöld kúpjai, a fantasztikus maja konyha, az elképesztően gazdag és izgalmas kulturális örökség – én azt hiszem, kevés ország nyújt egyszerre ennyi élményt és látnivalót.

Azt remélem, sikerült valamit átadni az ottani élményeimből és őszintén remélem, hogy olvasóim közül lesznek, akik személyesen is megtapasztalják majd ennek a kis országnak a vendégszeretetét.

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Erdei Csilla
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Az ország közvetlen kedvessége már a reptéren megnyilvánult felénk: a nagyon alacsonyra limitált súlykorlát egyáltalán nem jelentett gondot, vidáman intettek, hogy ne törődjünk semmivel, csak szálljunk be a sárga-kék madárra festett mini gépbe, ami Mexikóból átrepített minket egy eddig nem látott, izgalmas világba.

Első állomásunk Antigua-Guatemala. Nehéz elmondani, mi fogott meg a helyben, a választ egy idős hölgy fogalmazta meg a nélkül, hogy feltettük volna a kérdést: míg egy szépen megpakolt gyümölcsös kordét fotóztunk, odajött, hogy készíthet-e rólunk képet. Nagyon megörültünk neki, letette a bicajt, és míg állítgatta a telefont, elmondta, hogy 20 éve él itt és soha nem menne máshová.

Ide az jön, aki szereti jól érezni magát, a nyugalmat keresi, és bizony egyre több a kisvárosban a bevándorló. Valahogy a bőrén érzi az ember az elmondottakat. Fantasztikus a főtéren, a virágzó fák alatt ücsörögni, az ott sétálókat, az árusokat, a gyerekeket nézegetni, a tér sarkában egy kiváló kávét meginni, miközben a nyitott ajtóknál, az árkádok alatt szinte ugyanúgy a részei maradunk a körforgásnak.

Az épületek kecses oszlopsorokkal keretezettek, a házak színesek, körülöttünk lélegzetelállító vulkánok csúcsai törik meg az azúrkék égboltot. A házfalak mögött mesebeli kertek rejtőznek, az éttermek belső udvarai is az életet, a körforgást, a folyamatosságot közvetítik a csodás növényekkel, festett falakkal és a kicsit szégyenlős, mégis kedves helyiekkel.

Az ékszerboltban a hagyományos jade maszkoktól és ékszerektől, a csokiboltban a szorgos kezek által öntött friss csokoládéktól, a múzeumban a több, mint ezeréves hatalmas, faragott sztéléktől áll el a szavam.

Akárhol járunk az utcákon, mindenhol érezzük a hatalmas, méltóságteljes vulkánok jelenlétét, amiknek a közelsége a magamfajta síkvidéki európainak maga a misztikum. Ami számomra kaland, a helyieknek a kemény valóság: érkezésünk előtt 2 nappal 6,7-es földrengés rázta meg Antiquát, melynek eredményeképp egy régi, csodás templom omlott össze, valamint hatalmas hasadékok keletkeztek az egyik úton – amit le is fotóztam ottjártunkkor.

A vulkánra felmenni egyedülálló élmény volt – az odaúton Miguel megállította az autónkat a vízszintes út szélén, és érezhettük, amint a hegyek mágneses ereje megmozdította azt – a kisbusz egyre határozottabban kezdett gurulni hátrafelé, elmondása szerint itt az iránytűk is megbolondulnak.

A Pacaya vulkánra gyalogosan és lóval is fel lehet jutni, érdemes ez utóbbi lehetőséget megfontolni, hiszen az utolsó 3,5 km-en 500 méteres a szintkülönbség, amit a porzó hamuban, éles, talpunk alól kigördülő lávadarabokon kell megtenni. Felérve otthagyom a csapatot, elsétálok odáig, ahol a hegy csendje és a szürke lávamező vesz csak körül. Innen már szabad szemmel is látom, hogy a fejem felett füstöt ereget a méltóságteljesen az ég felé törő hegycsúcs. Sehol sem éreztem korábban ezt a fajta kiszolgáltatottságot, itt élet és halál ura a természet. A láva halálos öleléséből kisarjadó kis zöld cserje dacolva a körülményekkel különleges színfoltot hoz a vulkán szürke fennsíkján – ki tudja, meddig nyújtózhat le a gyökere ezen a kopár vidéken.

Útközben egymás után suhannak el a maják kézzel megművelt, rendezett földjeik által tagolt városok, kisebb települések. A vidék elképesztő, az Ázsiából ismerős, buja zöld vegetációval benőtt mészkőkúpokat itt Maya hegységnek hívják, ugyanez Vietnámban pl a Ha-long öböl, Thaiföldön a Phang Nga Nemzeti Park a híres Bond sziklával.

Egyszer feketén ragyogó obszidián falnál állunk meg, hozunk néhány kisebb darabot a maják által leggyakrabban használt vulkanikus üvegből, ami egyaránt szolgált rituális és luxus célokra, valamint a legélesebb pengék is ebből készültek. Máshol óriás kaktuszok suhannak el mellettünk, később pedig megállunk egy zöldséges bódénál, ahol a perzselő napon a nyakunkon és a ruhánkon folyik végig a gyümölcsök zamatos leve. Van ennél csodálatosabb??

Az úton hol teheneket, hogy észbontó karibi színekkel átfestett kis templomokat látunk, miközben a távolban először még a magasra törő vulkanikus csúcsok, délebbre haladva lankásabb, néhol tűz által megtépázott hegyoldalak keretezik a tájképet.

A Csendes-óceán felőli, 1500 m feletti városkából leereszkedünk a trópusi „alföldre”, ahol a bő és sebes vízű Rio Dulce folyó környékét fedezzük fel: középkori, spanyolok által emelt várrom, tavon lebegő étterem, őserdővel sűrűn benőtt sziklák ölelte mellékág, ahová a maják csónakkal járnak a csupasz sziklákról csörgedező ivóvízért.

A folyó egyik öblében kis házikók bújnak meg – itt helyiek, külföldi nyugdíjasok és tehetősebb turisták laknak néhány hónapig – és nem hiszem, hogy akár egy közülük is megbánná a döntését. Hihetetlenül változatos madárvilág, buja zöld környezet, a folyó csendje várja az ide érkezőket. Ahogy az erőd, úgy a földrajzi és épített környezet is mind-mind a spanyol hódítók általi pusztításra emlékezteti az itt élőket. Amit lehetett, elvittek, elégettek, tönkre tettek, ideértve a csodálatos maja kódexeket is, amikből csupán 4 maradt az utókornak. A kalózok többek között a Rio Dulcén próbáltak a tengerre kijutni a zsákmányukkal, a folyó medre még ma is sok hajóroncsot őriz. Szerencsére a maják nem hagyták a kultúrájukat és a vallásukat a feledésbe merülni, így fordulhat elő, hogy vasárnap a falu keresztény templomában a helyi sámán tartja a „misét” saját, „pogány” isteneik történeteit mesélve.

Folytatás következik…

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Erdei Csilla
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

A hajdanvolt virágzó, hatalommal teli, félelmetes és erős uralkodók által irányított városokban néhol elképesztően fejlett és szervezett élet nyomait találjuk.

A Palenquében feltárt csodálatos palota, a Nap Templom és más, lenyűgöző fekvésű és díszítettségű épületek egy fejlett és nyüzsgő város központját keltik életre – itt például fedett csatornát látunk, ami a királyi palota számára vízöblítéses wc-t biztosított. A csodálatos piramisok némán és fenségesen állnak a vakító fényben, körbesétálni őket semmihez sem hasonlítható, felemelő érzés. A lépcsők alját sok helyen jól látható, összetéveszthetetlen maja írásjelek díszítik, a maja írásos emlékek egy jelentős része innen származik.

A központtól távolodva az erdő csendjében a valaha élettel teli város mohával benőtt romjai között találjuk magunkat. A meglehetős szintkülönbségekkel, néhol sebes vízű patakkal tagolt területen számos épület mellett haladunk el, jól látható, hogy mekkora küzdelem lehetett az őserdőtől elragadni a létezéshez szükséges területeket.

A romokon túl értékes gyűjteményt rejt a múzeum, ahol Pakal királyt, a király fiát, valamint a titokzatos Vörös királynőt ábrázoló részletgazdag, nagyon jó állapotban megőrzött szobrok, maszkok és eszközök láthatók. A királynő a nevét onnan kapta, hogy a feltárásakor a testet – és a mellé elhelyezett ékszereket –  vörös festék fedte. Talán igaz, talán nem, hogy számukra a vörös szín a felkelő napot, az életet szimbolizálta –ami biztos: a múzeumi rekonstrukció melletti felirat szerint a királynő Pakal király felesége volt. Az eredeti sírokat a fenséges, királyokhoz méltó piramisok rejtik, ezeket most csak távolról vehetjük szemügyre az itt is érvényben lévő korlátozások miatt.

Ek Balam (Fekete Jaguár) 1000 évig lakott városában a Yucatánon fellelhető egyik legnagyobb épület a központi piramis. 31 m-es magasságával Yucatán egyik legimpozánsabb temploma, ahonnan a sűrű őserdő felett néha Chichen Itzáig is ellátni.

Oldalában csodálatos, épségben maradt  faragványokat védenek a nádtetők A látvány lenyűgöző, a csodálatosan megmunkált, szobrokkal és feliratokkal teli hatalmas  falak erőt és a hatalmat sugároznak a világon semmi mással össze nem téveszthető mintákkal. Itt látjuk először a „maja boltívet”, ami a csúcsos, szögletes lezárással megoldott bejáratot jelenti, mivel tökéletes boltívet a maják nem tudtak építeni. Ez annak fényében érdekes, hogy míg a csillagászatban, matematikában oly messzire jutottak, hogy tudásuk java része megelőzte a korukat, ezt az építészeti megoldást nem ismerték.

Edzna romterületén először a „nagykövetek udvarába” lépünk be, ahol a környékbeli településekből, más kultúrákból találtak leleteket.  A városnak kitűnő mérnöki megoldásokkal kivitelezett saját vízellátása és önálló vízi útja is volt, amin a kereskedést és a szállítást oldották meg. Fénykorában, 600 és 900 között 25ezres város volt, 1450-re, mire a spanyolok megérkeztek, már teljesen kihalt, A hatalmas központi teret körülvevő épületek kitűnő rálátást biztosítottak a nézőknek a középen és az Akropoliszon zajló szertartásokra.

Itt találkozunk először a labdapályával, amiről már mind hallottunk, a részleteket azonban eddig homály fedte. Helyi vezetőink részletesen elmesélik, ami kevés tudás a rendelkezésünkre áll, miután ebben a témában sem bővelkedünk írásos vagy képi bizonyítékokkal. A legizgalmasabb részletek a labdakezeléshez ( vállal, térddel vagy könyökkel adták tovább ) és a győztes/vesztes csapatkapitány, néha az egész csapat kivégzéséhez kötődnek. A részletek és a szabályok területenként eltértek, amiben biztosak lehetünk, arról edényeken, sztéléken megtalált ábrázolások számolnak be.

Mire Calakmulhoz értünk, már azt hittem, javarészt láttam már, amiért idejöttem. Nagyot tévedtem.  Amivel Calakmul várt minket, számomra semmi máshoz nem hasonlítható, lenyűgöző élmény, kezdve a romokhoz vezető hosszú, őserdei autózásnál. Calakmul egészen Yucatán belsejében, utunk egyik legtávolabbi pontján, a guatemalai határhoz közel, a civilizációtól szinte teljesen elzárva fekszik. A Biorezervátum széléhez érve át kell ülni a saját kisbuszukba, amivel még tovább 1 órát megyünk az érintetlen dzsungel egyetlen útján. Nem túlzás azt mondani, hogy a sűrű erdőben a látótávolság nem több néhány méternél. Útközben kidőlt fa állja utunkat, lelkesen pattanunk ki a mögöttünk állókkal mindahányan, hogy megoldjuk a problémát. Igen ám, csak arra nem számítunk, hogy a fák ruganyosak, egyáltalán nem törnek, és hatalmas tüskékkel védekeznek az illetéktelen, rendet rakni vágyó turisták ellen. Egyetlen egy kisbicska áll rendelkezésre a feladat megoldásához, de fél óra múlva számos vérző, felkaristolt sebbel gazdagodva, leizzadva, a nem várt kalandtól megrészegülve folytatjuk utunkat.

Calakmul az egyik legerősebb, legnagyobb hatalmú 50ezres város volt, maga a Kígyó király uralkodott itt. A megtisztított területre belépve azonnal érezni a hajdani szervezettséget,  átgondoltságot. A hely olyan elegáns és méltóságteljes, ami az eddig látottakhoz nem hasonlítható.

Jelenleg kb 7000 kisebb-nagyobb épület és szobor az, amit kiszabadítottak az erdő fogságából. A központi téren egymással szemben álló – mára  fákkal tarkított – lépcsősorok vezetnek fel az „égig érő” templomok tetejére, de kicsit távolabb még magasabb piramist találunk.

Az épületek előtt sok helyütt áldozati köveket látunk, sétánkat magas, mára eléggé megviselt sztélék kísérik.

A Kígyó király nem volt rest megtámadni az innen 400 km-re fekvő Palenquét, lovak és bármiféle igavonó állatok segítsége nélkül. A legfontosabb célja azonban a mai Guatemala területén fekvő  Mirador, majd annak megszerzése után Tikal leigázása volt. A két város az idők során felváltva győzedelmeskedett a másikon, a tét mindig az erőforrások birtoklása volt, a harcok leírása az itteni lépcsősorokat díszítő ábrákon követhető nyomon. Végül Calakmul a 900-as évek elején alumaradt, sokak szerint a két város rivalizálása vetett véget a maja civilizációnak ebben a régióban.

Egy szó, mint száz: az itteni „Nagy piramis” 55 méteres ( kb 17 emeletes) magasságáról lenézve az alattunk elterülő hatalmas, zöld őserdőre, sosemvolt érzés kerít hatalmába, a lábaim nem csak a végtelennek tűnő lépcsősor megmászásától remegnek. Egyszerűen csodálatos, lenyűgöző látvány az a végtelenség, a képet csak néhány közeli templom méltóságteljes csúcsa töri meg. Itt érezzük igazán, milyen lehet közvetlen „kapcsolatba” kerülni a mindenséggel.

A „szépség” nem a megfelelő jelző a hely leírására, az ember Rómára mondja, hogy szép. Ez egyszerűen döbbenetes, lenyűgöző, egyben felemelő. Óriási dolog, hogy itt járhattam, és ha pillanatokra is, de hagyhattam, hogy megérintsen a titokzatos és csodálatos maja kultúra. Köszönöm, hogy velem tartottatok, innentől irány Guatemala, alig várom, hogy feleleveníthessem az ottani élményeket.

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Erdei Csilla
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Akkor érzékeljük csak, mit jelent az „őserdő”, amikor lehetőségünk van felmászni egy-egy piramis tetejére – amit onnan látunk, az minden képzeletet felülmúl: egy tényleg áthatolhatatlan, csodálatosan eleven, hangokkal és mozgással, titkokkal teli elegyét a fenséges, égig érő fáknak és a rajtuk élősködő elképesztően változatos élővilágnak.

A rendkívül keskeny lépésszélességű és nagyon magas, meredek lépcsőkön számomra félelmetes felmászni. Olyan dőlésszöget képzeljünk el, amire felnézni is szédítő, de ha fentről vesszük szemügyre, hol is kéne visszamenni, hát bizony erőteljesen keresi a kapaszkodót az ember – ami néhány piramis esetében egyáltalán nem áll rendelkezésre. Szerencsére ezt van, ahol már felismerték, és elkerülendő a súlyos baleseteket, oldalsó lépcsősort vagy legalább egy korlátot építettek a lelkes idelátogatóknak.

A maja városokat önálló egységenként kell elképzelni: kvázi városállamok voltak, egymással versengve, egymást leigázva harcoltak és küzdöttek az erőforrásokért, főként a vízért és a viszonylag termékeny alföldekért. A Yucatán félsziget nem bővelkedik természetes vizekben, ezért nagyon sok város cenoték ( kút-szerű, általában föld alatti vízgyűjtők)  közelébe épült – sőt, néha a piramist/templomot egyenesen ráépítették ezekre a földalatti barlangokra.

Általában mindegyik városra igaz, hogy a központi falakon belül az uralkodó, a katonaság és a papság lakhatott, a többiek a városfalakon kívül, mára megsemmisült  nád tetejű  fa építményekben élték életüket. A piramisok szinte mindenhol színesek, általában vörösek voltak. Elképzelhetjük, micsoda erőt sugárzott egy ilyen élénkvörös, egekbe nyúló, tetején faragott kő díszekkel ékesített templomokkal körülvett hatalmas tér – ahol az alattvalók különböző szertartásokkor pillanthatták meg az uralkodót/főpapot, aki szó szerint élet és halál ura volt.

Az építkezésekhez szükséges kő helyben volt, csak ki kellett ásni és eljuttatni ( fákon görgetve )  a kívánt helyre – ahol gömbfák, állványok és földfeltöltések alkalmazásával obszidiánból és kőből pattintott, faragott eszközökkel építették fel a máig is stabil, lélegzetelállító templompiramisokat.

A kereskedés a mészkőből épített és fehérre festett „fehér utakon” zajlott kézi, emberi erővel, miután sem fémet, sem kereket, sem igavonó állatokat nem használtak. A földet megművelni elképesztően nehéz volt, a félsziget tele van sziklával, és akkor még a sűrű őserdőt is folyamatosan irtani kellett ahhoz, hogy bármit is elvessenek. Itt követték el a legnagyobb hibát: az egyszer óriási munkával megtisztított földet addig használták, míg az teljesen kimerült, a köves talajon ugyanis alig valamicske humusz réteg található. Az addigra általában felduzzadt lakosság ellátását már képtelenek voltak megoldani, így tovább kellett álljanak egy másik vízgyűjtőt keresve, újabb irtást végezve, sokszor ellenséges városokkal, törzsekkel körülvett területen.

A 250 – 900 közötti klasszikus időszakban virágzó városok hol egymással szövetkezve, hol egymást leigázva végül a fentiek miatt néptelenedtek el. Az aszály miatti krónikus vízhiány, a termőföldek teljes kimerítése, az építkezésekhez szükséges mészégetés folytán kiirtott hatalmas erdők helyében kialakult üres, használhatatlan területek miatt  a spanyol hódítók megérkezésükkor már csak hanyatló városokat és közösségeket találtak. A folyamatra saját elképzeléseiknek megfelelően a maja tekercsek és más írásos emlékek megsemmisítésével, a hagyományos maja vallásról való áttérítéssel és a még megmaradt tradíciók kiirtásával tették fel a pontot. A maja civilizáció az egyik legfejlettebb volt nem csak Közép-Amerikában, hanem az egész világon. Matematikai, csillagászati és orvosi ismereteik szintjét az európai ember csak évszázadokkal később érte el.

A számtalan – rendelkezésre álló eszközök hiányának tudatában, máig felfoghatatlan fejlettségű – matematikai, csillagászati és mérnöki produktum egy részét szerencsére teljesen nem lehetett eltüntetni, bonyolult, képírás-jeleket és szótag jeleket egyaránt használó írásuk megfejtésére például  a 19. századig kellett várni. Az általuk használt 20-as számrendszert – beleértve a nulla fogalmát ( még mielőtt az európaiak felfedezték volna),  a helyi értékek és a törtek jelölését valamint a szorzótáblát – egyrészt dátumok megjelölésére, másfelől az idő múlásának rögzítésére használták. A számok kapcsolatban állnak a napokkal, hónapokkal és évekkel, így a maja naptár  a valaha volt egyik legpontosabb a világon.

Talán emlékszünk arra a 2012-es „világvégére”, amit egyes teóriák szerint a maja naptár jelzett előre. Voltak, akik annyira biztosra mentek, hogy elutazván Mexikóba még a jegyüket is megváltották az őket kimenekítő űrhajóra… nekünk Guatemalában volt szerencsénk látni azt a naptárat, amire a jóslatot alapozták. Javaslom, hogy mielőtt bárki ennyire elrugaszkodna a valóságtól, kicsit olvasson utána. A maják háromféleképpen mérték az időt: az első naptár  20 hónapos évvel számolt, ami egyetlen 5 napos intervallummal volt kiegészítve. A második egy 13 x 20 napos hónapos időszak, végül a kettő kombinációja, az 52 év hosszúságú intervallum. Így tehát ezek a naptárak akármeddig, a világ végezetéig használhatók, a bolygók ciklusait leíró részben találtak olyan jelenséget is, ami csak 7000 év múlva következik be.

Naptárukat csillagászati megfigyelésekre alapozták, melyben helyet kapott a Nap, a bolygók, a csillagok és a hold mozgása is. Ezek alapján meghatározták a szökőnapok, a napéjegyenlőségek, napfordulók dátumait, hitük szerint voltak szerencsés és szerencsétlen napok. Az a bizonyos világvége a maják szerinti egy ciklus végét jelentette, egyben a következő kezdetét, ami inkább ünneplésre, mintsem menekülésre adhatott volna okot.

A maják korántsem haltak ki, Mexikónak ezt a részét és Guatemalát ma is jelentős részben ők lakják.  A maják ugyan egyetlen nagy családhoz, de azon belül több népcsoporthoz tartoznak, és nem feltétlenül értik egymás nyelvét sem. A spanyolt itt, Mexikóban szinte mindenki beszéli, de saját kultúrájukat, keresztény rítusokkal keveredő pogány vallásukat megőrizték és gyakorolják.

Számos dolgot köszönhetünk nekik, mint például vulkanizált gumit, vagy a csokoládét, ami nem csak fogyasztásra, hanem fizetőeszközként is szolgált. Testékszereikkel ( ajak, nyelv, nemi szervek) jóval megelőzték korukat, fejlett írás – és számrendszerükkel felülmúlták nem csak kortársaikat, hanem későbbi kultúrákat is. Ismereteiket, történelmüket a sztéléken és könyvekben, kódexekben rögzítették, ezekből a spanyolok megjelenését követően sajnos csak nagyon kevés maradt az utókorra.

Csodás kézműves termékeik, élénk színű szőtteseik, jade és más féldrágakő ékszereik nem csak engem vettek le a lábamról – az utánozhatatlan színek és egyedi, csakis a térségre jellemző minták akárhová is kerülnek majd otthon, egy szempillantás alatt visszarepítenek ebbe a csodálatos világba.

A mai, 21. századi környezetben ezek az emberek, a tárgyaik, a tekintetük, a tartózkodásuk valami olyan titkot sejtet, amit mindannyian szeretnénk megfejteni. Turistaként nem kívánhattam többet, mint amit a körút során sikerült látni és tapasztalni, és elmondhatom, hogy mindez lenyűgöző volt.

Folytatás következik…

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Erdei Csilla
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Itthonról számos sztereotípiát vittem magammal, mint például: sombrero, tequila, latin zene, csípős ételek, karibi életérzés. Sokan, akik eljutnak oda, és megállnak a cancúni szállodasornál, nekik valószínűleg ezek mind igaznak bizonyulhatnak, kiegészítve egy gyors Chichen-itzai látogatással – ami a reptérhez legközelebbi maja templom szemügyre vételét– és ezzel a maja emlékek „kipipálását” jelenti. Én szeretném meghozni mindenki kedvét és bátorságot önteni azokba, akik biztonsági, anyagi és ki tudja még milyen megfontolásból nem merészkednek távolabb a Yucatán belsejébe – mert rengeteg élményről, csodálatos természeti és kulturális látnivalókról maradnak le. Kilépve a luxusszálloda kerítésén olyan dolgokat lát itt az ember, amik egy életen át elkísérik majd.

Vegyük fel a fonalat az első gondolatnál: a sztereotípiák közül egyáltalán nem mindet tudom alátámasztani, illetve nem úgy, ahogy mi azt innen elképzeljük. Kicsit több, mint 2 hetet töltöttünk ott, 15 különböző helyet, várost, világhíres épített és természeti csodát ejtettünk útba, de sombrerót például csak a tengerparton, pénzért zenélő helyieken láttam – illetve fotózáshoz kitéve még a Tequila múzeumban. Az ételek lehetnek csípősek persze, ha teszel rá egy kis ízlésednek megfelelő szószt – de választhatsz mást is, ami köszönő viszonyban sem lesz az itthoni „mexikói” címkével ellátott ételeken. A tequila – hát, az bizony igaz. Bárhol vagy, különböző ideig érlelt szeszekből választhatsz, ideértve a mescalt is, ami ott ugyanolyan „hazai”-nak számít, mint itthon a pálinka. A tequilát a türkizkék agavéból, illetve annak tövéből, az „ananászból” ( lásd a képen) erjesztik. A Tequila nevet csakis a Jalisco államban található, azonos nevű településen és annak közvetlen környékén előállított szeszekre lehet ráírni, mert amikor rájöttek, hogy az ital kelendő lesz, gyorsan levédték a brandet. A másol készített italokra a „Tequila jellegű” név kerülhet rá kizárólag, a tartalom persze kb ugyanaz.

Az életérzés pedig sok mindenben visszaköszön, egyben magával is ragad: már az érkezésünk utáni kompon Santanát játszott a srác, a dallamok a széllel együtt lebegtek felettünk és ott, a Karib-tenger varázslatosan kék vizén egészen másként hatott rám, mint bárhol máshol a világon.

A számos kisváros, amiket végigjártunk, mind egyedi hangulatú, ám egy  lényeges pontban azonosak: elképesztően színes, számunkra meghökkentően élénk színű és árnyalatú házak, falak előtt a pici, szintén nagyon színes ruhát viselő emberek élik életüket, ülnek kint a mindenhol ugyanolyan, négyszögletes kialakítású központi téren, ahol a buja növényzetből kiemelkedő hatalmas fákon madarak százai csivitelnek olyan hangosan, hogy egymás szavát alig értjük. A helyi népek a fotózás elől szégyenlősen kezükkel takarják el arcukat, de ha odamegyek megkérdezni, hogy szabad-e, szinte sosem kapok elutasító választ.

Elképesztően izgalmas ezek között a kis, lapos tetejű, színes házak között barangolni. A vidám, finom árnyalatok, a kapuk egyedi, míves formái különös hangulatot adnak az utcáknak, belesni pedig szinte mindegyiken érdemes: csodálatos kertek, buja aljnövényzet és pálmák, hatalmas banánlevelek törik meg a napfényt felettünk.

Valladolidban csodás kis antikvitás boltot fedezünk fel, ahol a gyarmati korból származó ládikák, szekrények, étkészletek, lámpák között vész el a tekintet.

Campechében olyan kis kávézót találunk, melynek bájos belső tere egy udvarra nyílik, és ami a kis mérete ellenére minden vendégnek képes egy kis privát sarkot, ezzel egyedi élményt nyújtani – miközben a profin felszerelt pultnál a polcokról szinte akármilyen kávét megálmodhatunk magunknak, és ha úgy gondoljuk, rengeteg, fűszerrel ízesített csokit is választhatunk hozzá.

Meridában elképesztően elegáns és gazdag választékkal rendelkező művészeti galériákat találunk a belváros szívében. Aki az igazán szép maja maszkokat, szőtteseket, szobrokat, obszidián eszközöket keresi, annak itt érdemes körülnéznie – ha nem is vásárolunk az egyébként elég borsos árak miatt, múzeumként is tekinthetünk ezekre a gyűjteményekre.

Yucatán elképesztően sok mindent rejteget, és annak ellenére, hogy olvasmányokkal, filmekkel felkészültem nagyon az útra, egyik ámulatból a másikba esek a félsziget rejtette különleges helyszíneken. Kezdjük mindjárt a cenotéval, amiben úszni életem egyik legnagyobb élménye volt. Ezek a felszín alatti vizgyűjtők barlangszerű képződmények, ahol a fény felülről, egy beszakadt, növényekkel körbenőtt felszíni lyukon kereszül jut le a mélybe és kölcsönöz lenyűgözően áttetsző türkíz szint a víznek. A barlangnak elképesztő akusztikája van, a helyi „úszómester” halk füttyeit erőteljesen és sokszor küldik vissza a falak, a hang kavarog körülöttünk a barlang csendjében –a felemelő és különleges élmény elindítja a fantáziát, vajon a maják mire használták a helynek ezt a tulajdonságát.

A másik – számomra – életre szóló élményt a Yaxcopoil hacienda nyújtotta. Nem véletlen, hogy számos filmet, sorozatot forgattak itt, a hely eleganciája, nagyvonalúsága és átgondolt kialakítása valóban elrepít minket egy fantáziavilágba – ami egykoron, valamikor a 17. században nagyon is valós volt. Ahogy ott mozogsz, érzed magad körül a pezsgést, az élet lüktetését, ezek között a falak között az egészen biztosan jól szervezett hétköznapok mellett nagy családi események, mozgalmas társasági élet zajai visszhangoztak. A szabadon álló és fedett terasz, az udvarban, öltözőkkel körülvett, privát szférát nyújtó nagy medence, a kilovagolni készülődők előtt szélesre táruló hatalmas, elegáns nagykapu – mindezek olyan tervezők átgondoltságát tükrözik, akik nem csupán hírből ismerték, hanem gyakorolták is  a fényűzés ízléses, világi módját.

Az épületben számos fajansz, bútor Európából származik – nyilván megrendelésre készültek, az akkori időknek megfelelő legmagasabb színvonalon. A kertet egy Amerikából származó, ma is működő szivattyúval öntözték, és öntözik ma is. Mindenhol franciaablakok – vagyis földig érő, nyitott – míves fa spalettákkal ellátott –  felületek vannak még a fürdőszobában is, ahol meglepetésemre bidét is fotózok, miközben elképzelem, milyen lehetett innen a buja keretre néző kilátást csodálni. Az egész helynek valami olyan hangulata van, amitől rögtön kedvünk támad többet megtudni az itt élőkről – ehhez pedig hozzásegít néhány múlt századi fotó a családról, akik máig is birtokolják és szépen lassan fel is újítják örökségüket.

Az épületet körülvevő teraszokat és folyosókat elegáns, magas oszlopok és szobrok keretezik, a tereket kis medencék, csodálatos virágkompozíciók törik meg. Valahogy az ember, amikor ott sétál, kihúzza magát, megemeli az állát, a hely kisugárzása egész egyszerűen átemel minket egy másik, magasabb szintre, itt nem lehet csak úgy egyszerűen végigfutni – itt csak méltóságteljesen vonulni lehet. A hátsó szobában a környékről származó maja emlékeket, a dolgozószobában térképeket, könyveket, kis széfet találunk – láttatva, hogy a saját történet és történelem fontos volt a valamikori tulajdonosoknak.

Már idáig sem volt kevés elolvasni mindezeket, és még nem is tértem ki a csodálatos vízesésekre, az út menti kis zöldségesek hangulatára, az elképesztő növény –és állatvilágra, a sizal kötél -készítőkre, a színes temetőkre, a krokodilokra, pelikánokra, a hihetetlen színekben pompázó madarakra és az út menti, és a garázs előtti utcán, latin zenére mulatozó helyiekre, akik egy pillanat alatt odavarázsolták nekünk a karibi életérzést… Volt még rózsaszín tó, hét színű lagúna és megannyi csodálatos pillanat, amiket felidézni már csak a készülő útifilmünkből lehet.

De még nem írtam a majákról. Arról az érzésről, amiért megtettem ezt a hatalmas utat, hogy ott állhassak fent, ahonnan a papok lenéztek a népükre, a városukra, hatalmukat a magasból, e csodás építmények tetejéről demonstrálva – igen, ezt akartam érezni, látni, megtapintani a kövek élét, megérinteni a kezük nyomán létrejött csodálatos mintákat, az idő hordozója hátán lévő naptár misztikus formáit. Ezért jöttem idáig, nem a többiért, ami „csak” ráadás volt számomra. Ha úgy gondoljátok, tartsatok velem a következő fejezetben a csodálatos ősi maja városok emlékeihez.

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: Erdei Csilla
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Sri Lanka

Csodálatos utazásban volt részünk, és azt hiszem, nem túlzok, hogy életreszóló élményekkel és emlékekkel gazdagodtunk!?

Hálásak vagyunk Katának, aki professzionális módon, minden részletre odafigyelve szervezte meg utunkat, biztosított minden felől, és az összes aggodalmamra mindig nagyon gyorsan talált megoldást!! ?

Utazásunk állomásainak sorrendjében osztom meg az élményeimet.

Kicsivel több mint 30 óra utazás után érkeztünk Sri Lanka szigetére dec.24-én… (Főként a 15 éves lányom ragaszkodott hozzá, hogy a DOHAI reptéri megállót, és az ezzel járó 10 éjszakai órát kizárólag a tranzitban töltsük el, mert a földön aludni jó… ebben a korban van…hát… az őrködésük mellett pár percre kipróbáltam, azért.. no.. buli, jó-jó, de nem peregtek túl gyorsan a percek, ők pár órát aludtak így.? A reptér amúgy makulátlan, a mellékhelyiségek is.)

Tehát karácsony napján ébredtünk a gyönyörű óceánparton, Wijaya Beach-en, egészen pontosan rögtön arra, hogy egy szingaléz ember leszüretelte a csodaszép kilátású teraszunk előtt magasodó pálmafa kókuszait. Hihetetlen szerelésben – egy szál rövid gatya és póló, nadrágba csúsztatott macséta, és a lábakra hurkolt kötél… ennyi… nagyon magasan volt, fotóztam, mosolygott, megmutatta, hogy elvágta az ujját, én meg néztem, hogy ez komoly?? tényleg erre ébredek? és ő ott van tőlem néhány méterre a 10-15 méter magas fán?????…már ha csak ez történt volna a nyaraláson is megérte eljönni…, no aztán magamhoz tértem, és gyorsan megittam a teámat.

A férjem már egészségügyi sétán volt a parton, a gyerekeket inkább meg sem próbáltam felkelteni kora reggel a sok órás út után, ezért le is videóztam szüretelő emberünket, hogy megmutassam, nem álmodtam… ?

Aztán megpihentünk picit, élveztünk mindent ott, a legfőképpen a meleget, és a napsütést, no meg az óceánt…majd másnap 6 napos szigettúrára indultunk.

Minden nap új szállás, bőröndpakolás.. ez utóbbi a kedvencem… no nem, igazából hosszas minden-mást-kifogást keresés után kényszerből szoktam nekiállni ennek a tevékenységnek, de itt szerencsére erre nem volt idő reggelente, így CSAK pakoltam, és ezen kívül sok-sok mindenféle járművön utazás is járt a körúttal… ?

Pinnawala volt az első állomás, ami az árva és beteg elefántoknak ad menedéket. A menhelyről naponta kétszer a folyópartra vezetik őket fürdeni. Csodálatos, és az egyik legmélyebb nyomot hagyó emlékünk, amikor elhaladtak mellettünk a többtonnás állatok az utcán, majd boldogan fürdőztek Tőlünk alig néhány méterre… minden pillanatát imádtuk!!!! Picit megsúroltuk kókuszhéjjal egy elefánt hátát is… itt jegyezném meg, hogy Kalum szerintem mindenkit ismer a szigeten! Ha egy gondolat vagy kérés elhagyta a szánkat, ő pillanatok alatt oldotta meg, bárkivel állt szóba, úgy tűnt barátok, így volt ez az elefántos emberrel is… láttuk ,hogy ott vannak a folyóban… huhh, de jó lenne megérinteni nekünk is az elefántot, beszéltük, nem volt 10 perc, és ott álltunk mi is a folyóban… akkor feldolgozhatatlannak tűntek ezek, csak kapkodtuk a fejünket, és a telefont, hogy ki ne maradjon egy részlet, szóval ahogy ott feküdt az elefánt sok tonnájával… félrecsapva az orrmányát, szuszogott, úgy tűnt, szerette, és én neki is kerestem a tekintetét… ?

Folyamatosan tudtam volna nézni őket, oda és vissza!!! ??

Helyi papír-készítést is néztük, ezért nagyon sokat ér az elefánt-kaki!!! Bizony, abból!!!.. ha már 250-300 kg zöldet esznek naponta.. ?

Meg kell említenem, hogy Kalummal, magyarul beszélő sofőrünkkel és helyi segítőnkkel mindig egyezkedtünk, hogy tudunk még 30 percet nyerni a szobákban reggelente… eszméletlen jófej srác, és sportos, így Hunorral gyorsan egymásra találtak… bármivel tudtak dobálni… bárhol… bármeddig… (Kalum a Magyar krikett válogatott játékosa!!!!.. amúgy, így a sportot űző, szerető és tisztelő emberekként megtisztelőnek is vettük a társaságát…)

Néztünk útközben dohánylevelet csomagolókat… hihetetlen fegyelmezettséget láttunk!!! ?

Jártunk szingaléz faluban is, ökrös szekérrel és csónakkal… a csónakos bácsi 2 pillanat alatt varázsolt a tó kincseiből nekünk fejfedőt és nyakláncot?…

kóstoltunk ott készített ételt, bár 5 ujj helyett csak kettőt áldoztunk be Hannával… a kézzel evés nem ment jól valahogy… (megpróbáltunk rizst hántolni is… igen, éhesek maradnánk… ?), ittunk kókuszlevet… isteni volt, de szerencsére felvágta házigazdánk…

A nyári konyhájukban főzést látni időutazás volt számomra!!! Picit nagyanyámat juttatta eszembe a régi gyerekkoromból, és a bármit találsz a környezetedben, hasznosítsd elvet, nagyon szerettem… Egyébként mindenhol barátságos, és nyugodt, nem kapkodó emberek… ‘hakuna matata’ életérzés… Jó volt felvenni a ritmusukat, és mélyen a szemükbe nézni… ?

Etettünk sok-sok kóbor kutyust… lépten-nyomon ott vannak… kicsit betegesek, szomorkásak, de békések, és hálásak a törődésért!!! ?

No és felmásztunk a történelmi Sigirija oroszlánsziklára is… 11 éves mindig győzni akaró srácom, Hunor elöl persze.. 1202 lépcső… hmm… mi legalább sportcipővel készültünk, ám a helyiek strandpapucsban a poros, összevissza lépcsőkön, néhol egy-egy kapaszkodó gyerek csüngött, s megjelentek majmok is, szinte uralták a sziklát.. … Noha a meleg és páratartalom kombója azonnali, minden-ruhát-átizzadós érzést adott, a csúcsról a kilátásért persze, hogy megérte!!! És elképzelni hogy építhették ezt az 5.században..?!?.. de érthető, hogy az UNESCO Világörökség része lett..

A helyi gyümölcspiac viszont igazi útvesztő… az első 3 gyümölcs nevét még megjegyeztem ahogy kóstoltunk, a továbbiaknál viszont ez is feledésbe merült ?… kívülről, ha nem is vonzó mind, de annál finomabb ízek jutottak…

A lakosság nagy része, kb 70%-a buddhista. Betekintettünk templomukba, Dambullában, a több, mint 2000 évvel ezelőtti szentélyükbe. ?… füstölők, ritmusos dobszók, átszellemültség, felemelő érzések, virág-adománnyal érkező látogatók, freskók, szobrok, tisztelet, mezítlábak, fedett vállak, virágot lopó és falatozó majmok… Szintén az UNESCO Világörökség része. ?

Megálltunk a Matale fűszerkertben… lenyűgözött a körtúra: a nálunk tasakban kapható fűszerek eredeti állaga és íze… fahéj, vanília, kakaó, bors, szegfűszeg, szerecsendió…stb. és a kényeztető masszázs a végén, feldobta a napunkat…?

Kandyben ellátogattunk a Szent Fog Templomába, megnézhettük Buddha fogát, amit itt őriznek. Az esti vallási rituálé varázslatos volt, átszellemültünk, majd kígyózó sorokban haladva virág-adományunkkal egy pillanatra elhaladhattunk a Szent Ereklye előtt mi is?

Egy selyem üzletben gyönyörű helyi népviseletet próbáltunk (a fiúkat meglátva mondjuk 10 perces nevetőrohamot kaptam…?.. Hunor, a mindig sportoló gyerkőcöm azt hiszem marad a sportos style-nál.. ?)

A drágakő-múzeumban megnézhettük, hogy bányásszák a köveket, hogyan mossák, csiszolják, és mitől értékes egy darab. A széfen kívüli legértékesebb pici kék zafír 3millió rupia = 6 millióHUF kb. hát… megfoghattam ezt is. ?

Levezetésként rafting Kithulgala dzsungelben. Sokat nem kellett gondolkodni, hogy hideg-e víz, vagy félek-e… a tizedik mp-ben kaptunk egy egész csónakot beborító hullámegyüttest, én elől a javát… tény, hogy laza volt a vezetőnk. ? Az angolt félreértve pedig nem volt választás, hogy kiszálljunk a vízbe az utolsó 500m-re, hanem feladat, menj-menj, most… lábakat előre!!! ..ahhaaaa… gyors megkérdeztem mennyire biztonságos a víz, mégiscsak egy dzsungelben vagyunk, egy vadvízben… ?!???? De emberünk csak mosolygott a… ‘Hakuna Matata’…???

Következő programunk a teagyár látogatás volt, a 180 éves Mackwoods gyár. Mivel IMÁDOM a teát, ezért nagyon vártam!!!.. és szerettem is!!! (az angol királyi család kedvelt teáját kóstoltuk) Meglestük, hogy szedik a leveleket, szembesültünk vele, hogy mennyire kemény fizikai munka ez, és ráadásul nők végzik, akik nincsenek jól megfizetve.

Persze hogy teljesen máshogy képzeltem a cserjéket, a zöld és fekete tea közötti különbséget (egy cserjéről valók, csupán a feldolgozás folyamata, amitől különbözővé válnak), mi a silver és gold tea, vagy hogy készül a fehér… mennyi ideig áztassunk, ne forraljuk, miért nincs több koffein a feketében… ??

Vonatra pattantunk… ám Hunor addig megtanult krikettesen labdát csavarni Kalumtól… nem írom hányszor ment a labda a sínek közé… mert itt már átjárt a Hakuna Matata…. ?…

Szóval amint elindult a vonat, szinte meg sem álltunk Elláig.. mondanom sem kell, ott 1900 m-en, a hegyekben, a rizsföldek mellett, gyönyörű volt a kilátás egész úton!!!

Másnap el is sétáltunk a Kilenclyukú hídhoz, vagyis tuk-tuk-oztunk, amíg lehetett, fura és vicces járgányok ezek… látványosan Hanna élvezte legjobban ezeket az utakat, nyilvánvalóan fordítva van bekötve.. ?, én kapaszkodtam…!!! … főként… ?

Zöldségpiac… útvesztő/2… ?… csak kapkodtam a fejem.. ?

A körút utolsó állomása a Yala Nemzeti Park volt, ahol majd 4órán keresztül kerestük a leopárdot… , de én sokkal jobban örültem a sok elefántnak, akik csak úgy előbukkantak a ‘semmiből’… nyugodtan, és komótosan… tették a dolgukat, séta, evés, ivás…??

Gyönyörű pávák, gémek, madarak, őzek, szarvasok, krokodil, bivalyok … osztoztak a hatalmas park területen… nagy élmény volt!!

Szilveszter estéjére már újra az egyes szálláson voltunk, ahol közölték, hogy két nagy buli van az évben, a karácsony és a szilveszter. Mivel mindkettőt megnyertük a szálláson, tudtuk semmi baj, ha nem alszunk a reggelig tartó zenétől… ?.. pontban napfelkeltéig buliztak ?, tudnak élni!!!, csekkoltam… majd fél óra pihi után jött a helyi konga-party.. imádtam!!! …

És itt megpihentünk picit.

Az óceánban már kellő rutinnal csalogattuk a gyönyörű 1,5 m-es teknősöket zölddel (ezt a fiúk megszedték a maszkjaink zsákjába a partszakasz szélén, és úgy vonultunk a vízbe) úsztunk velük, de csak nézni is csoda volt, mint ahogy a kagylók színessége és változatossága. Nem emlékszem az utazásaink során volt-e ennyire sokszínű kagyló-lelőhelyünk.

A reggeli séta a parton, a táj bámulása, és csukott szemmel a hangok is elvarázsoltak…

Az ételek: a helyiek rengeteg rizst fogyasztanak, reggel-délben és este… (egy család egy hónapban 50kg rizst eszik meg)

Az ízek csípősek!!! Nagyon!!! Egy idő után Kalum segített nekünk választani… ez milyen Kalum?!? Ooo, ez nagyon finom!!!… na jó, egy picit csípős… ?

Az emberek nem kövérek, szikárak és erősek!!!

A hegyekben nagy a szegénység… a fél bőröndnyi ruha, játék és édesség adományunk átadásakor az emberek szemében pontosan azt láttam, amiért nagyon-nagyon megérte: őszinte öröm!!! nagyon megható volt!! A gyerekek nyakába akasztott érmekről azt sem tudták mi az, a csokival pedig szaladtak haza…

A Srí Lankaiak barátságosak, és segítőkészek, bárhol!!!

És nyugodtak!!! Egy teára várni 30 perc, az ételre kb 50 perc… jó volt hozzájuk lassulni!! Mosolyognak!!! Mindig!!!

Végül a 2-3 nap után a változatosság kedvéért megint csomagoltunk … de most már hazafelé.

Egy-két hét távlatából visszagondolva az útra, semmit, de semmit sem hagytam volna ki a programokból!!!

Hálás vagyok, hogy eljutottunk erre a varázslatos, megunhatatlanul és minden szempontból színes szigetre. Csodás volt az óceánpart, és a hegyek is. Remek hotelekben szálltunk meg, bőséges és fantasztikus ételeket ettünk. Fantasztikus emberekkel ismerkedtünk meg.

És ha három dolgot kéne említenem, az alapon felül (csodás idő, napsütés.. stb) mi volt a LEG…, akkor talán ezek lennének:

• elefántok közelsége az utcán, a folyóban, és a szafarin
• a színek: a rizsföldek és a dzsungel zöld színvilága, és az óceánpart, illetve a nemzeti park sárgája, ezek együttesen elképesztőek a fejemben
• hangok: a dzsungel hangjai (a pávák, majmok kora reggeli hangja mese, vagy filmbeli nem-hiszem-el érzés), és az óceán dübörgő hangja
• +1 : a füstölőkkel átjárt párás levegőben ott volt a vallásuk és erős életszemléletük. Ez olyan különleges illat-egyveleg, amit, ha bárhol megéreznék, biztosan és megtéveszthetetlenül eszembe jutna Srí Lanka!!!   

Úgy gondolom, ezt legalább egyszer, mindenképpen látni kellett! Mindent köszönünk!

Copyright © 2022 
Szöveg és fotók: László Renáta
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

És akkor elkezdődik. Az első gnú a vízbe veti magát. Szerintem valószínűbb, hogy a tömeg belelöki a legbénábbat a folyóba, de a lényeg, hogy elindulnak. Ebben a másodpercben indulnak az autók is, egy sajátos forma 1 alakul ki, mindenki a folyópartra igyekszik és szépen felsorakoznak. Ilyenkor már nem zavarja a gnúkat. A srácok ügyesek és jól helyezkednek, a beugrási pont majdnem szembe van velünk és az állatok egy autó távolságra jönnek ki tőlünk a vízből.

Sorban ugranak vagy pottyannak le a leszakadt partoldalon és egymást követve vetik magukat a vízbe. Igyekeznek minél gyorsabban elhagyni a folyót, a paták magasra verik fel a vízcseppeket. Egy távolabbi zátonyon krokodilok pihennek, de eszük ágában sincs megmozdulni, csak lustán hevernek ott. Van néhány gnú, ami nem bírja a terhelést. Megállnak a folyó közepén és lassan süllyedni kezdenek, látszik ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre kerülnek az iszapban. Mielőtt elmerülnének, erőt gyűjtenek és egy utolsó nekirugaszkodással kimenekülnek a csapdából. Van néhány állat, amit elkap a lelkesedés vagy partoldalon való leugrás után annyira tetszik nekik a móka, hogy felszaladnak a falon és beállnak újra a leugrók sorába. Órákig is eltarthat ez jelenet, sok tízezer vonulóval. Most csak pár ezer állat érkezett, fél óra alatt átjutott amelyik át akart, mindenki szerencsésen átért.

Megnyugodva legelészni kezdenek és szétoszlanak a hatalmas területen.

Elindulunk megnézni egy másik átkelőpontot is, de az üres. A síkon mindenhol gnú és zebracsapatok legelésznek. Gyakran vándorolnak együtt, ez kölcsönösen előnyös mindkét fajnak. A zebrák jobb megfigyelők, hamarabb jelzik a veszélyt és reagálnak rá, ezzel segítik a gnúkat. A gnúk hatalmas létszáma viszont a túlélését segítik az újszülött zebráknak, amik a 11 hónapos vemhességet követően a vándorlást közben születnek meg. A fő ellési időszak február vége, március eleje, de előfordul, hogy ilyenkor születnek borjak, gidák. Látunk is egy újszülött Thompson gazellát. A kicsinek 20 perce van arra, hogy a világra jötte után lábra álljon és kövesse az anyját.

A földön sok, az időjárástól kifehéredett koponyát, csontot találni. Ezen a területen nem a hiénák töltik be a takarító szerepét, hanem a különböző keselyűfajok. Többször látunk az úttól távolabb hatalmas csapatokat, amik lelkesen tépnek valamit, vagy csak álldogálnak egy-egy tetem mellett, egymás kergetésével múlatva az időt. A kisebb fajok kénytelenek várakozni mert ha nem a ragadozók által elejtett testről van szó, a kisebb keselyűk nem tudják felnyitni, ezért meg kell várniuk amíg a legnagyobb, a legerősebb, a füleskeselyű megérkezik és feltépi a bőrt, utána férnek csak hozzá a húshoz, belsőséghez. Nagyon szeretném a folyamatot közelről megfigyelni, lefotózni, de a keselyűk mindig vagy túl távol vagy egy bokor mögött gyülekeznek. Aztán ránk mosolyog a szerencse. Egy döglött zebra hever közvetlenül az út mellett. Kérem Shebbet, hogy álljunk meg és várjuk meg a keselyűket, de nemet vezényel. Higgyem el, hogy nem fognak idejönni a keselyűk.

Kicsit elszontyolodva veszem tudomásul, hogy nem várhatok napestig a keselyűkre, de gyorsan kárpótol az ebéd. A mai ebédünket a semmi közepén, a Kenyai határnál fogyasztjuk el. A Serengeti síkságának egy része kenyai területen húzódik Masai Mara néven. Bár földrajzilag egy területet alkot a Serengetivel, a Masai Mara területe 1/10-e a tanzániai résznek és a domborzata is egész már. A határt 1,5 méter magas betonkúp és egy emlékeztető tábla jelzi. Az ember azt hinné, hogy itt lenne a legkönnyebb engedély és adminisztráció nélkül átmenni egy másik országba, de megmutatták a kenyai határőrök és rangerek autóját távolabb a határvonaltól, a fák között. Persze meg kellett próbálnom, úgyhogy egy fotó erejéig átosonok a kenyai területre.

Ebéd után mi is átkelünk a Mara folyón, egy másik gázlóhoz. A folyón a hidat csak egy betoncsík képviseli. Nem érdemes ennél bonyolultabb hidat építeni, korláttal, pillérrel, mert azokat az esős évszak hirtelen lezúduló vízmennyisége gyufaszálként robbantaná össze és takarítaná el az útból, míg ezen a betoncsíkon csak átfolyik.

A túlparton egy teljesen új világ fogad, az otthoni természetföldrajz oktatást sűrűn emlegetve csodálkozom rá, hogy hányadik arcát mutatja a szavanna. Ez hasonlít legjobban az otthoni mezőkre, Zöld fű, bokrok, fák, a talaj mintha homok lenne. Csak a pár méterről ránk bámuló zsiráf jelzi, hogy még mindig Afrikában járunk. A vemhes zsiráfnőstény nyakán nyűvágók keresgélnek élősködők után. Valahogy nagyon furán lép, az egyik patája sérült.

A folyó partján verünk tanyát, van itt látnivaló bőven. A folyóban íbiszek, ludak keresgélnek, egyáltalán nem tartanak a parton sütkérező jól megtermett krokodiltól. És persze ha víz, akkor az elmaradhatatlan vízilovak is ott vannak. Kényelmesen heverésznek, időnként kicsit helyezkednek, de szemlátomást elégedettek az életükkel. Kivéve egyet. A csordától távol, egész közel a parthoz egy zátony árnyékában apró vízilóborjú húzódik meg. Felnőtt állat nincs a közelében. Amikor kikapaszkodik a zátonyra kiderül miért. A teste tele van sebhelyekkel, alig tud járni. Valószínű krokodiltámadás érhette, amiből akkor megmenekült, de a sérülései súlyosak.

Shebbe szerint még 1-2 nap, max egy hét, nincs esélye a túlélésre. A Serengeti természetvédelmi kezelésének az is a része, hogy nem avatkoznak bele a természetes folyamatokba, azaz nem mentenek meg egy-egy állatot külön. A folyó közepén hordalékzátony húzódik. Shebbe megkérdezi, látjuk-e a krokodilokat. Hát nem. Elő a látcsövet és centiről centire vizsgáljuk át a zátonyt. Nem kevesebb mint 8 krokodil heverészik rajta, magát teljes beleéléssel fatörzsnek álcázva.

Miközben nézelődünk a közeli virágzó bokorra nektármadár repül. Az apró, hihetetlenül gyors kismadár a kolibrik afrikai megfelelője, ugyanúgy nektárral táplálkozik, amit a hajlott csőrével a virágokból szürcsöl ki. Fotózni szinte lehetetlen, a rengeteg próbálkozásból egyetlen egy kép sikerült.

Zárásig el kell érni a szállásunkat ezért sietünk, de így is csak naplementére érünk oda. Ebben a táborban nem maszájok hanem nagyon kedves és jókedvű fiatal srácok a kísérők, akik az ösvény szélét világítják meg a lámpáikkal. Kérdésemre, hogy mit is keresünk tulajdonképpen, a válasz: szemeket. Mondtam neki, hogyha egyet is talál higgye el, hogy én fogok a leggyorsabban felmászni a szomszéd fára, és egy cseppet sem zavar, hogy az egy akácia.

Folytatás következik…

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Egészen addig, amíg a szomszéd autóból, a spanyol fiatalok el nem kezdenek kiabálni neki, hogy nézzen feléjük, hogy előnyösebb szelfit csinálhassanak vele. Ezt már zokon veszi és beljebb megy a sziklán, ahol már nem érik el. A másik hím oroszlán majdnem szőke, pedig a nőstények a sötétebb sörényt részesítik előnyben. A két territórium szomszédos egymással, a birtokosaik féltestvérek, Shebbe szerint ugyanaz az apjuk. Jönnek, mennek, sokszor csak pár méterre az autóktól.

Az állatok nagy részét nem igazán zavarják a jeepek, hozzászoktak. Ami viszont idegesíti őket az a zaj, a kiabálás, hangoskodás. Arra a legtöbbjük azonnal elmegy a park zavartalan részére. A kijárt utakat elhagyni szigorúan tilos, azonnal feljelentést, büntetést, engedély megvonást és a parkból való kitiltást von maga után (valószínű felnégyelést is, csak ezt nem merték hivatalosan említeni), így az állatoknak marad elég zavartalan területe. Ha megállunk valahol Penda leállítja a motort, kikapcsolják a rádiót, hogy minél csendesebbek legyünk.

Ahol nem a hím oroszlánok uralják a sziklát, ott nőstényekkel találkozunk. Az egyik sziklán egy csapat heverészik, pocakjuk csak úgy dudorodik a friss zsákmánytól, amit kb 50 méterre ejtettek el.

Pár társuk még őrzi a maradékot, amikor megérkeznek a hiénák. Először csak egy-kettő, de hamar ott van a klán többi tagja is. És sok hiéna oroszlánt győz. Az utolsó kettő nagymacska is otthagyja a csontokon verekedő dögevőket és elindul az árnyékot adó sziklák felé. Pocakjuk minden lépésnél lágyan billen balról jobbra és vissza.

Egy másik kopjen is nőstények heverésznek, de ahogy megkerüljük a sziklatömböt a tetején pár játszó kölyök tűnik fel.

Folytatás következik…

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Észre sem vettem és eltelt az a 2 hónap, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a repülőgépen ülök Tanzánia csodás szigete, Zanzibár felé.

Mikor leszálltunk a repülőgépről és kijutottunk a sok papírmunka után a reptérről megannyi kéz nyúlt csomagjaink cipelésének segítségére egészen a kis buszunkig, amit könnyen meg is lehetett találni a helyiek segítségével is. Úton a szálloda felé kukkanthattunk be még inkább ennek a szigetnek a csodáiba. Láthattuk milyen házakba, viskókba élnek a helyiek, az útszélén sétáló asszonyokat, fejükön kosárral, az iskolából hazasétáló gyerekeket, a fantasztikus gyümölcsfákat vagy azt, hogy mennyi kofa és bolt van egymás mellett, mindegyik más és mást árulva. Ezzel együtt azonban azt is észrevettük hogy egy egészen más világ fogadott minket, valami új. Új színek, új épületek, új szokások és új emberek, és, hogy egy olyan helyre érkezünk ami összehasonlíthatatlan azzal a világgal, ahol mi élünk. Nincs akkora tisztaság, nincs akkora gazdagság és nincsenek egymás hegyén hátán luxus üzletek és plázák, de azt gondolom pont ettől szép, mert különbözik attól amit megszoktunk és pont ettől izgalmas, hogy a komfortzónánkból kilépünk.

Amikor megérkeztünk a szállodába, hatalmas szeretettel és kedvességgel fogadtak minket. A kinti világhoz eltérően itt hatalmas nagy tisztaság és rend várta a csapatot. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez a hely mindenki álmát felülmúlta a csodás óceánpartjával, a hatalmas homokos kertjével, a csodaszép szobáival, a fantasztikus ízvilágú ételeivel és az elképesztően segítőkész és mosolygós személyzetével.

A programokat jobban meg sem lehetett volna szervezni, szerintem ez az 1 nap pihenés 1 nap túra tökéletesen ideális volt, hiszen bejártuk Zanzibár legfőbb nevezetességeit de közben az óceán parton is sütkérezhettünk. Az idegenvezetőnk, Fatma, aki egy rettentően türelmes, kedves és csupaszív hölgy volt, elképesztő történetekkel kápráztatott el és fantasztikus idegenvezetésben részesített minket. Számomra a legmeghatározóbb program Stone Town, Zanzibár fővárosa. Itt ténylegesen betekintést nyerhettünk az emberek életébe, megismerkedhettünk a helyiek kultúrájával, sétálhattunk a szűk, de számomra hangulatos utcákon, egy zeneiskolában meghallgathattuk Zanzibár hangszereit, láthattuk Freddie Mercury szülőházát, bejárhattuk a boltokat és meglátogattunk egy helyi hal- és fűszerpiacot. Mind ezek mellett a többi program is elképesztően jó és emlékezetes volt.

Matemwe falucska, ahol egy igazi afrikai iskolát és kórházat is meglátogattunk, illetve egy kunyhóba is látogatást nyertünk és a napot egy isteni helyi ebéddel zártuk.

Akit leginkább a fűszerek kóstolása és az ültetvények érdekelnek, annak élmény lesz a Jozani-erdő látogatásával egybekötött fűszer-szigeti túra, ami különlegességekben és fantasztikus illatokban, ízekben gazdagodik, de az sem szenved hiányt akinek a búvárkodás a mindene, ugyanis egy egész napos hajó túra keretében, több szigetre, homokdűnére is ellátogathat és az óceánba búvárkodhat, megfigyelve a több száz színekben pompázó élővilágot.

Számomra az idő is tökéletes volt kellemes volt mind strandoláshoz, mind a kirándulásokhoz. Azonban amikor átértünk a kontinensre, észak Tanzániába a szafarihoz, ott már kicsit lehűlt a levegő, de ez nem jelentett gondot hisz a szafarihoz megfelelő ruházatban nem lehetett fázni.

Rettenetesen vártam már az elejétől fogva a kalandunknak ezt a részét. Szerintem fantasztikus olyan állatokat a saját környezetükben szabadon látni, amiket máshol csak ketrecben tekinthetünk meg, de itt nem csak az állatok csodálatosak, hanem azok a lélegzetelállító majomkenyérfák és akáciák és még sok száz trópusi növény. A szafarivezetőink Penda és Tumaini volt akik szintén izgalmas és elképesztő idegenvezetésükkel tették még jobbá a túránkat, sőt még pár szót szuahéliül is megtanultunk.  A Tarangiri Nemzeti Park, a Ngorongoro Természetvédelmi Terület illetve a Lake Manyara Nemzeti Park mellett ellátogattunk egy maszáj faluba is, ahol beléphettünk egy igazi maszáj kunyhóba, illetve megnézhettük hagyományos táncukat és kézzel készített ékszereiket. A nemzeti parkokba beérve ameddig csak a szem ellát valamilyen állatot mindig láttuk. Azt hiszem szerencsésnek mondhatom magunkat ugyanis az orrszarvútól át a zsiráfon, kafferbivalyon és a flamingón keresztül egészen az oroszlánon át szinte mindenféle állatot láttunk, és ilyen közel elefánt családot sem láttam soha mint ott.

A szállás itt is fantasztikus volt tisztaságból itt sem volt hiány, azonban amiért valójában különbözött minden szállodától, az az volt, hogy a vízilovak tava mellett volt a jól felszerelt luxussátrunk, és szerintem leírhatatlan amikor mindenhol csend van és a vízilovak bőgését lehet csak hallani, na meg a fáradhatatlan majmok játékát.

Életem legjobb utazásának lehettem részese ezzel, és tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, főleg ebben a szervezésben, mert mikor egy ilyen helyen járunk, egy ilyen országban akkor döbbenünk rá igazán, hogy mennyi minden van még amit nem láttunk és hogy a világ csak ránk vár, és arra hogy mi felfedezzük.

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Noé Nora
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.

Végül egy igazán kedves pofájú, szinte még kölyök hiéna jön közvetlenül az út mellett. Megállítom az autót, mindig is nagy kedvenceim voltak a hiénák, nagyon örülök, hogy ilyen közelről látok egyet. A többivel ellentétben ő nem fordul sarkon és megy el, hanem bizonytalanul szimatolja az autót. Hol közelebb jön, hol hátra ugrik, teljesen úgy viselkedik mit egy bizonytalan kutya.

Majd úgy dönt, hogy bár furák vagyunk, de valószínű veszélytelenek és az autó hátsó kereke elől felkap valamit és futásnak ered. Egy döglött kígyó az.

– Shebbe, a hiéna egy kígyót talált.

– Nem fogja megenni, sosem esznek kígyót. – hangzik a válasz.

És tényleg. Pár méter után leteszi, megszimatolja, majd undorodva otthagyja.

Egyre kevésbé útnak nevezhető az, amiken tovább megyünk az esti szállásunk felé, közben útba ejtve néhány látványosabb helyet.

Egy kiszélesedő, lassú vizű folyóban vízilovak sokasága zsúfolódik egymás hegyén-hátán. Ürüléküktől barna és jellegzetesen kénes szagú a víz, messziről érezni.

Oroszlánok pihennek a lemenő nap fényében, a három apró kölyök alig látszik ki a fűből.

Este 7-re, már sötétben, érünk a szállásra, ami egy sátortábor a síkság közepén. Ezek a táborok nem állandóak, hanem mindig költöznek az állatok vándorlását követve. Semmi, de semmi nem választja el őket a vadvilágtól, így az első, hogy szigorúan betartandó eligazítást kapunk. Sötétedés után és napfelkelte előtt csak és kizárólag a maszáj kísérővel hagyhatod el a sátrat, akit a központi épületből egy walkie-talkie segítségével tudsz hívni. A sátrak tökéletes kényelmet és biztonságot nyújtanak. Hatalmas és kényelmes ágyak terpeszkednek a süppedős szőnyeggel borított padlón, a fal belül masszív fa. Zuhany, hibátlan angol wc tartozik mindegyikhez és reggel, időpontra rendelheted a forró fürdővizet, ha szeretnéd. Az áramot generátor és napelemek biztosítják. A vacsora svédasztalos. Az Afrikában gyakori krémleveseket egyébként is szeretem, de ennek a szállásunknak a szakácsa csodálatosan finoman készíti őket. A mai: sós banánkrémleves. Miközben falatozunk a séf a Michelin csillagos éttermeket megszégyenítő stílusban, hófehér szakácssapkában és kötényben sétál körbe, és tulajdonosi büszkeséggel az arcán mindenkitől megérdeklődi, hogy ízlik-e a menü. Igen, nagyon jól főz, a leveseit és a mandazit (kardomonnal ízesített fánkféle) még sokáig emlegetjük.

Ébresztő reggel fél 6-kor, mert 6-ra megyünk reggelizni és amilyen gyorsan lehet már indulunk is. Minden nap hosszú napot tartunk, azaz nyitástól zárásig kint vagyunk terepen, mert az állatok megfigyelésére a legjobb idő a kora reggel és az estébe hajló délután. Bár augusztus van a reggelek kifejezetten hűvösek, 15-16 fok van, mellettünk egy pár rutinosan kötött sapkában reggelizik. Az étkezősátor egyik oldalát kinyitották, így a reggelizőasztal mellől látott, a tábor körül őgyelgő hiéna látványa ismét ráébreszt, hogy tényleg a vadon közepén vagyunk.

A Serengeti felett megjelennek a hőlégballonok. Akinek kedve van, meglehetősen borsos áron befizethet egy pár órás hőlégballonos utazásra a síkság felett. Ahogy megállunk a ballonokat fotózni egy apró madár kezdi el támadni a visszapillantó tükröt, vad elszántsággal próbálja a tükörbéli vetélytársát elkergetni. Nem elégszik meg azzal, hogy az álló autót támadja, 50-100 métert követi is a mozgó járművet, amíg tökéletesen meg nem bizonyosodik róla, hogy a vetélytárs végképp elhagyta a territóriumot.

Az út mellett nagy létszámú Thomson gazella csordák legelnek. Ebből a gazellából van a legtöbb, a bakok között már megy a verekedés a nőstények kegyeiért. A túloldalon bíbichez hasonló madár lapul a fűben, a bokron kakukk üldögél. A kakukk a helyiek szerint meg tudja jósolni az esőt.

A síkságon, a valamikori vulkáni tevékenység bizonyítékául, teljesen meglepetésszerűen elszórva hatalmas gránitszikla csoportok, kopje-k hevernek. Igen, pontosan olyanok, mint az oroszlánkirályban. Ezek a sziklák, ha árnyékban vannak hűvösek maradnak, ha napfény éri őket akkor kellemesen melegek a hűvös reggelen. Ragadozóknak kitűnő kilátó. Végig járjuk őket melyiken mi lakik éppen. Több sziklacsoporton találkozunk szirtiborzzal, ami a nevével ellentétben egyáltalán nem borz, hanem az elefánt egyik legközelebbi rokona. Van, ahol csak napoznak a sziklán, de találkozunk éppen a csemetéjét reggeliztető szirtiborz nősténnyel is.

Természetesen amíg eljutunk egyik sziklacsoporttól a másikig addig is akad bőven látnivaló. A magasabb növényeket az ernyős akáciák mellett a kolbászfák képviselik, amiken, mint egy jobb hentesnél a szalámik, lógnak le a termések.

Rengeteg madárfélével találkozunk. A fűben antilopok legelésznek. A különböző méretű antilopok más más ragadozónak nyújtanak táplálékot. A pici és gyors Thomsonokra a gepárd, az impalára a leopárd, a nagy és nehezen legyőzhető zebrákra és a bivalyokra csak az oroszlánok vadásznak.

Az autóban minden megtalálható, ami az egész napos kintlétet kényelmessé teszi. A tető kinyitható, engem be sem lehet szedni onnan. A hátsó ülések között hűtőláda tartja kellemes hőmérsékleten az innivalót. Több töltőpont biztosítja, hogy a fényképezőgép és a telefonok akkumulátorai működőképesek legyenek, én például folyamatosan töltök egyet, mert napi 2-3 elemet is elhasználok a fotózáshoz. A többi autóval való összeköttetést adóvevő biztosítja, ha valamelyik vezető érdekesebb eseménnyel találkozik akkor értesíti a többi vezetőt. Vagy nem. Megkérdezem Shebbet, hogy mégis, hogy igazodik ki, nekem teljesen egyformának tűnik minden út. Nevet. 10 éve havi 2 hetet tölt a nemzeti parkokban. A GPS már a fejében van.

Egyetlen egy dolog nincs a jeepben. Wc. A kisebb nemzeti parkokban mindig kiépített mosdóknál álltunk meg, ha erre valakinek igénye volt, itt azonban nincsenek ilyenek. A pisiléshez bizony ki kell szállni az autóból, amit cseppet sem bánok, teljesen más a perspektíva gyalogosan. Szóval az ember szól, keresünk egy biztonságos környéket és mindenki elvonul az autó mögé intézni az intéznivalóját.

– Az ajtót hagyjátok nyitva! szól az utasítás.

– Miért?

– Ha valami baj történik, be tudj szállni.

Csöndesen megjegyzem, hogy ha valami baj történik és én éppen bokáig letolt nadrággal a kocsi mögött tartózkodom, a nyitott ajtó, szerintem, már nem javít a helyzeten.

Folytatás következik…

Copyright © 2021 
Szöveg és fotók: Tüske Ágnes
Minden jog fenntartva. 
A cikkben található minden kép és szöveg szerzői jogvédelem alatt áll, írásbeli engedély nélküli felhasználásuk, publikálásuk tilos.